Robin Sloan: Penumbra úr nonstop könyvesboltja

Clay Jannon feltörekvő webdizájner – egy a sokezerből, akik az USA nyugati partvidékén óhajtják megcsinálni a szerencséjüket. Eleinte úgy tűnik, neki össze is jön: első munkahelye egy sikeres bagelforgalmazó cég, amely a piaci változásokra érzékenyen folyamatosan formálja profilját, alaposan kihasználva Clay képességeit. Ám az a fránya gazdasági válság a San Francisco-i bagelfogyasztókat is utoléri, Clay pedig hipp-hopp az utcán találja magát. Szó szerint: miután a szakmájában nem tud elhelyezkedni, hiába adja lejjebb és lejjebb az igényeit a leendő munkahelyével kapcsolatban, lassan az utcán sétálva lesi a kirakatüvegeket, hátha álláshirdetésre akad. Noha mind tudjuk, hogy a huszonegyedik században az álláshirdetés eme módja felettébb különös – s ritkán takar legális munkát – amint meglátja az éjjel-nappal nyitva tartó eldugott kis könyvesbolt hirdetését, kapva kap az alkalmon. Hát még mikor kiderül, hogy Penumbra úr rejtélyes boltjában a könyvesboltos tapasztalatra aztán a legkevésbé sincs szükség – ellenben némi majomügyesség nem árt.

Ez a bolt ugyanis nem az a bolt – nem hogy fényévekre van a nagy könyves plázáktól, melyeken az amerikaiak könyvesbolt-képe alapszik, de még a barátságos, szállóporral és magukba fordult könyvmolyokkal tarkított antikváriumoktól is jócskán eltér. Kezdve azzal, hogy jószerivel függőleges (ezért kell a létramászás képessége), folytatva szokatlan nyitva tartásával (pláne azon a környéken, egy popóbár tőszomszédságában), egészen odáig, hogy itt biza átlagos könyv nem sok van. Na jó, mutatóba akad néhány inkább kultikus, semmint kasszarobbantó sikerkönyv, egy-két fantasy meg életrajz, és az új Murakami még ide is beférkőzik, de a választék nagy (nagyon nagy) részét a „hátsó helyiség” ősöreg kötetei teszik ki – melyeket az egyszeri éjszakai eladónak még csak kézbe fogni sem szabad, nemhogy eladni. Azokhoz csak a boltba be-betérő törzstagok nyúlhatnak, akik meghatározott rend szerint tanulmányozzák eme köteteket.

Nem csoda, hogy Clay azt hiszi, minimum egy drogcsempész-hálózat, de leginkább egy titkos szekta közepébe csöppent. S milyen igaza van! És mert a gyerekkori fantasy-rajongás sosem múlik el nyomtalanul (legyen aztán bármekkora kocka az ember), igazán nincs más választása, mint kibogozni a szálakat és megfejteni a könyvesbolt rejtélyét. Ebben segítségére van hűséges MacBookja, no meg lakótársa, az ILM-nél dolgozó modellépítő Mat, legjobb barátja, a startup-milliomos – egyben gyerekkori harcostárs – Neel és a Google-nál dolgozó barátnője, Kat. Akik, miután Clay a Google közreműködésével felfedi az „alapító rejtélyét”, ugranak, hogy elkísérjék a hőst New York-i kirándulására, és vérbeli kalandregény-szereplőkhöz illően kövessenek, megfigyeljenek, megmenekítsenek, titkos pincékbe ereszkedjenek, és legyőzzék a szekta élén álló gonoszt.

Mert amit olvasunk, az egy vérbeli kalandregény, nagyon mai köntösben, divatos googlerek és kevésbé divatos könyvmolyok közé helyezve. Egy titkos társaság, mely fél évezrede egy könyv megfejtésén dolgozik, szigorú szabályokkal, elkötelezett olvasókkal és írókkal – akik egy ponton maguk is „beköttetnek”, további rejtélyeket hagyva maguk után – és egy kupac programozó zseni, akik nem tesznek le arról az elképzelésről, hogy a Google teljes erőforrásaival három másodperc alatt bármilyen kód feltörhető. Ha a guglinak nem sikerül, nincs is ott kód – s mehet a levesbe fél évszázad lelkes kódfejtése. Ám nem eszik olyan forrón a kását! Elkötelezett könyvmoly barátaink ugyanis minden eszközt bevetnek, hogy bebizonyítsák, az emberi elme leleményessége még mindig túlmutat a technikán.

