John David California: Rozshegyező

Elolvastam egy könyvet, a John David California álnevű szerző Rozshegyezőjét. Amit szerzője maradék nélkül hozzákötött egy másik könyvhöz, a Salinger álnevű szerző Zabhegyezőjéhez, amit régebben szintén olvastam. Volt bennem várakozás és félelem is, amikor olvasni kezdtem ezt a könyvet, hiszen Salinger könyveit sokat dédelgettem, még ha nem is elsősorban a Zabhegyezőt. Elfogult vagyok hát, alaposan, mégsem a hozzákötés ténye, a „párbeszédbe bonyolódás”, ahogy a szerzője fogalmaz, nem ez zavart; sőt azt hiszem igen tisztességes példája a könyv a más írói attitűdjébe való „beköltözésnek”. Az írója tehetséges ember, aki szereti a művet, amihez a magáéval beszél. Máshol és máshogy ingott az egész regényépítmény, számomra más okból volt nehezen tolerálható. (A továbbiak nyomokban cselekményleírást tartalmazhatnak.)

Salinger szerepel ebben a könyvben, egyes szám első személyben és dőlt betűvel szedve: mintegy a szerző, a történetmesélő pozíciójában. Ezekből a részletekből idézek, hogy mintegy vitatkozhassak J. D. Californiával az író és hőse viszonyának mibenlétéről. Mert szinte az első oldalaktól e viszony értelmezési zavaraitól sántul el nekem a könyv.

Hogy őszinte legyek, nem tudom igazán pontosan, hogyan is működik ez az egész. Még ha én vagyok is, aki kézben tartja a szálakat, nem tudom, mi történik velük, ha ilyen hosszú ideig a sorsukra hagyjuk őket. Vajon találkoznak másokkal… vagy gubóba rejtőznek, és csak akkor kelnek életre, ha tollat ragadunk… Vannak bizonyos szabályok, amiket követnem kell. A legfontosabb szabály… hogy itt mindenkinek kell legyen valamilyen múltja…

Gonosz játék úgy kezdeni egy könyvet, hogy egy szereplő egyszer csak hatvan évvel később ébred, személyiségében ugyanannak, aki volt, öregembertestbe zárva. Gonosz játék ezek után – mintegy az első pillanattól jelezve, hogy itt teremtő játszik a teremtménnyel, mégpedig önkényes játékot – mégis „múltat” adni neki. Először is. Egyetlen szabály van: ha írsz, teremts „életet”, ha nem tudsz, legalább legyél életszerű. Minden író megteremt egy közeget, ahol a hősei mozognak, s a mozgásaik dinamikáját jobb esetben rábízza a hősök jellemére. Ez a „jellem” lehet statikus, avagy dinamikus, ha életszerűbb; szerintem „élet” akkor lesz belőle, ha kicsit következetlen (hogynemondjam paradox) is: bármennyire szeretnénk, mi sem vagyunk logikus lények.

Ősi játék, alaptoposz, hogy a teremtmény fellázad a teremtő ellen (ld. paradicsomi sztori), persze sokrétegű és messzire vezetne, ha belemennénk, mennyi a teremtő felelőssége ebben. De itt gonosz játék folyik, amint mondtam, önkényes játék. Mert ha az író valóban „ébreszti” a hősét, az ott és akkor ébred, ahol az előző könyv „becsukása” elaltatta. Ha pedig „eltelik” a hatvan év regényidő, s úgy pillantunk hősünkre, felmérve moccanásaiból, miben változott, miben nem, hol tart egykori „álmodott önmagához képest” avagy másfelől nézve mennyit őrzött meg akár rögeszmeként egykori magából; a sakkot példának hozva (ahogy a szerző teszi) nem a nyitó, hanem a végjátékra látunk. A kettő együtt nincs: kint és bent fogott egér tipikus esete, avagy a harmadik eset: gonosz játék, írói önkény, mint a szappanoperában az amnézia.

