2010. július 12., hétfő

John David California: Rozshegyező

Elolvastam egy könyvet, a John David California álnevű szerző Rozshegyezőjét. Amit szerzője maradék nélkül hozzákötött egy másik könyvhöz, a Salinger álnevű szerző Zabhegyezőjéhez, amit régebben szintén olvastam. Volt bennem várakozás és félelem is, amikor olvasni kezdtem ezt a könyvet, hiszen Salinger könyveit sokat dédelgettem, még ha nem is elsősorban a Zabhegyezőt. Elfogult vagyok hát, alaposan, mégsem a hozzákötés ténye, a „párbeszédbe bonyolódás”, ahogy a szerzője fogalmaz, nem ez zavart; sőt azt hiszem igen tisztességes példája a könyv a más írói attitűdjébe való „beköltözésnek”. Az írója tehetséges ember, aki szereti a művet, amihez a magáéval beszél. Máshol és máshogy ingott az egész regényépítmény, számomra más okból volt nehezen tolerálható. (A továbbiak nyomokban cselekményleírást tartalmazhatnak.)

Salinger szerepel ebben a könyvben, egyes szám első személyben és dőlt betűvel szedve: mintegy a szerző, a történetmesélő pozíciójában. Ezekből a részletekből idézek, hogy mintegy vitatkozhassak J. D. Californiával az író és hőse viszonyának mibenlétéről. Mert szinte az első oldalaktól e viszony értelmezési zavaraitól sántul el nekem a könyv.

Hogy őszinte legyek, nem tudom igazán pontosan, hogyan is működik ez az egész. Még ha én vagyok is, aki kézben tartja a szálakat, nem tudom, mi történik velük, ha ilyen hosszú ideig a sorsukra hagyjuk őket. Vajon találkoznak másokkal… vagy gubóba rejtőznek, és csak akkor kelnek életre, ha tollat ragadunk… Vannak bizonyos szabályok, amiket követnem kell. A legfontosabb szabály… hogy itt mindenkinek kell legyen valamilyen múltja…

Gonosz játék úgy kezdeni egy könyvet, hogy egy szereplő egyszer csak hatvan évvel később ébred, személyiségében ugyanannak, aki volt, öregembertestbe zárva. Gonosz játék ezek után – mintegy az első pillanattól jelezve, hogy itt teremtő játszik a teremtménnyel, mégpedig önkényes játékot – mégis „múltat” adni neki. Először is. Egyetlen szabály van: ha írsz, teremts „életet”, ha nem tudsz, legalább legyél életszerű. Minden író megteremt egy közeget, ahol a hősei mozognak, s a mozgásaik dinamikáját jobb esetben rábízza a hősök jellemére. Ez a „jellem” lehet statikus, avagy dinamikus, ha életszerűbb; szerintem „élet” akkor lesz belőle, ha kicsit következetlen (hogynemondjam paradox) is: bármennyire szeretnénk, mi sem vagyunk logikus lények.

Ősi játék, alaptoposz, hogy a teremtmény fellázad a teremtő ellen (ld. paradicsomi sztori), persze sokrétegű és messzire vezetne, ha belemennénk, mennyi a teremtő felelőssége ebben. De itt gonosz játék folyik, amint mondtam, önkényes játék. Mert ha az író valóban „ébreszti” a hősét, az ott és akkor ébred, ahol az előző könyv „becsukása” elaltatta. Ha pedig „eltelik” a hatvan év regényidő, s úgy pillantunk hősünkre, felmérve moccanásaiból, miben változott, miben nem, hol tart egykori „álmodott önmagához képest” avagy másfelől nézve mennyit őrzött meg akár rögeszmeként egykori magából; a sakkot példának hozva (ahogy a szerző teszi) nem a nyitó, hanem a végjátékra látunk. A kettő együtt nincs: kint és bent fogott egér tipikus esete, avagy a harmadik eset: gonosz játék, írói önkény, mint a szappanoperában az amnézia.