Túl azon, hogy minden könyvmoly számára álomregény ez, titokzatos könyvesbolttal, hóbortos könyvesboltossal, földalatti olvasóteremmel, taláros kódfejtőkkel, akik szent ereklyeként tekintenek könyveikre, egyúttal rém ironikus és szerethető ütköztetése két gondolkodásmódnak. Könyvmolyok vs. googlerek – szerencsére az „eredmény” lényegtelen, lévén valahol félúton egyértelművé válik, hogy meccs helyett jobb móka egy csapatban játszani, és kiegészíteni egymást. És még a Kindle-re is lehet szövetet húzni. Az örök élet titka meg lehet, hogy elfér egy egyszerű betűsorban – nézőpont kérdése…

Olyan ez a könyv, mint egy gyerekkori kaland, kicsit felturbózva, vagy mint egy profin megcsinált, ám blőd hollywoodi kalandfilm: egy percig sem kell komolyan venni, viszont nagyon jól lehet szórakozni közben és két falás popcorn között némi hasznos tudás is a fejünkbe férkőzhet. Imádtam, mert kikapcsolt – és most pont erre volt szükségem. Semmi komoly, köszönöm szépen, csak egy kis felhőtlen szórakozás, az viszont teljesen komolyan véve. S közben mi tagadás, tiszta szívvel drukkoltam az igazi béta-hím Clay-nek hogy fejtse meg a titkot és vigye el a jó nőt, mert a sok hipermenő kocka között naná hogy a lúzer könyvesboltoshoz húz a szívem; és nem egyszer elszörnyedtem az ízig-vérig googler Kat eszmefuttatásain örök életről, fejlefagyasztásról, kutatási programokról. Mert bár a poros antikváriumok hangulatától a hideg futkos a hátamon, én azért a lelkem mélyén ódivatú könyvmoly maradtam. Mondjuk egy Kindle azért klassz lenne…

Kiadó: Gabo

Fordító: Bori Erzsébet

 

J. R. R. Tolkien: A Hobbit

Volt egyszer egy földbe vájt luk, abban élt egy babó. Számomra így köszönt ez a sokak által ismert, bájosan mesei kezdőmondat, Tolkien A hobbitjának első mondata – és bár azóta sok víz lefolyt mesei és valóságos folyókon, valahol a fülemben azóta is így szól otthonosan. A nosztalgiákon túl is sokszor nyúlok inkább a Szobotka Tibor fordította, ütött kopott, könyvtári kötésű kis könyvhöz, mint szebb kivitelű társaihoz a gyűjteményből - a „nagy testvérhez” igazított legújabbon át a „csaknem-kritikai” kiadásig (amit csak lehetett, begyűjtetett velünk a rajongás). Egyszerűen ez ugrik a kezembe – talán mert ahol akarom, ott nyílik, és mert ebből csap meg leginkább a történetben lakás otthonossága.

Erről, egyik képzeletbeli otthonomról mesélnék most, bő lére eresztve, a teljesség igénye nélkül. Bár szinte külön misét érne meg Tolkien bármelyik szövegével kapcsolatban a „teljesség igénye”… és a fogadtatás-története bármelyik munkájának. De ha csak A hobbitról keringő legendák, vélt és valós tények irdatlan tömegére gondolok, arra, hány könyvet olvastam, előadást hallhattam csak az utóbbi időben róla, elfog a viszketés, hobbitméretűnek érzem magam egy tünde-könyvtár irdatlan terében, s ez az érzés, naná, hogy belém fojtja a szót. Úgy látszik, nincs meg bennem Zsákos Bilbó bátorsága…

