Akkor most vágyakat listázunk?

Naná… A TÉMÁZUNK rovat terítékén a következő fogás az úgynevezett „irodalmi bakancslista” – avagy van-e egyáltalán, ha igen, mi is ez, mi kerül rá és miért és hogyan, és akkor ez most tényleg azt jelenti, hogy „muszáj” olvasni őket vagy lehet ezt az egészet picit azért lazábban is kezelni? Lehet hát. Amikor felvetődött a téma, szinte egyöntetűen megszavaztuk – aztán amikor eldőlt, hogy tényleg ez lesz, csak pislogtunk egymásra virtuális kis játszóterünkön, hogy jó-jó, ez egy tök jó téma, de mégis miről fogunk írni? Nem uncsi kicsit végeérhetetlen listákat gyártani „kihagyhatatlan” remekművekből, melyeket egyszer az életben muszáj…? És hát milyen hülyeség ez már, ha valamit felteszünk „A” bakancslistára, akkor az kap valamiféle „kötelező” jelleget, ami onnantól kezdve állandó lelkifurdalást generál, mert mi van, ha holnap elüt a villamos és milyen gáz már, hogy nem olvastam el a kötelezőimet… Hát ez így nem megy. Aztán elfajultak a dolgok, és röpködtek az ötletek, mert hát az irodalom – na jó, széles értelemben véve – nem csak annyiból áll, hogy „olvasd már el azt a büdös könyvet”, hanem élményekből, vágyakból, érzésekből, melyeket adhat egy találkozás, egy új és kincset érő zsákmány, egy hely akár (hogy innen hogyan jutottunk el odáig, hogy mely íróemberekkel gyűrnénk össze egy-két lepedőt, azt inkább borítsa a feledés jótékony homálya…).

Szóval listák. Nekem tulajdonképpen könnyű dolgom van, mert notórius listázó vagyok: mániásan, már-már egészségtelenül hajlamos vagyok listákba szedni vágyakat, olvasnivalókat, vennivalókat, kiadásokat, bevételeket, hiányokat, sérelmeket egyaránt. Nem mindig jó ez, higgyétek el. Pláne ha olyan eredendően negatív alkattal párosul, mint az enyém, aki ha elkezdi pontokba szedni, hogy mely könyveket szeretné egyszer az életben tényleg elolvasni, néhány vargabetűvel pikk-pakk eljut odáig, hogy egész eddigi életében nem olvasott semmi fontosat, és tulajdonképpen hiábavaló volt az a sok szemrontó év… Ez van, nincs mit tenni – mondom én, hogy a listák egészségtelenek. Épp ezért nem is pötyögöm be ide azt a száznál több címet, amit egyszer tényleg nagyon szeretnék, inkább csak meglibbentek afféle impressziókat arról, milyen elvetemült vágyaim is vannak nekem. 

Könyvek, amiket olvasnék 

Vannak azért persze „klasszikus” vágyak – azon könyvek például, melyekre azt szokták mondani, az ember vagy gimis korában olvassa, amikor fogékony a hosszú, lassú, nagyívű történetekre (és különben is, a hosszú, unalmas, forró nyári szünetek pont kapóra jönnek); vagy (esetleg újra) nyugdíjasként, amikor ideje mint a tenger, és úgymond „visszalassul” a klasszikusok tempójához. Nálam ebbe a kategóriába tartozik például A nyomorultak, amit még soha, de egyszer mindenképpen szeretném, a Middlemarch, a Háború és béke (újra), az összes Dosztojevszkij (újra), Dickens művei, melyeket eddig kerültem, és sajna perpillanat el nem tudom képzelni hogy a hetes buszon cígöljem őket, megállóról megállóra megszakítva az olvasást, de egyszer jó lenne, Shakespeare összes drámái (fiatalon utáltam drámát olvasni, amit csak lehetett, ellógtam, most meg nem tudom rávenni magam, annyi a friss). De ha már itt tartunk, egyszer Jókai némelyik könyvét is újraolvasnám, pusztán azért, hogy megtapasztaljam, tényleg olyan elviselhetetlenek-e mint gimiben (bocs…). Ezek amolyan „illene, de fogalmam sincs, hogy valaha ráveszem-e magam” vágyak. (Nehezítő körülmény, hogy jelen állás szerint az én generációm ráérős nyugdíjaskorról még csak nem is álmodhat, szóval...)