(Főleg mivel a 32. oldaltól tudjuk: a teremtő azért ébreszti a teremtményt, hogy kinyírhassa. Hogy végre megszabadulhasson tőle. Nos, az önkény terepén vagyunk, hát csapja agyon az író, és kész. Persze akkor nincs regény. És itt már problémát jelent az is, nem az író a teremtő, és a teremtmény nem az ő „gyereke”, még a kötetbe rejtett „írói én” sem az övé. Jó kis szerzői jogi katyvasz ez, nem is értem, miért nem cuppant rá hatvanhat jogász…)

Hogy merészeli! Ki engedte meg neki, hogy így eljátszadozzon itt?! Semmi részem ebben az illetéktelen, szentimentális múltidézésben…sétálgat… egy nem létező múltban, visszaréved egy életre, amit nem is élt le…a teremtményem, az élő művészet egy darabja, úgy látszik önálló akaratra tett szert…

Ha következetes vagyok, a hősnek valóban „önléte” lesz. Holden „önléte” az író szerint erős „valóság”, hiszen kiszabadul az írói szándék alól. Más ember lett, tanult és felejtett, nemzett és temetett. Ez mind egészen jó téma – ha már folytatást ír az ember. Az ifjúkori dilemmák öregkori maradéka, zárványos testek a lélekben – csupa izgalmas téma. De ez a könyv pusztán a hős makacs ragaszkodásáról szól az élethez, és az íróról, aki elpusztítaná, oldalakon át fondorkodva hőse ellen – ennek a könyvnek ebben a formában alig van köze a Zabhegyező eredeti kérdéséhez: ha ilyen fos az élet, érdemes-e élni egyáltalán?

Mert itt két külön kérdéskör van. Az egyik: érdemes-e élni „még”? A szeretteink elveszítése avagy eltávolodása után, pusztán az életért magáért? Erre annyi válasz van, ahány ember, bár meg kell jegyezzem, személyes ismeretségemben szinte csak olyan időseket ismerek (nem egy olyat gyászolok) akik élni szerettek volna, ha csak még egy órácskát akár… ezzel együtt ez egy valódi kérdés. Ennek köze is van az „anyaregényhez”.

A másik kérdéscsokor az íróé: mit tegyek a hősömmel, ha nem hagy nyugodni? És mit tegyek, ha nem tudom „örök nyugalomra helyezni”? Úgy vélem, rossz „atya” az, aki nem hagyja kirepülni (az akár szellemi) gyerekét, vagy nem rugdossa ki a fészekből, ha nem megy magától. Persze itt Salinger „atya” nem ápol ilyen viszonyt, és nem kérdez ilyeneket. És ennek van valamiféle erős illetéktelenség-szaga szerintem, ha ezt a kérdést helyette akarja feltenni valaki.

Ráadásul azért finom stílusjátékokkal van tele e kérdésfeltevés. Amikor az író többször nekifut egy-egy epizódnak, mindig kicsit más hangon megszólalva, mintegy a monológot optikailag „továbbcsalva”. Az írói szándékot követő Mr. C és az ellenszegülő Mr. C között is remekül alkalmaz intonációs játékokat a szerző – mondhatni hamisan hangolt hangszeren, de szépen játszik. Jól eltalált, ahogyan a szűkös könyvi New York, a könyvi „valóság” alakítja az írói önkény szándéka szerint önmagát, ahogyan például az „ellenerő” megtestesítője, a többszörös életmentő is az „íróisten” szolgálatába szegődik, a szerelem árnyéka által, a megalázás által mintegy a „halálkínálók” sorába lép.

Én vagyok az ő Istene. Én vagyok az ő egyetlen Istene. De azért valaminek mégiscsak lennie kell… valami ellenem és az erőfeszítéseim ellen dolgozik. Őt magát nem okolhatom, hiszen fogalma sincs, mi folyik. Nem más ő, csak egy marionettfigura… én viszont meghalok, mire a végére járna a dolgainak.

Játszhat azzal az alkotó ember, hogy istene a teremtményeinek – szerintem ez az önkény terepe. Játszhat azzal is, hogy a regény „írja önmagát”, hogy ő csak a „legyen!”, a teremtő, kezdő lökés, és azóta csak krónikása szereplői tiszteletben tartott szabadságának. Sőt játszhat azzal is, hogy pusztán közvetítő csatorna, s a „világlélek” súgja a fülébe a mondandót, s ő csak lejegyez (automatikus írással). Játékon túl viszont minden mű komponált, ettől lesz regénnyé, ettől lesz benne például „jellemfejlődés”, hogy mást ne mondjak – az életben sokszor elvagyunk nélküle. E könyvben egy ponton egyszer csak eltörik az író szájában a mondat. Az író meghal, a történet folyik tovább, apró zökkenőkkel, akár csak addig, lehetőségekkel és variációkkal, de a hős tovább él. Az író meghal, a hőse halhatatlan. Isten halott? Végül is remek konklúzió.


Kiadó: Partvonal

 Korábbi kommentek:

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...