Romain Gary: A virradat ígérete

„Azt hiszem, ennél szebben még aligha írták meg az önző-önzetlen, erőszakosan odaadó, méregből s mézből összegyűrt anyai szeretet krónikáját.” E szavakkal ajánlja a regényt Szőllősy Klára a kötet hátoldalán – és bár minden szavával egyetértek, nem hallgathatom el, hogy épp ez a mondat, és a többi, az erőszakos-szerető anyát középpontba állító méltatás volt az oka annak, hogy ez a  regény engem nem hogy nem érdekelt, de sokáig egyenesen taszított. Kevés dolog tud annyira kihozni a sodromból, mint a gyerekeik életére rátelepedő, és a „jótakarok” hazug álcájába bújtatott önzésükkel az utódok életét módszeresen tönkretevő szülők – nem is olvasok-nézek szívesen ilyesmit. Hogy mégis a kezembe kéredzkedett Romain Gary könyve – mit kéredzkedett, követelte, hogy olvassam el – az Amadea cikkének köszönhető: ő volt az első az általam olvasott recenzensek közül, aki nem az anya-fiú kapcsolatra helyezte a hangsúlyt, hanem arra, mi lakozik még ebben a regényben.

Noha egyetlen könyvét sem olvastam, Romain Gary neve nem volt ismeretlen előttem – azt legalábbis minden olvasni szerető ember tudja szegről-végről, hogy ő az egyetlen író, aki kétszer is megkapta a Goncourt-díjat, előbb saját néven megjelent regényéért (Az ég gyökerei), majd az Emile Ajar álnéven írt Előttem az életért. Magyarul enyhén szólva hiányos az életmű, ha szerencsénk van, jelen kötet kiadása egy életmű-sorozat kezdetét jelenti – ami már csak azért is üdvös lenne, mert ez a valós és fiktív elemeket jócskán keverő memoár arra tökéletesen alkalmas, hogy felkeltse az érdeklődésünket az író többi műve iránt. Mert ha nem is hibátlan, mint irodalom, ha nem is eléggé őszinte, mint önéletírás, ha vannak is túlkapásai, épp annyira hozza közel hozzánk Romuskát, hogy kíváncsiak legyünk: mégis, mit alkotott, miért lett ekkora sztár ez az elkényeztetett, agyonszeretett kisfiú…

A kép, amit a regény ad, legalábbis vázlatos. Előttünk egy író, aki negyvenes évei derekán emlékezik vissza gyerekkorára és kora ifjúságára – és az édesanyjára, aki világa közepe, eredője és végpontja, a nap, ami mindig süt rá, és az éjszaka, ami mindig eltakarja előle a világ egyes szeleteit. A színésznői karrierjét gyermeke miatt maga mögött hagyó (csupán kora okán nem leány-)anya küzdelme a huszas-harmincas évek Moszkvájában, az átutazás Lengyelországon, és a megérkezés a vágyott Franciaországba az anyát isteni magasságokban látó egykori gyermek szemén keresztül tárul elénk: így nem lehet nem csodálni ezt az asszonyt, aki dacolva a szegénységgel, az elemekkel és az európai politikával, addig ment, amíg fiát olyan helyre nem vezette, ahol elérheti a kitűzött célt. Ám nem tudom feledni, hogy mindeme cél, az „író-pilóta-diplomata” karrier az anya álma, az ő romantikus regényeiből származó boldogságeszmény megtestesítője, az ő kudarcaiért vett elégtétel hordozója. Nem tudom feledni, és mélységesen felháborít, hogy soha nem törődött azzal, fia mit akar, nem kérdezte, mire vágyik, sőt, ha olyasmiben bizonyult tehetségesnek, ami az ő álmaival nem volt kompatibilis, kételkedés nélkül eltérítette.