Aztán vannak a némiképp konkrétabb vágyak, melyek csak a megfelelő alkalomra várnak, hogy beteljesülhessenek. Ilyen a Karnevál Hamvas Bélától, Zoli egyik megkerülhetetlen „bibliája”, amihez leginkább bátorság kéne – előle mindig gyáván elsunnyogok. Vagy Az eltűnt idő nyomában, ami folyamatosan birizgál, de fogalmam sincs, hogy imádnám vagy utálnám-e és tartok tőle, hogy a túl nagy várakozás fogja megölni az élményt. Vagy Az ezeregyéjszaka meséi, amit bármikor olvasnék, egyedül az tart vissza, hogy nincs meg a szép hétkötetes teljes kiadás, és csak azt vagyok hajlandó… De sorolhatok némiképp könnyedebb, hogyúgymondjam, populárisabb vágyakat is: a Hyperion-ciklus például már nagyon szemez velem a polcról, ugrásra készen várja, hogy egyszer gyenge pillanatomban találjon, mert tudja, hogy kíváncsi vagyok rá, csak elriaszt az a nagyjából háromezer oldal. Ráadásul szorosan mellette a polcon ott figyel egy halom Dick meg Bradbury meg Banks, és mivel tudják, hogy ha egyszer elgyengülök, nem menekülök a sci-fitől, mintha még noszogatnák is Hyperionékat, hogy ugorjanak már rám. És akkor arról még nem is beszéltem, hogy a szépirodalom polcon meg ott húzza az orrát a Súlyszivárvány, a Szabó Magda-összes, a Rushdie-k meg az eddig nem olvasott Murakamik, mert meg vannak sértődve, amiért hanyagolom őket holmi spekulatív fikcióért.

Ilyen ez, vágyak jönnek-mennek, kevés az igazán állandó – a fentiek többsége azért már jó ideje az, és úgy hiszem, az is marad. Rájuk egészen biztosan sor kerül egyszer. Ám ha már olvasás, és vágyak, akkor a legeslegnagyobb, az „igazi” bakancslista, ami nélkül valóban eléggé rosszul esne, ha meg kéne halnom (de milyen hülyeség már ez a bakancslista kifejezés…), az Virginia Woolf összes megjelent írásának megismerése. Többször írtam már arról, mennyire dühít a magyar Woolf-kiadás erősen hiányos volta – ezzel együtt sem mondok le arról, hogy egyszer elolvassam az összes naplót, esszét, levelezést, a kritikagyűjteményeket. Namármost, ehhez azért nem ártana vagy megnyerni a lottó ötöst, hogy kiadót alapíthassak és lefordíttassam-kiadjam saját kedvtelésemre, vagy megtanulni rohadt jól angolul (Woolf nehéz szöveg, én meg megrekedtem Harry Potternél). Előbbire kevés esély van, úgyhogy az angoltanulás repülhet is a nem-könyves bakancslistára (csak ne lennék olyan lusta…). És ha már Woolf, akkor egy elegáns átvezetéssel térjünk is a könyves bakancslista második pontjára, azaz...

…könyvek, melyeket mindenképpen beszereznék 

Először is a Woolf-összes, nyilvánvalóan – a naplók öt kötete már a polcomon díszeleg, valaha még volt lehetőségem ilyesmire és megvolt az illúzióm, hogy el tudom olvasni. Nem sikerült, de a motiváció legalább megvan – már csak mellé kéne pakolni az esszék hat kötetét, a levelezések öt kötetét, és a The Common Readert. Igazán semmiség, ugye? S ha ez mind megvan, átnyergelhetünk az egyik igazi, NAGYBETŰS könyves vágyamra – nagyon sokat megadnék egy első kiadású Woolfért, Vanessa Bell illusztrációival. Nem szeretem az antikvár könyveket, sosem voltak igazán gyűjtői ambícióim, nem hoz lázba egy antikvár katalógus – mégis, ha egyszer megtehetném, borzasztóan szeretnék a polcomon tudni egy eredeti, első kiadású Mrs. Dallowayt, mondjuk. Fogalmam sincs egyébként, hogy ezek a kiadások forognak-e odakint antikvár piacon, vagy csak súlyos árveréseken lehet hozzájutni, de hát azt hiszem, ezen ráérünk gondolkodni, ha meglesz az a lottó ötös.

Woolfról ennyit, mert elszomorodom, amiért még mindig nem tudok elég jól angolul hozzá, nyergeljünk át a másik szenvedélyünkre. Rendszeres olvasóink tudhatják, hogy Zolival már-már fanatikus Tolkien-rajongók vagyunk, és biza van nekünk egy impozáns GYŰJTEMÉNYünk is (csupa nagybetűvel), amit lelkesen bővítgetünk. A magyar kiadások száma véges, és bár mindenféle mást is élvezettel pakolunk bele (sőt!), azért mégiscsak a könyv az igazi – s mivel valamirevaló gyűjtőnek kell egy vezérfonal, ami mentén gyűjthet, mi elhatároztuk, hogy megpróbáljuk A Gyűrűk Ura minél több különböző nyelvű kiadását összegyűjteni (nehezítés, hogy mivel abban kevés fantázia van, hogy negyven nyelven ugyanazt a filmes borítós kiadást megvegyük, az adott ország saját, egyedi kivitelét kell keresnünk). Szép elhatározás, eddig mindössze három különlegességet sikerült összegyűjteni, de hát a nagy gyűjtemények mindig lassan épülnek-szépülnek, és hát most mondjátok meg, nem különlegesen ronda az a szerb kiadás ott középen? (No persze, ha már Woolfnál elsütöttem, itt sem állhatom meg, hogy az igazán nagy flash egy első kiadású LOTR lenne, de tartok tőle, hogy ehhez a lottó ötös önmagában sem lenne elég, amekkora kultusza van, kizártnak tartom, hogy csak úgy piacra dobálják a magánkézben lévő darabokat.)