Merthogy Tolkien professzor egész életét ez a „teljesség-igény” hatotta át. Mitológiát teremtett, amely olyan mélyen járta át a gondolatait, hogy alig néhány történet erejéig engedte ki magából a kiötlőjét. Jobbára néhány munka erejéig, mint a Beowulf – és a játékok erejéig, amelyekkel karácsony tájt a gyerekeit örvendeztette, a kis mesék erejéig, amiket saját maga illusztrált tollal és vízfestékkel, a Karácsony-apótól kapott levelek erejéig… amelyek aztán úgy lettek egyre összetettebbek, ahogy a gyerekek nőttek. Így szabadult az író a maga világából Michael fia elvesztett kincse, a játékkutya után, a Kóborló és a varázsló vigasztaló meséjébe; így szabadult a gyerekei kedvéért a sárkányos mesék kiábrándító szellemtelenségéből a Sonkádi Egyed gazda kalandjaiba. Néhány novellába, a maga és az Inklingek köre kedvéért, amely egy kovácsmestert kísér Tündefölde borzalmas gyönyörűségeibe; s egy kisregénybe, a művészet tökéletesség utáni vágyáról. Ezek a gyöngéd, apró kalandok látszatra ritkán akartak bármit a közvetlen környezet szórakoztatásán túl, nem úgy, mint az egész életen át formált mítosz.

Amely egyszer csak magába rántotta a mesét is. A hobbit ugyanis hamisítatlan gyermekmese. Rokon a hangja Karácsony-apó történeteinek laza-könnyed, fogalmakkal óvatosan bánó, adott esetben (gyerek)olvasóhoz ki-kiszóló, játékos hangjával. Mintha nem is akarna ennél többet. Csak amit az addigi, világos szófűzésű, tollal és vízfestékkel illusztrált ajándékok a gyerekeknek – szórakoztatni. Holott minden látszat ellenére azok se csak azt akartak. Valahol mindegyik reflektál, a világ aktuális állapotára, a gyerekek „világának” változásaira, az apa szemén át – de egyéb irodalmakra, kedves olvasmányokra is, és magára a mesére, annak szerkezetére… Valahol mindegyik egyszerre bizonyíték és vádirat is – a hiteles mesélésért. A hobbit így mitológiázik – így játszik el ismert és sokszor mesélt mintákkal: a napfénybe „figyelemelterelt” trollok történetétől a törpök „jussáig” és a sárkányig. A nagy különbség: Tolkien a maga által szentségig komolyan vett, kedves mániáit is beengedte ebbe a mesébe. Azt a hallatlan koncentrációval, lopott időben csiszolgatott „teljességet” meséli játékosan, amit addig a pillanatig mindenhol máshol mélységes pátosszal volt hajlandó csak.

A hobbit igazi sikerének ugyanis szerintem ez a titka. A könnyen olvashatóság, amivel a szöveg az olvasót ajándékozza, csak látszólag jár együtt könnyed írói hajlandósággal. Valójában már e történet mögött is ott lüktetnek azok a súlyos titkok, amik A Gyűrűk Ura igazi varázslatát jelentik, azok a mélységek sejlenek – csak haloványabb a beléjük ejtett fáklyafény. Mintha az írójuk megnyitva a maga szentélyének ajtaját szinte az akarata ellenére engedte volna be világának titkaiba az olvasói tekintetet. Nehezen törődve bele: mesélni kell; mivel a mitológiára önmagában senki sem kíváncsi. 

Volt egyszer egy földbe vájt lyuk, abban élt egy hobbit. Mélységes kényelemben, zavartalanságban. Ahogy valaha, kalandra és adrenalinra drogok szintjéig kattant korunk előtt a boldogságot elképzelték. Az eseménytelen életben, amit nem – vagy alig – lehet mesélni, hiszen nincs története. Aztán egy varázsló, meg tizenhárom törp kirántja ebből a mesétlenségből, és elviszi egy kalandra. A Kalandra. Hiszen egy életnek pont elég egy kaland. Ahol a hobbit megismeri a szélesebb világot és szűkebb, őszintébb önmagát. A koboldkapuba szorult, lepattanó pitykegombokon túl más is lepattan róla; szinte minden, amit másokról, de legfőképp magáról gondolt. Magasságokkal és mélységekkel ismerkedik. Megtanul harcolni az igazáért? Nem feltétlenül így – hiszen nem így változik. Nem újat tanul, csak átértékeli – mondjuk úgy: helyére rakja – a régit.