Gyönyörű könyv ez, és valóban elismerésre méltó, amit ez az asszony – és még néhány millió másik, akik háború és nélkülözés közepette neveltek embert gyermekeikből – véghezvitt, mégis: nem tudom feledni azt a keserű szájízt, amit mindig érzek, ha ilyen szülőkről olvasok. Még szerencse, hogy a regény tényleg nem csak erről szól. Mert a visszaemlékezések között ott van Romain Gary maga, az immáron felnőtt kisfiú, és az egész világ: a fények, az ízek, a hangok, a Big Sur tengerpartja, a sirályok éneke és a háborúban elhunyt bajtársak emléke. Tudom, hogy ez csupán az én meglehetősen sajátos szűrőmnek köszönhető, de a könyvnek szerintem azok a leggyönyörűbb részei, ahol szóba sem kerül az anya. Mert ezekben a részekben tényleg ott egy egész világ – az élet minden gyönyörével és borzalmával, amit tán csak azok érthetnek és érezhetnek igazán, akik megjárták a háború poklát.

Ami azonban rögtön viszonylagossá is válik: hisz Gary maga ismeri el, hogy ő bizony a háború nagy részét „elalibizte”, gyengélkedőn, félreeső állomáshelyeken, a frontvonaltól távol, és ha néha lőtt, még azt is mellé – ami viszont nem lehet viszonylagos, és nem is az, az a halott bajtársak véget érni nem akaró sora. Néha elképesztően hirtelen ugrálunk egyik hangulatból a másikba: Gary hol ironikusan tekint az egész háborúra, s főleg saját szerepére, hol borzongatóan tép fel sebeket – a sajátjait, mégis nekünk fáj. Ilyenkor tűnik a legőszintébbnek, a legemberibbnek. Mindazonáltal remek tanítványa az egykori színésznő mamának: hatásvadászatért, dagályosságért ő sem megy a szomszédba – olykor egyenesen szappanoperába illő jelenetekbe sodorja magukat (hozzáteszem: ki tudja, mi igaz, és mi nem, néha az élet valóban teremt ilyen ostoba „jeleneteket”).

Zavarba ejt ez a könyv – nem tudom teljes szívemből szeretni, mégis, mélységesen hálás vagyok, amiért elolvastam. Épp az egyenetlensége, a szépség és banalitás furcsa keveréke miatt érzem azt, hogy kell, muszáj Romain Gary-t olvasnom, hogy megtudjam, ez a gyűlöletesen szerető, önző, halála után is óvó-gyilkoló anya valóban zsenit nevelt-e Romuskából, vagy „csupán” egy rendkívül tehetséges iparost.

Kiadó: Park

Fordító: Bognár Róbert

 

A nyomorultak

A musical-adaptációk műveket olykor kegyetlen egysíkúsággal kivonatoló világában ékkő az Alan Boubil és Jean Marc Natel szövegkönyvére Claude-Michel Schönberg által dalba álmodott A nyomorultak, mert ihlettel idézi meg a szóbő, sokrétű nagyregény szellemét. Kivételes adaptáció – a sűrítése mesteri, megőrzi a mű eredeti nagy-formátumának érzetét, s jól használja ki a dalok erősen patetikus felhangjaiban a romantika adta mozgásteret. Én nagyon szerettem régen a könyvet, és amikor megismertem, megszerettem ezeket a dalokat. Már akkor a könyvbe vezetett a hangulatuk, amikor még nem ismertem a szövegüket. A dalok egymásutánja pedig (a musical „cselekményvezetése”) úgy nagy ívű, hogy nem lesz sterilebb, se patetikusabb, mint az alapanyaga. S ha elhamarkodottan kendőzetlen vallási (sőt, katolikus!) propagandának tűnik (akár visszamenőleg Hugo regénye is - amely annak idején nem kicsit zaklatta fel a klérust), vagy a forradalmi hevület himnuszának (ahogyan a szocialista realista kritika kanonizálta a regényt a maga világritmusába) – ez nem a műből, hanem a befogadóból fakadó gesztus. Ha nem baj, nem vesztegetek több szót azokra, akik a maguk meggyőződését akarják mindenből kihallani.