Kissé elkanyarodtam felszínes irányba, nem vagyok én ám ennyire materialista, többnyire jobban érdekelnek az élmények, mint a szerzés, szóval evezzünk más vizekre... 

Szerzők, akikkel egyszer szívesen találkoznék 

Kifejezetten furcsa élményem volt ezzel a témázással kapcsolatban, mert épp azokban a napokban, amikor ötletelgettünk a többi résztvevővel, és nagyban törtem a fejem, hogy kik azok a szerzők, akiket igazán szeretnék egyszer élőben szemrevételezni, jelentették be, hogy az egyikük, Jonathan Franzen lesz a jövő évi Könyvfesztivál díszvendége. Csak pislogtam nagyban, hogy hoppá, akkor ha sokáig szuggerálom, tán a bakancslista többi elemét is ilyen hamar kipippanthatom. Egyébként mókás ez, mert engem többnyire nem hoz lázba hogy „jaj, láthatom a bálványomat egész közelről és egy teremben lehetek vele és dedikáltathatom a könyvem és húúú…”. Nem tudom, biztos velem van a baj, de a legtöbb ilyen találkozás eddig csalódást okozott, a píárinterjúktól hidegrázást kapok, a futószalag-dedikáció meg nem jelent számomra semmit (azt a negatív mindenemet, pfuj…). Olyan szerző meg valóban nagyon kevés van, akinek oly mértékben kíváncsi lennék a gondolataira, a személyiségére, a jelenlétére, hogy már az is lázba hozzon, hogy egy zsúfolt teremben többszáz másik szerencsétlen mellett csünghetek a szavain. Franzen az egyik ilyen, Ulickaja volt a másik (hozzá ugye volt szerencsém), Murakami a harmadik (idevetődhetne egyszer). 

Helyek, ahova szívesen elmennék 

Azt hiszem, ha olvasásról van szó, akkor én hangulatfüggő vagyok. Van, aki a posztmodern irodalmi truvájoktól élvez maga alá, van, aki a csöpögősen szép költői leírásoktól jön lázba, van, akit a pergő párbeszédek mozgatnak meg igazán, van, akit a Jókait megszégyenítő leírások. Azt hiszem, engem a hangulatok – lehet, hogy egy adott könyv cselekménye, szereplői, párbeszédei már rég kiröppentek a fejemből, de a hangulat az megmarad. Ennek tán az egyetlen kézzelfogható eleme a hely, amihez kapcsolódik – ha lenne lehetőségem úgy igazán világot járni, azt hiszem, mindenféle útikönyvek által belém sulykolt látnivalók helyett könyves helyszíneket keresnék fel. Woolf londoni regényeinek útvonalát biztosan bejárnám, de felkeresném A világítótorony helyszínének mintájául szolgáló szigetet is a Hebridákon. Bejárnám a Highgate temetőt, a legkevésbé sem történelmi személyiségek sírjait fotózni, hanem hogy elkapjam Niffenegger regényének hangulatát; elmennék a Montmartre-ra Chris Moore nyomában; naná, hogy elindulnék megkeresni Roxfortot (és fotózkodnék a kilenc és háromnegyedik vágánynál, adjunk egy kicsit a tömegkultúrának is…); pörögnék a dervisekkel McDonald Isztambuljában; ellátogatnék az egykori Ókanizsára Dávid Veronnal. De még egy olyan alapvetően borzasztó könyv esetében is, mint a nemrég olvasott Holtodiglan, ami megmarad bennem, hogy megnézném magamnak ezeket a fojtogató atmoszférájú közép-nyugati kisvárosokat – azt hiszem, bárhová vetne a sors, utazás előtt megkeresném, mely könyvek játszódtak ott, és megpróbálnám elkapni azokat a hangulatokat. És persze elmennék Új-Zélandra bejárni Középföldét, ami ugyan nem feltétlenül könyves vágy, és nem is ott van, de mégis… No és ahogy szerintem mindenki, aki olvasta Christie legendás művét, szeretnék egyszer Poirot nyomában utazni az Orient Expresszel.

Sorolom, sorolom, és sosem lesz vége – kisebb-nagyobb vágyak mindig vannak, aztán hogy mi marad meg a múló idővel, az más kérdés. Most épp a leginkább arra vágyom, hogy rávethessem magam a ma hazahozott új Mieville-re, és ezzel megint eggyel tovább csúsznak a bakancslista oly nagyon vágyott könyvei. Ilyen ez. Persze ha valami csoda folytán hipp-hopp minden vágyam teljesülne, biztosan találnék újakat – szerencsére az irodalom végtelen terület, olyan soha nem lesz, hogy „már mindent elolvastam”. De ha véletlenül mégis, akkor meg adott a lehetőség: újakat kell írni. Tulajdonképpen azt hiszem, a könyves bakancslista két pontban is összefoglalható: olvasni és írni mindhalálig (vagy valami hasonló drámai befejezést képzeljetek ide).