(Főleg mivel a 32. oldaltól tudjuk: a teremtő azért ébreszti a teremtményt, hogy kinyírhassa. Hogy végre megszabadulhasson tőle. Nos, az önkény terepén vagyunk, hát csapja agyon az író, és kész. Persze akkor nincs regény. És itt már problémát jelent az is, nem az író a teremtő, és a teremtmény nem az ő „gyereke”, még a kötetbe rejtett „írói én” sem az övé. Jó kis szerzői jogi katyvasz ez, nem is értem, miért nem cuppant rá hatvanhat jogász…)

Hogy merészeli! Ki engedte meg neki, hogy így eljátszadozzon itt?! Semmi részem ebben az illetéktelen, szentimentális múltidézésben…sétálgat… egy nem létező múltban, visszaréved egy életre, amit nem is élt le…a teremtményem, az élő művészet egy darabja, úgy látszik önálló akaratra tett szert…

Ha következetes vagyok, a hősnek valóban „önléte” lesz. Holden „önléte” az író szerint erős „valóság”, hiszen kiszabadul az írói szándék alól. Más ember lett, tanult és felejtett, nemzett és temetett. Ez mind egészen jó téma – ha már folytatást ír az ember. Az ifjúkori dilemmák öregkori maradéka, zárványos testek a lélekben – csupa izgalmas téma. De ez a könyv pusztán a hős makacs ragaszkodásáról szól az élethez, és az íróról, aki elpusztítaná, oldalakon át fondorkodva hőse ellen – ennek a könyvnek ebben a formában alig van köze a Zabhegyező eredeti kérdéséhez: ha ilyen fos az élet, érdemes-e élni egyáltalán?

Mert itt két külön kérdéskör van. Az egyik: érdemes-e élni „még”? A szeretteink elveszítése avagy eltávolodása után, pusztán az életért magáért? Erre annyi válasz van, ahány ember, bár meg kell jegyezzem, személyes ismeretségemben szinte csak olyan időseket ismerek (nem egy olyat gyászolok) akik élni szerettek volna, ha csak még egy órácskát akár… ezzel együtt ez egy valódi kérdés. Ennek köze is van az „anyaregényhez”.

A másik kérdéscsokor az íróé: mit tegyek a hősömmel, ha nem hagy nyugodni? És mit tegyek, ha nem tudom „örök nyugalomra helyezni”? Úgy vélem, rossz „atya” az, aki nem hagyja kirepülni (az akár szellemi) gyerekét, vagy nem rugdossa ki a fészekből, ha nem megy magától. Persze itt Salinger „atya” nem ápol ilyen viszonyt, és nem kérdez ilyeneket. És ennek van valamiféle erős illetéktelenség-szaga szerintem, ha ezt a kérdést helyette akarja feltenni valaki.

Ráadásul azért finom stílusjátékokkal van tele e kérdésfeltevés. Amikor az író többször nekifut egy-egy epizódnak, mindig kicsit más hangon megszólalva, mintegy a monológot optikailag „továbbcsalva”. Az írói szándékot követő Mr. C és az ellenszegülő Mr. C között is remekül alkalmaz intonációs játékokat a szerző – mondhatni hamisan hangolt hangszeren, de szépen játszik. Jól eltalált, ahogyan a szűkös könyvi New York, a könyvi „valóság” alakítja az írói önkény szándéka szerint önmagát, ahogyan például az „ellenerő” megtestesítője, a többszörös életmentő is az „íróisten” szolgálatába szegődik, a szerelem árnyéka által, a megalázás által mintegy a „halálkínálók” sorába lép.

Én vagyok az ő Istene. Én vagyok az ő egyetlen Istene. De azért valaminek mégiscsak lennie kell… valami ellenem és az erőfeszítéseim ellen dolgozik. Őt magát nem okolhatom, hiszen fogalma sincs, mi folyik. Nem más ő, csak egy marionettfigura… én viszont meghalok, mire a végére járna a dolgainak.