Mert most elkészült egy filmes adaptáció. Amely méltó a musicalhez, méltó a regényhez. És megvalósultában bátor visszatérés a valódi musicalfilmhez, amely nem beszél. A Jézus Krisztus szupersztár prózamentes, mindent dalban elmesélő világához. Ahol a dal mondja el a kizökkenő sorsot, az elkövetett vétket, a meglelt-elvesztett jövőt, a szerelmet és a forradalmat. A dal mondja el – tehát az, aki dalol. A színész, az énekes. Segítheti a filmben mozgás és koreográfia, tömegjelenetek, bátor operatőri munka, trükkök és akciók; van abból is itt – de elöl, a fókuszban a színész arca van. Igazán bátor rendező kell ahhoz, hogy ennyire sokat merjen éneklő színészeire bízni – mondjuk a hatás színe-javát.

Tom Hooper bátor ember. A bátrak útjára lépett, amikor eldöntötte, nem lesz utószinkron. A klasszikus forgatási metódus alapján, a helyszínen rögzített hangot halljuk. Hogy ez mennyire ritka manapság (főleg egy zenés filmben, hol a hang, a hallható áll minden felett), azt talán nem kell magyarázni. A hangfelvétel játék közben azt jelenti, hogy van közben játék. Színészet. Hiteles átélés, ami átélhető a néző által is. Ez a film visszanyert hitele: nincs például kifogástalanul intonált, utószinkronizált dal a haldoklások alatt - az elcsukló hangok hitele van. A rendező bátran emeli ki a színészeit. Sorozatban kapjuk az arc-közeliket éneklő emberekről - úgyhogy jó is, hogy színészek és nem elsősorban énekesek, musical-specialisták a szereplők.

Én nem gondoltam, hogy Hugh Jackman ekkora színész! Azért a dolog rajta áll, vagy bukik - szerencsére az ő jelenléte akkor is teljes, ha nincs a vásznon, csak énekelnek róla. Megvan a dologhoz a hangja is – épphogy, de meg –, az ereje is; képes volt időlegesen kitakarítani a fejemből Jean Gabin örökbecsű mackós erőemberét. Nem méricskéltem, amíg láttam, hanem csak néztem Jean Valjeant, amint hol eltagadja, hol vállalja önmagát, keserves, életre szóló dilemmái közt őrlődve. Én nem hittem el, hogy Anne Hathaway Fantine-ja megríkat. Azt azért lehetett róla tudni, hogy tehetséges ember, de hogy ennyire bátor is, az legfeljebb sejthető volt – mostantól képre rögzített tény. Meglepett, hogy a legtipikusabb naivaszerepben mit képes csinálni Amanda Seyfried – neki jut a legkevesebb mozgástér, de könyörgöm, milyen tiszta játékkal és hanggal használja ki! És igen kellemes meglepetés volt a számomra eddig ismeretlen Eddie Redmayne – eszembe jut majd, ahogyan a barátait siratja: a túlélő, aki az életben maradását árulásnak éli meg.

 

Tom Hooper bátor ember, mert bátran nyúl a figurákhoz, ha nem állnak teljes biztonsággal a lábukon. Russel Crowe alatta van annak hangban, ami Javert-hez kell – támaszokat kap hát a játékhoz: a mélység feletti egyensúlyozást, hangsúlyosabb képi jelenlétet a duettekben; s egy ösztönösen megtalált sugalmazó gesztust, a kitüntetéssel. Samantha Barks, az egyetlen énekes vendég kapja a leggyengédebb kamerázást – a zsigerből pátoszos színi eszközkészletét az operatőri munka húzza a megfelelő helyre, a többiek játékával egy szintre. Sok múlik ezen, hiszen Éponine a darab egyetlen teljes értékű női szerepe – s bár az ő haldoklása a leginkább színpadi, ezt így, utólag érzem csak – mert a moziban csak néztem. S a rendező hagyja jóízűen bolondozni Thenardier-éket: Helena Bonham Cartert és Sacha Baron Cohent – a ripacsságig, hiszen a musicalben ezt a vonalat képviselik, ők a shakespeare-i „legalsó színpad”; a seggbe rúgás és vaskos poénok helyén nem is értem, mit és miért kért számon rajtuk némely kritika.