Többiek a témában:
Nima

Szeee

Zenka
Miamona
Pupilla
Bill
Reea
Anaria
FFG
tigi
Bea

EastWing: Betyárvilág, Emilia Amper - Fonó Budai Zeneház, 2014. október 18.

Jó ez a koncepció, akkor is, ha olykor feszegeti a határaink. Két koncert egymás után, két teljes élmény – el tudom képzelni, hogy akad, akinek sok ez így: hogy a jó zenével töltött lélek egyszer csak már nem képes több örömet befogadni; nekem jól esett és pont így esett jól, a két koncert, egymás után. Az étvágy (a zenei étvágy is) ízektől éled, s nem kérdés: ízekből itt akadt bőven. Az Északi szél a Fonóban jóval kevésbé volt homogén, mint múltkor a Keleti – mondhatni: a fellépők sajátos pólus-képzése más asszociációs minták mentén éledt, de így talán még erősebben látszott, hányféleképpen lehet zenét zenébe szőni, hányféleképpen jól; s ha van is szabály úgymond, az önként vállalt – csak egy ösvény, ahol az adott zenész, zenészek kiteljesítik magukat, és teljesedni segítenek minket.

Mert ahogy Agócs Gergely (csodálatosan gazdag tehetségű népzenészünk, a hagyományos szellemi kultúrák nyitott szívű gyűjtője) mondta az EastWing koncertjének elején: nincsenek műfaji határok, s korlátok sincsenek – szabadon beszélgető hangszerek vannak, egymásra figyelés, és a párbeszéd boldog vágya; s a zenészek meg is mutatták, mindezt miért és hogyan gondolja. Ennyi dudást egy csárdában! Képletesen szólva „kirúgták a Fonó oldalát” – nekem követelte volna ez a töménység a nagyobb, a szabad teret… olykor nehezen fértek meg egymás mellett, miközben a maguk módján beszélgettek a hangszerek. Ez az „olykor” igazából méltatás szeretne lenni – annyian állnak egy színpadon, zenészek, akik magukban, duóban, trióban könnyedén terelik a néző figyelmét, ahova csak akarják. Agócs Gergely mellett Eichinger Tibor és Kéri Gábor gitárral – már ez mekkora, hogy azonos terepen két ilyen országos klasszis áll egymás mellett ugrásra készen… Frankie Látó a hegedűvel – s az ízléssel, amely úgy építi fel a legelszálltabb improvizációt, hogy mintegy grádicson, felmászhatsz rajta.  Megyaszay István, azzal a súlyos, sokhúros basszusgitárral – valami döbbenet, ahogy a többiek finom kíséretéből kinőve egyszer csak kicsavarodik az ő hangszeréből is a szóló. Ezen az estén Czibere József és Kovács Norbert felelt a ritmusszőnyeg reptetéséért. Ha az előadás végén nem közlik velünk, én ugyan nem feltételeztem volna magamtól, hogy helyettesítettek – a zseniális Mogyoró Kornél játékát váltották ki ketten – annyira harmonikusan benne éltek a zenében.

Egyszer már leírtam: hallatlan, mennyire gazdagok vagyunk meghatározó erejű kortárs zenészekben. Tényleg nem értem, miért a fogyaszthatóság alsó szélén billegő, romlékony és illékony konzummal etet bennünket a média, ha ennyire széles választékból válogathatnának! Legalább a közszolgálati szerepben tetszelgő fele kiszolgálhatná a lelkünk és fülünk ilyen igényes, mégis abszolút közönségbarát, sodró zenékkel! Műfaji határokon könnyedén átlépő, egymással szabadon beszélgető hangszerek dallamaival!

Persze – miért ne lehetnének korok és műfajok? A felismert különbözés átjárható világai egy újra felélesztett középkori hangszer bűvöletében? Miért ne csodálkozhatnánk rá, hogyan él az északi népzenékben tovább az „északi reneszánsz” – angol, dán, norvég királyi udvarok egykori dallamait hogyan „emlékezi vissza” a maga módján az egykor belőle inspirálódó népzene? Hogyan hagyja elpolkásodni az inspirációt – és hányféleképpen? Az EastWing attitűdjétől nagyon különböző szemlélettel - és rengeteg humorral - áll a maga gyökereihez Emilia Amper. Hisz amikor rokonít, különböztet is. Érdekes volt hallani, mennyire gazdag különbözőségek gyűjtő kalapja a skandináv népzene fogalmával lefedett zenebirodalom. Az Emilia Amper otthonául szolgáló skandináv dél mennyi hatást fogadott be ír és skót népzenéktől. Mennyire nagyvárosiasan letisztult és díszmentes a harmonikás (osloi illetőségű) Frode Haltli által bemutatott főváros-környéki hagyomány. S hogy a legészakibb észak népzenéje – ahonnan a hegedűs Ragnhild Furebotten érkezett – a legzabolátlanabb; díszek és ritmusok forgatásában a legbátrabb. Mintha az örök hideg birodalmában nagyobb tüzet dobbanna zenébe a szív. A három zenész nagyon érzékletesen mutatta meg nekünk, más zenéken, más hagyományban létezőknek a magáét – hogy valójában mennyiféle…