Milyen érdekes, nem? Zsákos Bilbó a mesében is tipikusan mítoszi szereplő, nem a folyvást gyarapodó, (fenntarthatóan) fejlődő, modern hősökkel, hanem a mitológiák, vagy a görög dráma hőseivel rokon figura. Nem Harry Potterrel mérhető, hanem Antigonéval – hiszen ugyanúgy a dilemma határozza meg: a sorsa által személyében predesztinált hőst a rá mért. Az antik hősökkel rokon, akik egy értékrend nevében mérték az aktuálist. Nonszensz, amit beszélek? Gondoljatok Tharin Őskövének átadására. A hobbit a helyzetet a maga józan, pontosan körbeírt értékrendje szerint oldaná – amely mintegy a sorsa dilemmájának tükre is, hiszen végül csak tolvajjá lesz e cselekedete által és minden eredeti szándéka ellenére. És ezen nem változtat az sem, hogy épp elkerülné vele a tragédiát – a magatartása alapvetően a mítosz „emberéé”.

Hogy a végén oda érkezzen, ahonnan indult – csak mintegy tudatosan becsülve meg immár az eseménytelenség évszakok rajzolta, ritmikus békéjét. A kaland eredménye a lelki béke. Hogy nincs jobb annál, mint amikor a kaland elkerül; amikor a munkálkodásod életnyi ritmusának nem az ad értelmet, hanem maga a következő perc, azzal, hogy eltelik. A hobbit leginkább arra tanítana, hogyan legyél hétköznapi, de hogyan ne szűkülj és szürkülj bele. Hogyan őrizd meg az a széles látókört, azt a távlatot, mélységet és magasságot, amitől értelmet kap a megélhető közép. Az már egy másik történet, hogy e béke alatt miféle éhségek borzalma fonódik a gyűrűsujjra…

Amit szerencsére szintén elmesélt az író, és nagy szerencse, hogy így tette, a gyermekmese bőszítő (meggyőződésem, hogy dacból vállalt) kompromisszuma után. A hobbit jelentősége a maga szépségein túl, hogy felkészítette a befogadói közeget A Gyűrűk Urára. Hiszen pont felnőtt a generáció, akinek meghatározó mesekönyvi élménye lehetett A hobbit, amire a „nagy testvér” megjelent. Elég kíváncsi ember várta úgymond a folytatást ahhoz, hogy Unwinék belevágjanak a kiadásba, minden elrettentő ómen ellenére. Hiszen józan fejjel se azelőtt, se akkor, se ma nem akadna olyan befektető, aki egy ilyen vége-hossza nincs, egyensúlytalan, zavaros és szerelemtelen történetre pénzt adna – mondjuk ki: a biztos bukásra. (Szívem dédelgetett kedvencéről beszélek imigyen, de hideg (kiadói) fejjel bizony így néz ki e könyv…) A hobbit nélkül, annak átfogó közönség- és kritikai sikere nélkül a kritikai közeg fogadtatása is könnyen fordulhatott volna teljes elutasításba.

S végül e kis könyvecskének köszönhető, hogy megvalósulhatott a valódi írói szándék: olvasható maga a mítosz is. Ha töredékekben is, ha zavaros és ellentmondásos formában is, de egy jól felkészített, olvasói éhséggel áldott közegbe érkezhetett A Szilmarilok, és a többi. Az életmű, amely Tolkien professzor valódi szenvedélye és teljesítménye: a világ, amely a maga mítoszi alapjairól bennünket mesél. Nem biztos, hogy olyannak, amilyenek vagyunk, de olyannak, amilyenek talán lehetnénk.