Az egyvonalú mese a duettek által épül teljessé. Nem feltétlenül ott és akkor, amikor egy helyszínen játszanak a hősök felelgetőst – vágásról vágásra éri el a film, hogy a sok szempont által sokrétűnek érezzük a látottakat ott, ahol a forradalmi készülődés, a rendőri készülődés, a menekülés készülődése, az elveszni látszó szerelem egyszerre énekelteti a karaktereket. Bravúr, ahogy a forradalmi képek (szervezkedéstől a barikádig) egészen finoman hátrébb: a könyvbe visszahúzott szcénái képesek a szereplők köré rakni a világot – mert a jól megalkotott kórusok mellett a sorsokat formáló környezetet e pár jelenet rakja a történet alá, igen durván sűrítve, de ennek ellenére szinte hibátlanul. Akad képi túlzás – műfaji követelmény is lehetne, hogy legyen –, például hajót szárazdokkba nincs az a beteg parancsnoki elme, aki így vontatna be, mint a látványos és hatásos nyitó-képsorokon, de kétségtelen, hogy a szivattyúzás nehezebben vizualizálható és töredéke-annyira se szimbolikus, mint amit látunk.

 

Olyan keserves megélnem a kiábrándultságot – talán ezért szeretem ezeket a meséket ennyire. Ahol még hittek a jobbítható társadalomban. A forradalomban, ugye. Nyitva van bennem a dilemmája – permanens gusztustalanságokban töltve az ifjúkorom, bársonyos paródiáiban felnőtt éveim elejét, mindig beljebb csukva a tereket: a magánba. Ha magamra húzom az életen át hiába hordozott igényt a figyelemre, az érzékenységre mások sorsa iránt, akkor el kell felejtsem: a forradalom akkor bukik a legnagyobbat, ha győz. De a szeretet követelését még mindig élem, ha leggyakrabban lelkiismeret furdalásként is – mert találkoztam hiteles tisztasággal és hittel, amely azt akarja tőlem, hogy nézzek szembe vele, ki vagyok. Hogy szám vagyok-e, ahogy a 24601-es fegyenc, vagy nevem is van, mint Jean Valjeannak.

 

Sarah Addison Allen: Sugar Queen – Édes élet

Josey Cirrini az észak-karolinai Bald Slope szülötte: a hegyekkel körülvett, apja, Marco Cirrini által álmos kisvárosból síparadicsommá változtatott városka jelenti egész világát. Bár minden vágya, hogy maga mögött hagyja, eme vágyát csupán a gardróbjában rejtőzködve lapozgatott utazási magazinokban éli ki – Josey ugyanis nem hagyhatja el Bald Slope-ot. Ott van neki anyja, az idős, betegségét mániásan titkoló egykori szépség, akit ápolnia kell; ott van apja öröksége, a neve, ami örökre városához köti; és ott van saját, nem múló kisebbségi érzése: hisz hogyan is tudna ő, a kiállhatatlan, szerencsétlen, előnytelen külsejű, elkényeztetett Josey Cirrini szembenézni a nagyvilággal?

Josey hiába huszonhét éves, hiába dekoratív, hiába okos és kedves lány, mindig is anyja zsarnoki hatalmának foglya volt: egy anyáénak, aki sosem akarta őt, sosem szerette, és akivel szemben állandó bűntudata van a gyermekkorában neki okozott sérelmek miatt. Hogy is hagyhatná el? Josey cselekvés helyett az álmaiba menekül, gardróbját tiltott nyalánkságokkal pakolja tele, és esténként a muffinok, csokis kekszek, karamella és cukrozott fánk halmok közt lapozgatja romantikus regényeit, vagy álmodozik a magazinok színes képei felett.