Emilia Amper nyckelharpán játszik – ez egy sajátos billentyűs hegedű, nagyon egyedi hanggal: a hegedű hangszíne a harmonika játékmódjának kipöttyözött, elkülönültükben egymáshoz simított hang-ritmusával. Mint elmondta: a középkori, népi eredetű hangszert az utóbbi évtizedekben fedezték újra fel, vették használatba világszerte (gyártottak saját variációt belőle a japánok, Amerikában Nyckelharpa Szövetség is alakult – még világbajnokságot is szerveztek…). Jó hangulatú koncertet adott a hármas – az előző fellépőkhöz mérten szűkebb, de legalább annyira izgalmas regiszteren. Mesterien játszottak velünk, ahogy vittek a finom dinamikákkal, ahogy a három egymástól hangszínben alig különböző hangszer – a nyckelharpa, a harmonika és a hegedű – ugyanúgy világot képezett, ahogy előttük a sokkal színesebb, gazdagabb színpad.

Jövőre is lesz CAFe Budapest, jövőre is lesz őszi fesztiválszezon – remélem lesz ennyire színes, mint az idei. Csodálatos hetekre tette fel ez a két koncert a koronát! Köszönet a fellépőknek, a szervezőknek, a helyeknek. Gyönyörű ősz volt, még sok ilyet szeretnénk!

Compagnia Finzi Pasca: Icaro - Művészetek Palotája, 2014. október 14.

Daniele Finzi Pasca – fotográfuscsaládból származó író, színész, rendező, koreográfus, a Teatro Sunil és a Compagnia Finzi Pasca alapítója, a Cirque du Soleil eddigi legsikeresebb műsorának (Corteo) alkotója, a Cirque Éloize több előadásának, valamint a 2006-os torinói és a 2014-es szocsi téli olimpia záróünnepségének rendezője, színházi- és operafesztiválok meghívottja, számos színházi díj birtokosa. Jelenleg az újcirkusz műfajának egyik legjelentősebb alakja… Ám amikor kopottas bohócruhájában kisomfordál elénk a színpadra és zsebre vágott kézzel mesélni kezd a Fesztivál Színház foghíjas közönségének, mindez lefoszlik – aki előttünk áll, egy kedves, deresedő halántékú, ám huncut szemű, bölcs bohóc-tanító. Egy barát, aki segédkezet nyújt, hogy kitaláljunk börtönünkből; egy apa, aki fiát-lányát tanítja szárnyalni a szárnyakat törő világ ellenében. Egy művész, aki nekünk adja magát egy estére testestül-lelkestül, s mi elhisszük.

Elhisszük, mert sugárzóan őszinte – ilyen gáttalan önfeltárást, mint amivel Finzi Pasca megajándékozott minket, nem látni mindennap színpadon. Megajándékozott, írom – mert ez valóban ajándék. Amikor egy művész mindenről megfeledkezve mesél nekünk – mesél börtönben töltött napokról (katonai szolgálat megtagadásáért töltött némi időt egy svájci intézményben), melyek során mi másról is szőhetnének mesét a rabok, mint a szabadságról; mesél a repülésről, mellyel kiszakíthatjuk önmagunkat börtöneinkből; mesél a szárnyakról, melyek tán ott fityegnek a hátunkon, csak nem tanultuk meg használni őket. Magából ad – abból a mély és megélt szabadságból, amiből ez a hihetetlen kreativitás is fakad.

Valahol nagyon intim ez az este – s nem csupán azért, mert bohócunk egy nézőnek dedikálja monodrámáját. A közönség soraiból kiválasztott fiatalember az új szobatárs, akit az immáron három éve a kórházban raboskodó Daniele mellé vet a sors. Neki, a mozgásképtelen – hisz egy balesetben mindkét lábát eltörte – új szobatársnak kezd el mesélni a bohóc a falak közé zárt élet magányáról és a régi barát, Augusto haláláról. Augustóról, akit véletlenül sodort mellé a sors, akivel együtt tervezték a szökést, akivel megtanultak repülni – míg Augustót el nem ragadta a halál, megfosztva ezzel barátját a szökés esélyétől. Mert szökni csak ketten lehet, egyedül sosem. Aztán jön az új beteg és újraéled a remény.