Játszhat azzal az alkotó ember, hogy istene a teremtményeinek – szerintem ez az önkény terepe. Játszhat azzal is, hogy a regény „írja önmagát”, hogy ő csak a „legyen!”, a teremtő, kezdő lökés, és azóta csak krónikása szereplői tiszteletben tartott szabadságának. Sőt játszhat azzal is, hogy pusztán közvetítő csatorna, s a „világlélek” súgja a fülébe a mondandót, s ő csak lejegyez (automatikus írással). Játékon túl viszont minden mű komponált, ettől lesz regénnyé, ettől lesz benne például „jellemfejlődés”, hogy mást ne mondjak – az életben sokszor elvagyunk nélküle. E könyvben egy ponton egyszer csak eltörik az író szájában a mondat. Az író meghal, a történet folyik tovább, apró zökkenőkkel, akár csak addig, lehetőségekkel és variációkkal, de a hős tovább él. Az író meghal, a hőse halhatatlan. Isten halott? Végül is remek konklúzió.

Kiadó: Partvonal

 Korábbi kommentek:

Hívj be! (Engedj be!)

Közel egy éve mutatták be a magyar mozik az Engedj be! című filmet, amiről akkor mindenki ódákat zengett (nem hiába), de nekem kimaradt. Aztán amikor megláttam, hogy a Könyvmolyképző megjelenteti az eredeti regényt (hatalmas puszi nekik érte, a Twilight-klónok közt igazi váratlan kincs náluk ez a könyv), elhatároztam, hogy előbb a könyv, aztán a film. Megérte várni, mert a két alkotás annyira más, és a könyv szétágazó cselekményéből annyi mindent kihagytak a filmben, hogy fordítva tán pár dolog érthetetlen is lett volna, így viszont a fantasztikus könyvélménynek méltó kiegészítője lett a nem kevésbé fantasztikus, ám teljesen más filmélmény.

A könyv műfajilag meghatározhatatlan, rémregény, vámpírregény, szociodráma, egy romantikus barátság története egyszerre. Még csak hasonlót sem olvastam soha. Úgy vegyíti a különböző műfajokat, hogy közben egyik sem sérül, mind a helyén van, a szereplők egytől egyig élnek, a kapcsolataik hitelesek, a konfliktusaik már-már bántóan azok. A regény alaphangulatát meghatározó környezet, a lepukkant svéd külváros, Blackeberg a maga nyomorúságával, kopott egyenházaival, széthullott családjaival, lecsúszott egzisztenciáival nekem a könyv legnagyobb erőssége volt. Sokan kiemelték a két gyerek közti barátságot, mint  a könyv leghatásosabb mozzanatát, másoknak a vámpírosdi jött be, megint másoknak a magány és az elkeseredettség ábrázolása, ez mind nagyon jó, engem mégis ez a kiábrándító, szinte már szociográfia mélységű valóságábrázolás fogott meg.

Blackeberg olyan, mint bármelyik nagyváros lepusztult külvárosa. Sebtiben felhúzott sorházak, egyenépületek, egyeniskola, kockauszoda. Nincs múlt, nincs templom, nincs otthonosság. A legtöbben csak aludni járnak ide haza, a gyerekek meg a kockaiskola és az egy szál mászókából álló játszótér közt osztják meg életüket. Vagy épp bezárkóznak a szobájukba, mert terrorizálják őket az iskolatársak, vagy kijárnak az erdőbe másokat terrorizálni. A kocsmák tömve vannak lecsúszott munkanélküli alkeszekkel, kiégett, valaha szép és életvidám, mostanra megkeseredett, öregedő eladónőkkel, a félve éledező érzelmek is belefulladnak a nyomorba, a kilátástalanságba.

Ilyen helyen él Oscar, a társai által folyton bántalmazott tizenkét éves fiú. Gyomorforgató az a naturalizmus, amivel Lindqvist a gyerekek közt dúló erőszakot ábrázolja, sokszor legszívesebben odavágtam volna a könyvet a falhoz, mert nem szívesen olvasok ilyeneket, nem akarom tudomásul venni, hogy ez a valóság, hogy ilyen kegyetlen emberpalántákkal van tele ez a világ. Nyomasztó, ijesztő kép, a könyv egyik legdurvább szála ez. Nekem a pedofil tanároknál, a vámpíroknál, az alkeszeknél sokkal nehezebb volt a gyerekek közti erőszak jeleneteit olvasni, ilyenkor azt mondom, hála istennek, hogy nincs gyerekem, nem tudom, egy szülő gyomra hogy veszi be, hogy ilyennek ábrázolják a tizenkét éveseket.