Ebbe a lefojtott, magányos, már-már szánalmas kis világba tör be egy napon a városka rossz hírű pincérnője, Della Lee Baker, aki egész egyszerűen beveszi magát Josey gardróbjába és nem mozdul onnan. Feltett szándéka, hogy kimozdítja Josey-t ebből az állóvízből, és megmutatja a lánynak, hogy van élet a gardrób falain kívül. Elküldi szendvicset vásárolni a vörös hajú Chloe-hoz, aki épp elhagyta menő ügyész barátját; öltözködési tanácsokkal látja el; apró lázadásokra bírja rá – s rányitja a szemét néhány évtizedes rejtélyre, melyek létezéséről Josey nem is tudott, ám felszínre kerülésük tán alapjaiban változtatja meg életét.

Sarah Addison Allen első magyarul megjelent regénye, A csodálatos Waverley-kert olyannyira elvarázsolt, hogy amint befejeztem, azt vártam, mikor jelenik meg az írónő újabb könyve. A kiadó nem kényeztetett el minket, jócskán kellett várni, de megérte. A Sugar Queen – Édes élet mintha az előző regény ellenpontja lenne, már ami a hangulatát illeti: míg az forró és poros déli vidéken játszódott, ez hűvös és havas, hegyekkel körülvett téli kisvárosban – szerencsém is volt az olvasással, mert míg az előzőt csüggesztően forró nyárban olvastam, ezt épp karácsonykor. Így legalább a könyvből áradó téli, jégvirágos hideg és a lapok közül szinte kiszállingózó hó kárpótolt a bosszantóan tavaszias karácsonyért.

Mert Sarah Addison Allen regényeinek legnagyobb varázsa ez az utánozhatatlan atmoszféra. A történetei a legnagyobb jóindulattal sem nevezhetőek egyedinek: fullasztó kisvárosi közegből menekülni kívánó lányokról, a szerelem elől futó fiatal nőkről, kis közösségek intrikáiról, távolról jött idegen által hozott megváltásról ezer helyen olvashattunk már; ahogy sebzett lelkű, önmarcangoló szépfiúkról és maguknak megbocsátani képtelen macsókról is. Nem mindegy azonban, mindezt hogyan tárják elénk.

Az írónő minden sorát, minden szereplőjét, minden leírását áthatja valami megfoghatatlan, szolid varázslat, afféle hétköznapi mágia, ami ott van Chloe mennyei sajtos szendvicseiben, Nova Berry szerencsehozó piros sáljában, az árvacsalánteában, és a könyvekben, amik váratlanul fel-felbukkannak Chloe környezetében. Vajon van könyvmoly, akit hidegen hagyna a gondolat, hogy a könyvek csak úgy felbukkannak, mindig akkor, amikor a legnagyobb szükségünk van rá? Ugye, hogy nincs? Ám vajon mit szólnánk, ha életünk fordulópontjaihoz érve önsegítő könyvek jelennének meg a konyhapulttól az autónkig mindenütt, és rendre más irányba terelgetnének, mint amit magunk választanánk? Vajon átadnánk magunkat nem evilági bölcsességüknek, vagy dacolnánk velük?

És vajon mit tennénk, ha kiderülne, hogy mindenki által istenített apánk is csak gyarló ember volt, aki követett el hibákat, ad absurdum, gonoszságokat, hogy anyánk sosem szeretett, hogy akár fel is lázadhatnánk, és a saját lábunkra állhatnánk, hisz nem akadályoz benne más, csak a saját gyávaságunk? Josey Cirrini és Bald Slope hétköznapi, csak épp egy kicsit elvarázsolt lakóinak története ezekről a súlyos, megkerülhetetlen, ám mindennapos kérdésekről szól. Semmi különös, mondhatnánk, mégis: olyan hangulatos, impressziókból építkező, az érzékeinkre ható, egyéni hangon megírt, finom fantasztikummal körülszőtt kis mesék ezek, amelyeket egyszerűen jó olvasni. Jó elveszni bennük, átruccanni egy másik világba, jó hinni a gardróbban megbújó tündérkeresztanyákban – még akkor is, ha a könyv végén pofon csap a realitás.