Mert már van kit tanítani a repülésre, van kinek átadni a szabadságvágyat, van kiért magunk mögött hagyni a pókháló módjára ránk tapadó, fojtogató, visszahúzó betegséget. Van kiért élni. Van kinek elmondani, hogy az ablaktalan-ajtótlan szoba, melyből nem tudunk elmenekülni, valójában bennünk lakik, a mi teremtményünk – s ahogy magunk köré pakoltuk, úgy magunk mögött is hagyhatjuk. Csak rajtunk áll, hogy tovább raboskodunk-e a hátunk mögött ólálkodó árnyakkal teli szobában, vagy lyukat vágunk a falán és elrepülünk. Daniele és új barátja repülnek, bele a napba, mint Ikarusz, szabadon, diadalmasan – hogy aztán újra a kórházban találják magukat: mert nem elég ám megtanulni repülni, tudni kell megérkezni is. Nem elég, ha valaki maga mögött hagyja az árnyait, meg kell tanulni – újra kell tanulni – árnyak nélkül élni. Tán ez a nehezebb ügy. De ha egyszer sikerült, sikerülhet újra – ha egyszer megtanultunk repülni, megtanulhatunk járni is, és kisétálhatunk azon az ajtón. Az ajtón, ami végig a szemünk előtt illegette magát, csak nem láttuk. Mert sosem látjuk. Amíg valaki fel nem nyitja a szemünk és ki nem tessékel rajta.

A bölcs bohóc, a nevetséges bohóc, a bátor bohóc – aki nem lép át azon az ajtón. Tréfa, fricska a sorsnak, fricska nekünk, saját szerencsétlenségünkben dagonyázó nézőknek? A bohóc, aki megtanítja repülni az estéről estére mellé vetődőket, maga nem tud szabadulni önnön rabságából. Ott marad a négy fal között, hogy várja a következő szobatársat… Vagy tán a legszebb és legigazabb gesztus: csak az lehet igazán szabad, aki másoknak ad? Daniele Finzi Pasca magából ad egy darabot – talán ezért lehet az övé a leginkább megélt színpadi szabadság, amit valaha láttam. Szárnyal előttünk, szárnyal nekünk, és mi azt érezzük: szeret minket, hisz bennünk, tudja, hogy mi is meg tudjuk csinálni. Hogy tudunk repülni. És tudják mit? Az este végére mi is kicsit jobban hiszünk magunkban. Azt hiszem, ez a legnagyobb ajándék, amit a művészet adhat.

Cirque Le Roux: The Elephant in the Room - CAFe Sátor, 2014. október 11.

Hogy az újcirkusz, mint színpadi műfaj egyre népszerűbb a hazai közönség körében is, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a CAFe Budapest Kortárs Művészeti Fesztivál idejére a Művészetek Palotája parkolójában egy hamisítatlan cirkuszi sátrat állítottak fel a szervezők – megteremtve ezzel az elsősorban színpadi produkciók mellé egyfajta békebeli cirkuszi hangulatot is. Ez a sátor ad helyet a fesztivál ideje alatt a Recirquel új bemutatójának, illetve itt csodálhattuk két estén át a nemzetközi hírű Cirque Le Roux vendégjátékát (no meg jó néhány koncertet is, hisz a sátor azért nem csak cirkuszi produkcióknak ad otthont, de ugye megbocsátják nekem, ha mégiscsak úgy gondolok rá, mint egy hamisítatlan cirkuszi sátorra?).

Mely sátorról egyébként az első benyomás az, hogy kicsi – nagyon kicsi. Hogy lesz itt a Fesztivál Színház színpadának méreteihez szabott előadásokéval összemérhető kápráztatás? Ráadásul úgy, hogy a „színpad” itt egy kényelmesen berendezett nappali szobára hajaz – kanapéval, íróasztallal, bárpulttal, lemezjátszóval, sejtelmes lámpákkal. Semmi technika, semmi „attrakcióra” utaló jelzés, semmi segédeszköz. Arról nem is beszélve, hogy a társulat mindössze négy főt számlál – négy akrobatára vár hát a feladat, hogy elénk pakolja mindazt, amit a nagyobb társulatoktól már megszoktunk… Vajon sikerül nekik?

Maradéktalanul! Még úgy is, hogy az este némiképp döcögősen indul, legalábbis azon nézők számára biztos, akik a „megszokott” újcirkusz-élményre vártak (már ha lehet „megszokottról” beszélni egy ilyen friss műfaj esetében). Az indítás a néhol túljátszott burleszk-jelenetekkel jól mutatja, mily sokrétű és mennyi lehetőségeket rejt magában ez a terület: van itt színház, komédia, burleszk, pantomim és persze akrobatika. A harmincas évek fekete-fehér filmjei által ihletett történet és hangulat kiváló háttérül szolgál a négy művész felszabadult játékának: a szó szoros értelmében játszanak ők, velünk, nézőkkel, egymással és saját magukkal – miközben talán eddig soha nem látott akrobatikus elemekkel kísértik a sorsot. Ami igazán meglepő, az mégis a látszólagos könnyedség, amivel a lélegzetelállító mutatványokat végrehajtják – mintha csak úgy mellékesen emelnék, pörgetnék, dobálnák egymást két vígjátéki jelenet között, hogy aztán vállat vonjanak, és folytassák a játékot.