Oscar egy magányos esti bóklászása során talál rá Elire, a frissen a telepre költözött lányra, aki csak ül a mászókán, egy szál pulóverben és mezítláb, télvíz idején,  furcsa szagot áraszt és betegesen néz ki. Eli a legveszélyesebb lény, akivel Oscar találkozhatott, mégis, magányuk egymás mellé sodorja őket a mászókán, és egy furcsa barátság veszi kezdetét. Oscar és Eli úgy bíznak meg egymásban, hogy semmit sem tudnak a másikról, csak azt, hogy mindketten magányosak. Ahogy egyre közelebb kerülnek egymáshoz, és egyre nyilvánvalóbb lesz, hogy Eli nem az a beteges kislány, akinek elsőre látszik, Oscar pedig sose lesz az az önmagáért kiálló fiú, akivé válni akar, egymásra utaltságuk csak nő.

A brutális történések, a vámpírtámadások, a nyomozás a kivéreztetős gyilkos után, bár egyenként is izgalmas és érdekes szálak, valójában mellékesek Oscar és Eli végső egymásra találása mellett. Adja magát a végkifejlet, tudjuk, hogy nem is lehet másként, és minden, Hakan lelepleződése, a gyerekek végső rémtette, az áldozatok efelé sodorják őket. Ritkán kerül a kezembe olyan könyv, ami ennyire sok szálon fut, ennyi fontos és érdekes szereplőt, konfliktust futtat egymás mellett, és ennyire jól „dolgoznak” egymás alá ezek a szálak. Egy percig sem éreztem azt, hogy itt bármelyik szereplő, bármelyik szál, bármelyik apró-cseprő konfliktus felesleges lenne, mind ad valamit a nagy egészhez, és mind hozzájárul az elkerülhetetlen fináléhoz.

A könyv túlzás nélkül letaglózott, nálam a legjobbak közt van, ezért aztán picit féltem a filmtől, de nagyon kíváncsi voltam rá. És, bár ahogy írtam fentebb, a film nagyon más, nem kellett csalódnom. Ahogy a könyv is műfaji kevercs, a film is az, a rémtörténetet ötvözi a svéd művészfilm hagyományaival, és milyen jól csinálja! Jól tette Lindqvist, hogy egy művészfilmest választott a film rendezőjének, mert bár egy horrorfilmes rendező biztos látványosabb, izgalmasabb, székbe szögező akciót csinált volna belőle, a könyv hangulatát, szellemiségét nagyon jól ragadta meg Tomas Alfredson.

Sok mindent kihagytak a filmből, köztük az engem leginkább megfogó alkesz baráti társaság szálát is, amit kicsit sajnálok, nemkülönben Tommy történetét, ami a könyv kevés komikus helyzetét szolgáltatta, plusz alternatívát is nyújtott Eli számára a gyilkolászás helyett. És persze ott van Hakan, akiről semmit nem tudunk meg a filmben, csak a vámpírlány rabságában vergődő megtört szerencsétlent látjuk. Ezekért kár, de a lényeg, a hangulat és a két gyerek barátsága maradéktalanul megvan a filmben. Amit a legtöbben hiányolnak, az Eli eredettörténete, nekem ez speciel egyáltalán nem volt fontos, szerintem a történet szempontjából teljesen mindegy, hogy vált vámpírrá.

Egy érdekes nézőpont viszont a fimben jobban szembetűnt, mint a könyvben, és kicsit más megvilágításba helyezte a könyvet is. Ahogy  a film véget ér, az embert óhatatlanul elfogja az érzés, hogy látta Oscar jövőjét, mégpedig Hakan történetében. Ez a könyvben nekem nem volt ilyen hangsúlyos, a filmben viszont annyira adja magát, hogy az már fáj. Tudjuk, mi lesz  a történet folytatása, tudjuk, hogy végzi a fiú, és ez átírja az egész megható barátság-történetet. Azt hiszem, ez jelzi a film igazi erejét, hogy tud hozzátenni az önmagában is remek könyvhöz.

Kiadó: Könyvmolyképző

Fordította: Miszoglád Gábor

Korábbi kommentek: