2010. július 8., csütörtök

Hívj be! (Engedj be!)

Közel egy éve mutatták be a magyar mozik az Engedj be! című filmet, amiről akkor mindenki ódákat zengett (nem hiába), de nekem kimaradt. Aztán amikor megláttam, hogy a Könyvmolyképző megjelenteti az eredeti regényt (hatalmas puszi nekik érte, a Twilight-klónok közt igazi váratlan kincs náluk ez a könyv), elhatároztam, hogy előbb a könyv, aztán a film. Megérte várni, mert a két alkotás annyira más, és a könyv szétágazó cselekményéből annyi mindent kihagytak a filmben, hogy fordítva tán pár dolog érthetetlen is lett volna, így viszont a fantasztikus könyvélménynek méltó kiegészítője lett a nem kevésbé fantasztikus, ám teljesen más filmélmény.

A könyv műfajilag meghatározhatatlan, rémregény, vámpírregény, szociodráma, egy romantikus barátság története egyszerre. Még csak hasonlót sem olvastam soha. Úgy vegyíti a különböző műfajokat, hogy közben egyik sem sérül, mind a helyén van, a szereplők egytől egyig élnek, a kapcsolataik hitelesek, a konfliktusaik már-már bántóan azok. A regény alaphangulatát meghatározó környezet, a lepukkant svéd külváros, Blackeberg a maga nyomorúságával, kopott egyenházaival, széthullott családjaival, lecsúszott egzisztenciáival nekem a könyv legnagyobb erőssége volt. Sokan kiemelték a két gyerek közti barátságot, mint  a könyv leghatásosabb mozzanatát, másoknak a vámpírosdi jött be, megint másoknak a magány és az elkeseredettség ábrázolása, ez mind nagyon jó, engem mégis ez a kiábrándító, szinte már szociográfia mélységű valóságábrázolás fogott meg.

Blackeberg olyan, mint bármelyik nagyváros lepusztult külvárosa. Sebtiben felhúzott sorházak, egyenépületek, egyeniskola, kockauszoda. Nincs múlt, nincs templom, nincs otthonosság. A legtöbben csak aludni járnak ide haza, a gyerekek meg a kockaiskola és az egy szál mászókából álló játszótér közt osztják meg életüket. Vagy épp bezárkóznak a szobájukba, mert terrorizálják őket az iskolatársak, vagy kijárnak az erdőbe másokat terrorizálni. A kocsmák tömve vannak lecsúszott munkanélküli alkeszekkel, kiégett, valaha szép és életvidám, mostanra megkeseredett, öregedő eladónőkkel, a félve éledező érzelmek is belefulladnak a nyomorba, a kilátástalanságba.

Ilyen helyen él Oscar, a társai által folyton bántalmazott tizenkét éves fiú. Gyomorforgató az a naturalizmus, amivel Lindqvist a gyerekek közt dúló erőszakot ábrázolja, sokszor legszívesebben odavágtam volna a könyvet a falhoz, mert nem szívesen olvasok ilyeneket, nem akarom tudomásul venni, hogy ez a valóság, hogy ilyen kegyetlen emberpalántákkal van tele ez a világ. Nyomasztó, ijesztő kép, a könyv egyik legdurvább szála ez. Nekem a pedofil tanároknál, a vámpíroknál, az alkeszeknél sokkal nehezebb volt a gyerekek közti erőszak jeleneteit olvasni, ilyenkor azt mondom, hála istennek, hogy nincs gyerekem, nem tudom, egy szülő gyomra hogy veszi be, hogy ilyennek ábrázolják a tizenkét éveseket.

Oscar egy magányos esti bóklászása során talál rá Elire, a frissen a telepre költözött lányra, aki csak ül a mászókán, egy szál pulóverben és mezítláb, télvíz idején,  furcsa szagot áraszt és betegesen néz ki. Eli a legveszélyesebb lény, akivel Oscar találkozhatott, mégis, magányuk egymás mellé sodorja őket a mászókán, és egy furcsa barátság veszi kezdetét. Oscar és Eli úgy bíznak meg egymásban, hogy semmit sem tudnak a másikról, csak azt, hogy mindketten magányosak. Ahogy egyre közelebb kerülnek egymáshoz, és egyre nyilvánvalóbb lesz, hogy Eli nem az a beteges kislány, akinek elsőre látszik, Oscar pedig sose lesz az az önmagáért kiálló fiú, akivé válni akar, egymásra utaltságuk csak nő.

A brutális történések, a vámpírtámadások, a nyomozás a kivéreztetős gyilkos után, bár egyenként is izgalmas és érdekes szálak, valójában mellékesek Oscar és Eli végső egymásra találása mellett. Adja magát a végkifejlet, tudjuk, hogy nem is lehet másként, és minden, Hakan lelepleződése, a gyerekek végső rémtette, az áldozatok efelé sodorják őket. Ritkán kerül a kezembe olyan könyv, ami ennyire sok szálon fut, ennyi fontos és érdekes szereplőt, konfliktust futtat egymás mellett, és ennyire jól „dolgoznak” egymás alá ezek a szálak. Egy percig sem éreztem azt, hogy itt bármelyik szereplő, bármelyik szál, bármelyik apró-cseprő konfliktus felesleges lenne, mind ad valamit a nagy egészhez, és mind hozzájárul az elkerülhetetlen fináléhoz.

A könyv túlzás nélkül letaglózott, nálam a legjobbak közt van, ezért aztán picit féltem a filmtől, de nagyon kíváncsi voltam rá. És, bár ahogy írtam fentebb, a film nagyon más, nem kellett csalódnom. Ahogy a könyv is műfaji kevercs, a film is az, a rémtörténetet ötvözi a svéd művészfilm hagyományaival, és milyen jól csinálja! Jól tette Lindqvist, hogy egy művészfilmest választott a film rendezőjének, mert bár egy horrorfilmes rendező biztos látványosabb, izgalmasabb, székbe szögező akciót csinált volna belőle, a könyv hangulatát, szellemiségét nagyon jól ragadta meg Tomas Alfredson.

Sok mindent kihagytak a filmből, köztük az engem leginkább megfogó alkesz baráti társaság szálát is, amit kicsit sajnálok, nemkülönben Tommy történetét, ami a könyv kevés komikus helyzetét szolgáltatta, plusz alternatívát is nyújtott Eli számára a gyilkolászás helyett. És persze ott van Hakan, akiről semmit nem tudunk meg a filmben, csak a vámpírlány rabságában vergődő megtört szerencsétlent látjuk. Ezekért kár, de a lényeg, a hangulat és a két gyerek barátsága maradéktalanul megvan a filmben. Amit a legtöbben hiányolnak, az Eli eredettörténete, nekem ez speciel egyáltalán nem volt fontos, szerintem a történet szempontjából teljesen mindegy, hogy vált vámpírrá.

Egy érdekes nézőpont viszont a fimben jobban szembetűnt, mint a könyvben, és kicsit más megvilágításba helyezte a könyvet is. Ahogy  a film véget ér, az embert óhatatlanul elfogja az érzés, hogy látta Oscar jövőjét, mégpedig Hakan történetében. Ez a könyvben nekem nem volt ilyen hangsúlyos, a filmben viszont annyira adja magát, hogy az már fáj. Tudjuk, mi lesz  a történet folytatása, tudjuk, hogy végzi a fiú, és ez átírja az egész megható barátság-történetet. Azt hiszem, ez jelzi a film igazi erejét, hogy tud hozzátenni az önmagában is remek könyvhöz.


Kiadó: Könyvmolyképző
Fordította: Miszoglád Gábor

Korábbi kommentek:

 

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...