Persze ehhez az kell, hogy a négy szereplő ne csupán kivételes artista, de kivételes színész is legyen – komédiázásuk egy percig sem túlpörgetett, minden gesztus a helyén van, a végzet asszonyának kegyeiért magukat (és egymást) törő alfahímek és a komornyik-bohóc furcsán egymásba gabalyodó (itt-ott igencsak erotikus utalásokkal tarkított) viszonyai minden erőlködés nélkül kapják meg a maguk hangsúlyát és többlettartalmát. Nem véletlen az „elefánt a porcelánboltban” utalás: itt valahogy senki sincs maradéktalanul a helyén, minden szereplő rosszkor van rossz helyen, keresztbe tesz, beleüti az orrát, hangulatot gyilkol – pedig mást sem akar, mint egy kis meghittséget. Aztán amikor megtalálná, jön a folyton-folyvást nyakát törő bohóc, és belerepül az idillbe.

A néző meg konkrétan az állát szedegeti a földről (ha nem épp a hasát fogja a kacagástól) olyan „belerepüléseket” lát – komolyan aggódtam, hogy Gregory Arsenal nem ússza meg ép bőrrel ezeket a színpadon keresztbe eséseket, kipenderítéseket, leütéseket, hanyattdobásokat. Ám egy idő után már aggódni sem volt merszem, mert levegőt sem mertem venni az egymás nyakába tornyosuló artisták, a rúdon összegabalyodva lecsúszó párok, a törékeny Lolita Costet félelmetes ugrásai-dobásai láttán. Nem egy attrakciójuk meglepő módon a páros műkorcsolyázók gyakorlataiból volt ismerős – színpadon még sosem láttam ilyesmit, de higgyék el, ami a sportközvetítésekkor a képernyőre tapadva ijesztőnek tűnik, az egy karnyújtásnyira lévő színpadon egyszerűen döbbenetes!

Ahogy az egész előadás az – a komédia és az artistamutatványok ilyen profi és ihletett ötvözete egy újabb színt jelent az egyre gazdagabb újcirkusz-palettán. Egyre jobban szeretem ezt a műfajt, és egyre nagyobb kíváncsisággal tekintek arra, mit hoz még elém – no és persze már megint kaptam egy társulatot, melyre muszáj lesz figyelni…

Brandon Hackett: Az időutazás napja

2021. november. Amikor az első időgép működésbe lép, kétszázmilliárd időutazó jelenik meg a Földön. Az időutazás napját ünneplik, az első pillanatot, ameddig vissza lehet utazni a jövőből. Az esemény eltörli az ismert világot: megszűnik a pénz, működésképtelenné válnak a kormányok, bárki számára hozzáférhető lesz minden jövőbeli technológia, köztük az időutazás. Tetszőleges jövőbeli évbe utazhatunk, egészen az időfolyam végéig. Ennek azonban hatalmas ára van, ugyanis az idő veszélyes játékszer.

Beregi Ádám él-hal a családjáért, ám az időutazás napján valaki a jövőből elrabolja a kisfiát és a feleségét, Enikőt. Ádám a kaotikus és folyton változó időfolyamban, őrült technológiák, valamint mesterséges mikrouniverzumok birodalmában próbálja megtalálni őket.

Az időgép feltalálója, Neil Jarrison különös, magának való ember. Bár 2612-ben kivégzik, mégis sokan szeretnének a nyomára bukkanni, mert olyan tudás birtokosa, amely megmentheti a világot. Vagy el is pusztíthatja. Csakhogy a feltaláló mindig egy lépéssel üldözői előtt jár, és úgy tűnik, kizárólag egyvalaki érdekli: egy Rebeca nevű titokzatos nő, aki minden rejtély kulcsa lehet.

Ezt idemásoltam, mert az utóbbi idők egyik legügyesebb fülszövege. Minden lényeges elemet feltár, úgy, hogy valójában semmit nem árul el…

Két egészen furán egymást kizáró érzés közt való ide-oda pattogás zaklatta végig ezt az olvasást. Hogy ne áruljak zsákbamacskát - egyfelől azt éreztem: ennyire pöpecül végiggondolt időutazó-kalandot még nem olvastam, pedig ez egy hallatlanul gazdag zsáner, tele jobbnál jobb, átgondoltság és fantáziatrükk vegyülékét különböző mértékig keverő szabály-rendszerekkel, tudomány és filozófia időfogalmától az olyan népszerű hurkokig, mint amikor valaki kineveli a saját apját. Másfelől hallatlanul önkényes a remekül végiggondolt csapda (amolyan első paradoxon: nem utazhatunk az időutazás „feltalálása előtti” időbe) feloldása. A remény morzsaléka mellé ugyan odateszi a valódi méretünk, hogy élettereink nem a „világ” s pusztulásuk csak a „világunk” veszte volna, nem az egészé; de tipikus deus ex machina megoldás, egy „kívüli elemmel” oldja fel a paradoxont, hogy vele együtt magát a szabályt, a törvényt is feloldja.