John le Carré: Törékeny igazság

2008-ban Gibraltáron, a „brit koronagyarmatok ékkövén” titkos katonai akció zajlik, melynek célja elfogni egy dzsihádista fegyverkereskedőt – a Vadvilág fedőnevű művelet résztvevői az angol hadsereg különleges egységének tagjai (szigorúan szolgálaton kívül), amerikai terrorista-ellenes ügynökök és egy brit diplomata, aki „legmagasabb rangú tisztviselőként” felel az akció sikeréért. Mely akció hivatalosan persze teljes siker – a terrorista és fegyverkereskedője likvidálva, megfelelő mennyiségű pénz és kitüntetés kiosztva, az ügyre rákerül a szigorúan titkos, soha nem bolygatandó pecsét.

Egyvalakinek szúr szemet, hogy a Vadvilág körül nem biztos, hogy minden rendben – ő Toby Bell, az akciót szervező külügyi államtitkár szárnysegédje (akit azonban főnöke elvágólagosan távol tart minden lényegestől, nem véletlenül). Ugyanis Fergus Quinn, a hadügyből bizonyos amerikai szélsőjobboldal által finanszírozott katonai magánvállalkozókkal ápolt (túl) szoros kapcsolata miatt kiebrudalt és a külügyben „eldugott” tisztviselőnk érzi, hogy figyelik – azt meg pontosan tudja, hogy nagyon nem kéne újra összeállnia azokkal, akikre egyszer már majdnem ráment a karrierje. Naná, hogy megteszi. Ambíció és erkölcsi kötelesség között vergődő titkára pedig leleplezné, ám épp amikor már odáig jutna, hogy majdnem tenne valamit, külföldre helyezik. Minő véletlen…

Toby Bell valószínűleg némi lelkiismeret-furdalás árán el is felejtené előbb-utóbb az ügyet, ha nem bukkanna fel a színen Sir Christopher Probyn, és kérné arra, fáradjon már el Cornwall-i birtokára és beszéljenek meg egyet s mást a Vadvilág kapcsán. Sir Christopher, a kiöregedett diplomata, aki békés visszavonultságban él felesége örökölt birtokán és rendkívül büszke az utolsó „nagy” akciójával kiérdemelt lovagi címre, ugyanis gyanakodni kezdett. Hogy tán nem is volt minden annyira rendben a Vadvilág háza táján – s hogy a kertjében nagy hirtelen felbukkanó, láthatóan megtört, labilis idegállapotú egykori katona rémképe balul sikerült akcióról, civil áldozatokról, eltussolt gyilkosságokról tán igaz. Toby Bell persze nyomozni kezd – s hogy nyomozása merre viszi, és milyen végkifejlettel ajándékozza meg, az bizony rutinos le Carré olvasóknak nem okoz meglepetést.

Felmerülhet a kérdés (s jogosan), hogy vajon tud-e újat mondani a huszonegyedik század olvasóinak egy nyolcvankét(!) éves író és egykori kém, aki „végigírta” a hidegháborút, s akinek leghíresebb regényei, A kém, aki bejött a hidegről vagy a Karla-trilógia a korszak lenyomataiként méltán váltak a kémregény-rajongók legnagyobb kedvenceivé (s egyúttal a kritika által tán legelismertebb darabjaivá). Nos, tud. Le Carré bámulatra méltó érzékkel tapint rá korunk legaggasztóbb jelenségeire, és nem hagy kétséget afelől, hogy – bár a szereplők változtak, a zsargon átalakult és az „ellenség” már régen más – a módszerek és a nemzetközi hírszerzés működésmódja gyakorlatilag semmit nem változott az eltelt évtizedek alatt. Sőt, azzal, hogy „elcsúsztak” a határok és a nagyon is konkrét ellenség helyét átvette egy olyan megfoghatatlan, behatárolhatatlan jelenség, mint a nemzetközi terrorizmus, az ellenük harcolók által követett határvonalak és szempontok is kissé elmosódtak. Ráadásképp megjelentek a színen olyan új szereplők, akik üzletet csinálnak a háborúkból – s akiknek, mondjuk ki: cseppet sem áll érdekükben véráldozat nélkül rendezni a konfliktusokat.

Erről nem nagyon szokás beszélni, még manapság sem. Mert a „csúnya bácsi” egyértelműen a terrorista, aki felrobbant, elrabol, fenyeget, agymosott gyerekkatonákat és öngyilkos mártírokat hajt a nyugat ellen. Ez így is van, csakhogy! Mondhatnánk, fű alatt, de megjelent egy befolyás és tőke szempontjából szupererős fél, a katonai alvállalkozók csoportja, akik mindennemű meggyőződés és erkölcsi megfontolás nélkül tesznek rendet ahol kell, és nagyon sokat keresnek vele. Akiket leginkább az különböztet meg a középkor romantikus homályába vesző marcona zsoldosoktól, akik jó pénzért bármely háborúskodó kiskirály érdekeit megvédték (s nem kellett messzire menniük, hogy háborúskodó kiskirályt találjanak), hogy maguk gerjesztik a konfliktusokat. S ez onnantól, hogy hamis hírszerzési adatokat juttatnak el (jó pénzért) megfelelő kezekbe, hogy aztán ezen adatokra alapozva nagyszabású katonai akciókat szervezzenek le (még jobb pénzért), odáig terjed, hogy az amerikai politikai élet „vadhajtásait” kihasználva arra használják politikai és gazdasági befolyásukat, hogy fenntartsanak háborúkat…

Aki kicsit is figyelemmel kíséri az amerikai belpolitikát (vagy sokat nézi Aaron Sorkin sorozatait), tudhatja, hogy a bigott vallásos jobboldalnál és a katonai alvállalkozóknál nehéz kártékonyabb csoportot találni a nagy víz túloldalán. E kettő fúziója pedig a leginkább robbanásveszélyes elegy lehet – ahogy arra le Carré könyve nagyon jó érzékkel rámutat. S ahogy azt megszokhattuk a szerzőtől, most is két kisember legyeskedik bele a „nagyok” levesébe – külön pikantériája a regénynek e két kisember alakja. Rajtuk keresztül kapunk képet a brit diplomaták két generációjáról. Sir Christopher a hidegháború idején edződött, igazából másodvonalbeli tisztviselő, aki hisz az egyenességben, a tisztességben, a brit felsőbbrendűségben, a felettese szavában, a klubja diszkréciójában. Ezzel szemben Toby Bell a minden sarkon újabb kémet sejtő, a világ számos táján, számos konfliktusban edződött, gyanakvó és gyanakvást keltő feltörekvő kis minisztériumi alkalmazott, akiről az utolsó pillanatig nehezen dönthető el, hogy teljes mellszélességgel kiáll-e az „igazságért” vagy a saját pecsenyéjét kezdi sütögetni.

Hátborzongató az a kép, amit le Carré elénk rajzol a háború elüzletiesedéséről és saját kiszolgáltatottságunkról – teszi mindezt olyan energiával, stílussal és profizmussal, hogy azonnal elhelyezi a Törékeny igazságot a személyes kedvenc, az Egy tökéletes kém mellett. Friss, fájóan aktuális és nagyon mai mestermű – tökéletesen alkalmas a szerzővel való ismerkedésre, akár azon fiataloknak is, akik úgy vélik, a hidegháborús kémthrillerek nekik már túl „porosak”.

Kiadó: Agave

Fordító: Széky János

Julian Barnes: Flaubert papagája

Julian Barnes regényének főhőse, az orvos Geoffrey Braithwaite felesége halála és nyugdíjazása után végre a hobbijának élhet: minden idejét arra fordítja, hogy Gustave Flaubert életútjával kapcsolatos kutatásokat folytasson. Bár ahogy a regény elején siet leszögezni: „nem ír könyvet róla”, lételeme, hogy minden fellelhetőt felleljen a francia íróóriásról. Kutatásai ismétlődő minta szerint zajlanak: kompra száll, áthajózik Franciaországba, felkeresi Flaubert szűkebb környezetét, sorra nézi a Flaubert-szobrokat és emlékhelyeket, és újabb nyomokra vár. Nyomok helyett főleg rejtélyekre bukkan, mint a papagájé, mely az író asztalán állt Egy jámbor lélek című műve írása közben – s mely jelenleg egyszerre két Flaubert-múzeumban is ki van állítva. Kideríteni, vajh’ melyik papagáj az igazi – valódi Flaubert-mániásnak való feladat!

Annál nagyobb meglepetés az olvasónak, hogy az idiótára vett fülszöveg ellenére a regény a legkevésbé sem erről szól. Persze van(nak) benne papagáj(ok), ám holmi kitömött szárnyasok utáni kutatásnál sokkal fontosabb az a játék, amit Braithwaite és Barnes játszanak az olvasóval. A hobbikutató természetesen ismeri azt a Flaubert-i alapvetést, hogy a műveket függetleníteni kell szerzőjüktől – hangoztatja is sűrűn, mégis: mást sem csinál, mint rávetíti saját(os) Flaubert-képét a művekre. Ám megkapja a magáét: a valódi szerző, Julian Barnes (aki értelemszerűen szintén azt hangoztatja, hogy a szerzőt „le kell bontani” a műről) Braithwaite élettörténetének sajátosságaival alapozza meg hőse Flaubert-rajongását.

Mert hát természetesen nem csupán szórakoztató és játékos Flaubert-életírást (biográfiának túlzás lenne nevezni) olvashatunk, hanem Geoffrey Braithwaite (ön)életírását is, megfejelve jó adag irodalomelméleti fejtegetéssel és posztmodern szövegvariációkkal. Fikció és valóság, szépirodalom és irodalomtudomány folyamatosan keveredik itt: szerepel a műben számos vendégszöveg (legtöbbjük persze Flaubert-től vagy valós Flaubert-kutatóktól); levelek, életrajzi részletek (Flaubert életrajza három variációban is helyet kap), fiktív egyetemi vizsgafeladatok, szövegértelmezési játékok és Flaubert egy művének parafrázisa.

Nem nehéz arra a következtetésre jutni, hogy Julian Barnes maga is Flaubert-rajongó, akkora tudást halmozott fel a francia szerzőről. Amit szép sorjában meg is oszt velünk – így még aki nem szereti Flaubert-t (mint én), annak is felkelti az érdeklődését (ha más nem, egy újraolvasás erejéig – csak van benne valami, ha már Barnes is…). Hogy a regény nem válik nyomasztó irodalmárkodássá (amitől azért néha csak egy hajszál választja el), az Braithwaite vállalt amatőrizmusának köszönhető – minden „valódi” tudományos igényt mellőzve dobálja egymásra a Flaubert életéből és műveiből kiszűrt ismereteket, mondhatni, posztmodern kirakósként. Ami már csak azért is ironikus, mert egy helyen kifejti, mennyire rosszul van a posztmodern irodalomelmélettől – ha tudná, hogy ő maga meg egy posztmodern regényhős!

S ha már irónia: az egész regény szervezőeleme a Flaubert-től kölcsönzött irónia – a szerző(k) és szereplő(k) közti határok elmosódása önmagában mintegy zárójelbe teszi a „szerző halott” alapvetést. Itt Flaubert egyszerre főszereplő és szerző (hisz számos szövege szerepel a regényben) ahogy Braithwaite is egyszerre főszereplő (Barnes könyvéé) és saját Flaubert-életrajzának (melynek részletei szerepelnek a regényben) szerzője. Ugyanakkor apokrif Flaubert-regényhős is, ahogy egy ponton egész világosan kiderül. Hogy ki ebben a felállásban Julian Barnes, az még kérdéses… 

Utólag visszagondolva a regény azért némiképp súlytalan: bár olvasás közben nagyon jól szórakoztam, sem újat nem mondott, sem a gondolkodásomat nem forgatta ki a sarkaiból – ráadásul, bár sokan ezt tartják Barnes főművének, épp idén olvastam tőle sokkal maradandóbbat. Ellenben A. S Byatt Mindenemje óta nem élveztem ennyire a gátlástalan irodalomturkászást, mint most (ami persze nem jelenti azt, hogy jelen könyv bármilyen szinten megközelítené azt) – és újfent megállapítottam, hogy jóval több hasonló jellegű műre lenne szükségem. Addig meg, amíg ilyeneket találok, elgondolkodom azon, elővegyem-e újra a Bovarynét.

Kiadó: Ulpius

Fordító: Czine Erzsébet