Kiadó: Könyvmolyképző

Fordító: Szakál Gertrúd 

Darvasi László: A zord apa, avagy a Werner-lány hiteles története

Maga a cím is csapda. A zord apa nem apa, a lány nem Werner-lány, s a történet nem hiteles, még ha Micike képeslapjait és a történet magyarázatát csatolja is a szerző mintegy az elbeszélés hitelesítéseképpen. Nem tudjuk meg a neveket, csak az álneveket; ahogy Turi Tímea fogalmazta a Beszélőben: Darvasinál az igazi név mindig titok. Volt annak idején helye, még kontextusa is e kisregénynek A Kleofás-képregény történetei között, ahol eredetileg megjelent – de az „igazi neve” így sejthető csak, hogy kiemelten, külön, mintegy születésnapi ajándékként vehető kézbe ez a kis irodalmi ékszer. Számomra az igazi neve: a mesterjegy. Egy író maradéktalan nagykorúságának mesterjegye, ahol már minden tanítványiság, vendégszöveg és tisztelgés önként adott ajándék, nem pedig a bizonytalan íróhang mankója. A legfontosabb lépés a pályán a „nagy formátum”, A Könnymutatványosok legendája megszületéséhez – írnám, de kár így keresni a helyét e könyvecskének: úgyis szakít magának. Helyet is, figyelmet is.

Vendégszöveg és tisztelgés – hiszen e könnyedségében is minden szavával súlyokat emelő játék „vendégszöveg” ebben a korban, egy elmúlt nagy időszak hangulatának, nyelvezetének megidézése – a saját hang biztos tudatában. Megidézés általi tisztelgés irodalmunk tán legerősebb időszakának nagyjai előtt, Krúdy, Kosztolányi és Csáth előtt - főleg Csáth előtt. De az aranykort már megidéző kortársak előtt is. Nem véletlen az idézet az elején Lengyel Péter Macskakő című regényéből (nem is értem, miért nem lett e sajátos alműfaj ikonja az a könyv – az olvasók nem szeretik úgy, ahogy az írók…). Divatja van ma visszabámulni történelmünk talán utolsó prosperitással és reménnyel, s főleg illúziókkal telipakolt időszakára. Könnyebb lenne azokat felsorolni, akik nem játszottak ezzel a nosztalgiával, mint felmérni mindazokat, akik igen. Alternatív multakig ér e sajátos visszautazás, egészen Baráth Katalin gyengéd Ókanizsájáig, hogy mást ne mondjak.

Ennyifelé ritkán kacsint író egy alig 150 oldalas kisregényben - tiszteleg egyszerre többféle zsáner előtt, a detektívtörténet előtt, amely ne feledjük, épp a századforduló környékén jön divatba, a „szerelmes regény” előtt amely – úgy tűnik – soha nem megy ki a divatból. Elejtett megjegyzésekből, pletykákból, ködös utalásokból bomlik a rejtély, hogy aztán valójában a függelék magyarázza meg úgyamennyire. Úgyhogy e tisztelgés görbe tükör is – minden nyomozások és ok-okozatiság keserű paródiája. A szerelmek itt húsba fulladó bűnök, és tudható, Mosolygós Mici fagyott megközelíthetetlensége se rejt mást – a húst rejti az is, a kielégülést, s majd a csömört. A „szerelmes regény” is megkapja tehát a maga torzképét, a maga paródiáját, mondjuk a maga posztmodern-intertextuális csárdás pofonját a tükörkép mellé, amúgy szegediesen.

Mégpedig a noir által. Mintha Darvasi a századfordulós Szegedre költöztetné Hammettet, vagy Chandlert. A nevezetlen ifjú leginkább Sam Spade lelki rokona. Egyazon rezignált nyugalommal sétálnak bele mindketten a veszedelem helyzeteibe – mint akinek nincs vesztenivalója. Mint aki a legfontosabbat már elveszítette, hiteit és illúzióit csaknem egészen – létéért vagy nemlétéért nem hordoz aggodalmat, csak gépiesen teszi a dolgát maradék (s épp ezért kőbe vésett) erkölcsi érzéke mentén. Vagy az ébredő vágyak rabjaként. Társadalmi szabadrabok – a sorsuk hálójában vergődő, olykor megajándékozott antihősök rajzolják ki nevezetlen fiatalember „árnyékát”. Lengyel Péter idézete valóban mindvégig a szöveg felett lebeg: „Azt színleltük, hogy a létezés egyetlen rendezett mese, hol a rosszakat felírják, és a jók csillagos ötössel mehetnek haza.” 

Amely szöveg egyébként költői szépségű. Tényleg élvezet ennyire tiszán csengő mondatokat, ennyire feszesre húzott, feszültségteli párbeszédeket, ilyen pontos ritmusérzékkel vezetett cselekményt olvasni. Mintha kicsit kérkedne is az író, nem is enyhe magamutogatással, egyfajta „látjátok? Ezt is tudom!” mentalitással – de mondjuk van is mire. Ha a hőseit, a történetet, a miliőt valójában nem is veszi komolyan – ekkora utalásmezővel nehéz is lenne –, magát a regénycsinálást az utolsó pontig igen. Ez a könyv úgy akrobatikus, ahogyan a legnagyobb mágusok mutatványai: hogy egyáltalán nem zavar a megvezetettségem tudata. Olvasása közben csak csodálkozom, ízlelgetem a mondatokat, a remek megfogalmazásokat – és szagolom a valódi életanyag nyomokban fellelhető illatát a zsánermese zsírosan fénylő aromái közt. Mert az olvasás „sorsa” itt dől el végképp: hogy egyfelől igenis érezni a műmesében is a mélyen átélt titkokat, azt, amiről a szerző valójában nem beszél; másfelől a műmese kötelező fordulatait a stílus maradéktalanul becsomagolja, pontos, precíz, gyönyörű szavakat válogatva a jól formált mondataiba. Enélkül könnyen lehetne ujjgyakorlat; minden utalás-attrakciójával együtt egy amatőr mutatványos bocsánatos szerencsétlenkedése.  Hiszen a tartalom kötelezően vékony: amilyet a megidézett zsánerek követelnek. 

Január van, szállong a hó, és én rálátok az Oroszlán utca nyálkás köveire. Könnyű újévi bizonytalanságok uralják a közérzetet, a sálak félrekötve, az arcok sápadtak még, pezsgőillatúak, és a cipőfűzők is azt kérdezik, mi lesz, mi lesz ezután. (…) Bérkocsizok. Az egész életem egyetlen bizonytalan incognito. Jól vagyok. Nem vagyok jól. Magamból gazdag vagyok, a világból szegény. Nevezetlen budapesti fiatalember Géza bátyja, a „sors ügynöke”, család fekete báránya hóna alatt Szegedre utazik, önállósulni, felnőni igazán. Hogy mihez, azt maga se tudja; frissen avanzsált börtönorvosként járja, éli a századforduló élénk, fejlődő kisvárosát – mígnem beleakad a rejtély, a titok, a bűnügy, a nő. Szállásadónő és bordélyok madámja neveli, öngyilkosság, kivégzés, titokzatos szóváltások ismeretlenekkel, a hatalmas napszőke ember, s a márványsápadt arcú, sosem mosolygó lánya után való kódorgás – mire is?

Mire is nevelődik egy élet itt az orrunk előtt? Hiszen valójában egy detektívtörténet előre kódolt szabályrendszerét tiszteletben tartó történetben bolyonganak a szereplők a véres végkifejletig. S a szokott jutalomig, egy másik zsánerből. Játék ez velünk, olvasókkal. Játék, de annak mesteri.

Kiadó: Magvető