Hallatlanul ügyes a nyelv, amit Brandon Hackett az időutazás köré álmodik. Szakzsargon és szleng, egyből ismerősen szól (Virkózod, miről beszélek? Ha nem, olvasd el a könyvet!). És a kettős narrációban is a legeltaláltabb elem, ahogy ezt a nyelvet a belecsöppent apafigurán keresztül kapjuk, az ő megértésével szinkronban folyik a miénk. Zseniális egyfelől, hogy nem érzik változás benne – az időutazók „fő” szlengje minden egyebet elmos (részeként, ahogy az időutazás maga is jelentőségvesztésbe taszít minden változást – a fejlődéseszme kukázódásával együtt). Másfelől viszont az időutazók „frakcióinak” ennyi elfogyó időben bőven kialakulhatott a saját argója, azok a nyelviekben megnyilvánuló jellegzetességek, amely minden csoport formálódása közben megszületnek. Mintha abban a rövid epizódban a fatalistákkal történne ennek megmutatására kísérlet, mintha a Haugenisták is hordoznák a nyelvük hegyén a reformegyházak bevett és korfüggetlen megszólítás-technikáit, fordulatait – de egyikből sem kapunk eleget ahhoz, hogy akár egy pillanatig értetlenül álljunk előtte (bármi előtt) az apafőhős Ádámmal együtt; úgy, ahogy szerintem kb. történne.

Átélhetően „zseniálisan szűk látókörű” a fiú-főhős, Bálint. Mint egy rejtett-autista. A határai elképesztően ügyesen rajzoltak, a megértésében egyként jelen van a fókuszáltság és a vele szükségszerűen együtt járó korlátoltság. De (spoiler jön!) én egy pillanatig nem gondoltam, hogy az Entrópia (mint időt stabilizálni akaró szervezet) egyik fő tisztviselőjeként bemutatott Haugen ne egy végtelenül gátlástalan hatalomszarpék volna. A fiú-narrátor, Bálint vaksága itt akkora méreteket ölt, ami teljességgel kizárja az azonosulásom vele – s innentől a belső narráció, az egyes szám első személy inkább zavaró momentum, semmint a beleélést segítő. Haugen annyira egydimenziós főgonosz, amennyire egy sűrű szövetű jól kitalált és jól tálalt tömeg-képregény hőse csak lehet – de ez itt nem egy képregény, és nekem fájt, hogy nem rajzolódtak ki az emberi dimenziói, amitől egy reformszekta-alapító (Ron Hubbardtól a mi Németh Sanyinkig) minimum zavarba ejtő; nem rajzolódott ki, mit talált Bálint bizalomra érdemesnek benne.

Valódiak a motivációk. Egyfelől zsigerig hatoló, ha apaként, férjként, feleségként folyamatosan a szeretteink után loholunk össze-vissza az időben - főleg ha a narráció „másik fele” is megéli a pontosan ugyanezt. Meg az árnyékát is - egyszerre tükör és komplementer, igazi nagybetűs olvasmány-kaland (felelősségünk és a világmentést most hagyjuk…). Másfelől viszont megint a személyes érintettség hitelesíti úgymond a „társadalmi bosszút”, enged, sőt kényszerít ölni, s a többi. Kapjuk ezt a szokott állapotot, amely már annyira kifinomultan járt út, hogy fel se tűnik a hamisa. Mégis, hallatlanul ügyes pillanatokban mintha ez a „járt út” is megkapná itt a maga görbe tükrét, én ezeket az ironikus fél mondatokat imádom Markovics Botondtól a legjobban – mert ha komolyan is veszi játék közben magát, itt megmutatja, mit miért csinál – s ezzel az olvasóját is komolyan veszi.

Így kell elkezdeni egy könyvet: a „minden borul” őrületével; így kell fűzni a cselekményt: ennyire barokkos bonyolultsággal – kétségtelen, hogy a honi SF legerősebb hangja mondja itt a magáét. Az író nem kíméli a hőseit, a veszteségek emberei látszanak. Ha végletekig csupaszítom: értékzúzó időkben, szűkülő lehetőségek, „csak rossz válaszok” idején befelé kell keresni. Ott, ahol a könyv a helyén való naivitás, a „belső szentély” kapuját keresi, azt a számunkra egyedül elérhető időn túli „teret”, amelyhez tényleg nem fér a világ – ott zseniális. Másfelől, ha tovább csupaszítom, akkor ez a kancsal őrület, amit például a Brazil hőse álmodik Terry Gilliam filmjében a végén. Ha végletekig csupaszítom, akkor ez az egyetlen ösvény, ahol a kislány kitalálhat a Faun labirintusából. Mondhatnám tovább… de figyeljetek inkább arra, ki mindenki jut az eszembe róla. A legtöbbet ezzel árulom el: egyfelől, vagy másfelől – de minőségekhez hasonul bennem.

Többször elfogott már a gyanú, hogy Markovics Botond új Brandon Hackettjéhez, az újrahúzott arculathoz China Miéville adhatta a kezdő lökést. Nem azzal, amivel, hanem ahogyan – a maga szabadságfokával, mondjuk. Így akár a többi „új regénye”, Az időutazás napja is előképek nélküli, izgalmas saját világ, amiben ráadásul van bőven potenciál. Ezt olvassátok el! Kíváncsi leszek, benneteket is elfog-e a kíváncsiság: az író mindezt hogyan és hova gondolja tovább…