Dalok, szerelmek, birkák

Murakami Haruki: Norvég erdő, A határtól délre, a naptól nyugatra, Birkakergető nagy kaland

Évek óta szemeztem Murakami Haruki könyveivel, leginkább a Kafka a tengerparton keltette fel az érdeklődésemet, csak a könyvtár szeszélyének köszönhető, hogy pont azt nem sikerült eddig elolvasnom. Három másik könyvét viszont igen, méghozzá viszonylag gyors egymásutánban, és akárcsak Clezio esetében, most is annyira egybeforr a három könyv élménye, hogy nem vesézem ki őket külön-külön, inkább így egyben próbálom összeszedni a Murakamival kapcsolatos érzéseimet. Ami nem könnyű, lévén hogy a regényei igazából zavarba ejtenek. Visszatérő témái, a magány, az elidegenedés, a melankólia, az álomszerű szerelmek szimbolizmussal, szürrealizmussal, olykor mágikus realizmussal keverednek, és egy sejtelmes, lírai, aprólékosan kidolgozott képet alkotnak, melyet nem is „kiolvasni” jó, hanem nézegetni, elmélázni felette, ízlelgetni. Történetei szinte lényegtelenek, sokszor bosszantóak is, azonban a hangulat, amit megteremt, maradásra csábító. Legszívesebben belépnék a regényei világába és csak hagynám hogy körülöleljenek azok a színek, hangok, dalok, helyek, amiket lefest, és nem törődnék holmi Torukkal meg Hadzsimékkel. Csak azzal a bódult, álomszerű atmoszférával.

Épp egy ilyen idilli hely csábítja menekülésre a Norvég erdő hősét is. Toru, aki harmincasként tekint vissza húszéves kori önmagára, soha nem tudta túltenni magát legjobb barátja kamaszkori öngyilkosságán. Látszólag tovább lépett, egyetemre ment, elköltözött, ám a lelke mélyén mindig is egy üres, fájó pontként lüktetett a hiány. Erre a fájdalomra erősít rá a barát szerelmének, Naokónak a közelsége. Naokó Toru számára a tökéletes, az elérhetetlen, a tiszta nő megtestesítője, akit szeret, mert szeretnie kell, mert tartozik ennyivel a barátja emlékének, és mert óvni akarja  a lányt a további csalódásoktól. Naokó azonban oly mélyen jár már a fájdalom és a kétségbeesés ösvényein, hogy Toru nem segíthet rajta. Elmenekül egy vidéki szanatóriumba, és az ottani nyugalom, a világból kiszakadtság idilli érzése magával ragadja Torut is. Ez a hely olyanoknak való, akik képtelenek szembenézni a világgal, nem tudják felvenni a tempóját, nem tudnak tovább lépni a fájdalmaikon. Ilyen Naokó, és a történet egy pontján úgy tűnik, ilyen Toru is. Az ő életében azonban egy másik nő, Midori is jelen van, aki a világból kivonult Naokó tökéletes ellentéte. Midori hétköznapi őrült, rohan bele a vakvilágba, mindenbe belevág, mindent lazán vesz, talpraesett és vagány, ő mutatja meg Torunak az utat vissza az életbe, az ő személye világít rá, hogy a tragédiákon túl lehet lépni, az életet lehet folytatni, nem az önpusztítás az egyetlen megoldás.

Szerelmi történetet olvasunk, nem kevés erotikával fűszerezve, ami végigkíséri nem csak a boldog pillanatokat, hanem a melankóliát is, van hogy híd két ember közt, van hogy a búcsú gesztusát hordozza, és van, hogy gyógyír. Miként az a zene is, nem véletlen a címadás. A szerelmi történet azonban nagyon is filozofikus mondanivalót hordoz, az elmúlásról, annak elfogadásáról, a továbblépésre való képességről, arról, hogy meg kell tanulni értékelni az életet és ha nem tudunk túllépni a tragédiáinkon, csalódásainkon, akkor csak a saját életünket pazaroljuk el. Toru csak úgy „van” bele a világba, nem él, nem érdekli semmi, a történet hátterét adó diáklázadások hidegen hagyják, az egyetem szintén, a nők is, akiket időnként gépiesen elcsábít, csak barátja elvesztése és Naokó iránt érzett sajnálattal vegyes szerelme tölti ki a napjait. Épp ezzel, hogy Toru elidegenedését, melankóliáját, magányát ilyen idegesítően ábrázolja, éri el Murakami, hogy a könyv mondanivalója célba találjon. Toru a szenvedő szerencsétlen ifjú tökéletes megtestesítője, alig várjuk, hogy végre jöjjön valami, ami kirángatja belőle. Persze van, akin már senki nem tud segíteni, akit hagyni kell elrepülni, ahogy arra a könyv alcíme - Elrepült a madárka – utal, az én olvasatomban ez a madár Naokó, aki csak kalitkája biztonságot adó falai közt képes életben maradni, azonban ha egyszer nyitva hagyjuk az ajtót, kirepül és menthetetlenül elpusztul.

Ahhoz képest, hogy Murakamit nagyon gyakran illetik a szimbolista jelzővel, a Norvég erdő meglepően egyszerű vonalú történet, nem úgy A határtól délre, a naptól nyugatra című regény. A történet középpontjában itt is egy férfi áll, és egy régvolt szerelem, és ugyanúgy szerepet kap benne a magány, az elvágyódás, a melankólia. Főszereplője, Hadzsime egy jazzbár tulajdonosa, aki hosszú évek után találkozik újra gyerekkori szerelmével, Simamotóval. Simamotó álomszerű jelenség, a családos Hadzsime számára egyszerre az idilli múlt, a tökéletes gyerekkor felidézője és egy elérhetetlen jövő hordozója. Ahogy Simamotó belép az életébe, Hadzsime kizökken a jelenből, és a „mi lett volna ha” bűvöletébe kerül. Múltbeli ballépések, hibák, kapcsolatok, megalázások és megaláztatások, elvesztegetett lehetőségek kerülnek felszínre, álomszerű röpke találkozások tarkítják a mindennapokat, melyekről nem tudjuk, valóban megtörténtek-e, míg Hadzsime líraibbnál líraibb zenék ütemére filozofál azon, hogy mit kellett volna másképp tennie az életében. És, miként Toru, ő is kis híján elveszti a kapcsolatot a valódi életével.

Simamotó a maga titokzatosságával, magával hurcolt bánatával, keserű magányával egy újabb halálra ítélt szereplő Murakami univerzumában. Itt is fontos szerephez jut a zene, a színek, hangok, illatok, a városi fények, a hangulat ugyanaz, melankolikus, lírai, álomszerű. Miként az élet természetes részeként választott „életből való kivonulás” is ugyanúgy jelen van. Nyilván jobban kéne ismerni ahhoz a japánok gondolkodásmódját, világlátását, az élethez való hozzáállásukat, hogy megértsem ezt a sok öngyilkosságot, ami – bár európai szemmel olvasva taszító – Murakaminál valahogy természetes.

A birkakergető nagy kalanddal vagyok a leginkább bajban, mert ebben a regényben aztán már tombol a szimbolizmus, ami megnehezíti az értelmezést, és azt hiszem, ha van is „megoldása” a rejtélynek, akkor sem lesz mindenkinek ugyanaz. Itt is egy nagyvárosi, magányos, a világtól elidegenedett férfi a főszereplő, egy elvált reklámszövegíró, akinek életét egy rég nem látott baráttól kapott képeslap forgatja fel. A képeslapon egy csapat birka legelészik egy idilli táj előtt. Hősünk felhasználja egy reklámhoz, anélkül, hogy észevenné, a sok egyenfehér birka közé egy vörös csillaggal díszített példány is került. Mire a hirdetés megjelenik, ő már egy szélsőjobboldali szervezet fejének vendéglátását élvezi, aki finoman megzsarolja, hogy kerítse elő neki a birkát. Így hát nyakába veszi a hegyvidéket, hogy rég látott barátja és a titokzatos birka nyomába eredjen.

Eddig az elmesélhető történet, ami ezután következik, az egy szürreális utazás a hegyekben, találkozás a birkaemberrel, sok filozofálás, és politikai összeesküvés. Vagy talán utazás a saját tudatunk mélyére és találkozás önmagunkkal. Vagy mindkettő. Vagy egyik sem. Ugyanazok a motívumok, amiket az előző két regény kapcsán említettem, itt is jelen vannak, magány, melankólia, vágy a nyugalomra, a világból való kiszakadásra. Nem mondanám „misztikus irodalmi thrillernek” inkább egy szürreális utazás az emberi elme mélyére, amiből mindenki azt hámoz ki, amit akar.

A három regény után csak egyvalami biztos, nagyon élvezem Murakami könyveit olvasni. Elbűvölt a hangulatteremtésével, a lírai mondataival, a folyamatos utalásokkal irodalmi művekre, filmekre, zenékre, álomszerű jeleneteivel, a szerelem ábrázolásával. Viszont kicsit zavarnak a folyton ismétlődő történetek, az egyforma karakterek és az örökös szenvedésük. Az biztos, hogy olvasni fogok még tőle, remélem, hamarosan a kezembe kerül olyan könyve, ami történetében is mutat valami újat.

Kiadó: Geopen

Fordította: Nagy Mónika (Norvég erdő), Balázs Éva, Horváth Krisztina (A határtól délre, a naptól nyugatra), Erdős György (Birkakergető nagy kaland)

Korábbi kommentek:

Titánok harca

Ha valaki emlékszik még arra, mit tanult a görög mitológiáról a gimiben, azt nem árt nagyon gyorsan elfelejteni, mielőtt leül megnézni ezt a filmet, akkor legalább a történetbe nem köthet bele. Úgyis lesz egy csomó minden, amibe viszont igen. Háborúskodó istenek, lázadó emberek, önmagukat istennek kikiáltó királyok, szandálos hősök, mitológiai szörnyek, minden együtt van egy jó kis kardozós-kaszabolós akció-fantasyhez, mégsem jön össze a dolog.

Perszeusz, aki itt békésen éldegél halászfamíliája körében, csak azután szerez tudomást isteni származásáról, miután nevelőszülei és húga meghalnak Hádész támadásában, melyet az istenekkel szemben fellázadó emberek ellen indított. Gyászában Perszeusz bosszút fogad az összes olümposzi isten ellen, s persze összefut a sanyarú sorsú argoszi királylánnyal, Andromédával, akit igazi hősként meg kell hogy mentsen attól, hogy népe feláldozza Hádésznak. Perszeusz és egy maroknyi argoszi harcos elindul hát az alvilágba, hogy győzedelmeskedjenek istenek, szörnyek és a halál felett. Hát hajrá.

Csilivili akciófilmet látunk, csak sajnos hiányzik belőle a jó forgatókönyv, sokszor leül a történet, hemzsegnek a logikai bakik, Perszeusz pedig annyira idegesítő karakter, legszívesebben megpofoztam volna, hogy fogadja már el azt a kardot oszt nyírjon ki mindenkit, ráér utána büszkének lenni. Untam a filmet, de hát ilyen filmre nem is a csavaros történet és a szellemes párbeszédek miatt ülünk be, hanem a látványért.  Kár, hogy az sem feledteti az egyéb hiányosságokat, a 3D-től csak a fejem fájdult meg, de semmit, abszolút semmit nem tett hozzá az élményhez. Pedig lett volna mit jól megcsinálni, az óriásskorpiók, a dzsinn(?), a banyák, a Kráken elég látványos trükkorgiát mutattak, de a béna 3D miatt nem nagyon lehetett élvezni. Kár a drágább mozijegyért, van aki szerint hagyományos kópián jobban nézett ki...

Ami pedig most már komolyan fáj, ha ilyen félresikerült blockbustereket nézek, az hogy mekkora színészek szenvednek látványosan a rosszul megírt nyúlfarknyi szerepeikben. Itt is csak repkednek a nagy nevek, de minek. Liam Neeson Zeusz szerepében eléggé nem találja  a helyét, csak néz nagyon komolyan és szigorúan, Ralph Fiennes meg Hádészként tényleg olyan, mint Voldemort hosszú hajjal és szakállban. Utóbbi különösen fáj, annyira szeretném megint egy igazán jó filmben látni őt, lehetőleg a saját arcával. A leginkább még Sam Worthington van otthon a saját szerepében, neki legalább testhez áll a tesztoszteronhős szerep.

Kezd már tele lenni a topánom a hasonló félresikerült popcornmozikkal, pedig szeretem én a jó akciófilmeket, a jó fantasyket, meg a jó kalandfilmeket is. De ez sajna egyiknek sem volt jó.

Rövidre vágva # 3 - Vámpírok és egyéb rémségek

Újhold

Most hogy mindjárt bemutatják a harmadik részt, és már világszerte táboroznak a mozik előtt a sikoltozó tinilányok, rittyentek egy pár sort a széria előző részéről, az Újholdról. Na nem mintha megérdemelné, de épp azért. Aki rendszeresen olvassa a blogot, az tudja, hogy finoman szólva nem vagyok a sorozat rajongója, az Újholdat könyvben történetesen halálra untam. Nem gondoltam volna, hogy alul lehet múlni Miss Meyer második kötetét, de Hollywood rám cáfolt. A filmhez képest a könyv maga a Kánaán. Nem is értem, hogy ennyi pénzből hogy tudtak egy ilyen elbaltázott dögunalmat összehozni, mint ez a film. Az, hogy Bella végeérhetetlen szenvedését a könyvbeli „ürességet” szolgaian másolva a lányt hosszú perceken keresztül körbeforgó kamerával és a közben múló hónapok vászonra való kiírásával ábrázolják, szerintem egy filmes nyári tábor szintjét sem üti meg. Az, hogy a színészek nem játszanak, hogy Kristen Stewart nem képes hitelesen szenvedni, mert nem elég tehetséges hozzá (vígjátékban lehet hogy jó, nem kéne a drámát erőltetnie), hogy Rob Pattinson a komoly és önmarcangoló vámpírt úgy játssza, mint egy székrekedés elleni tablettát reklámozó színész, Taylor Lautnernek meg túlfehérítették a fogát, mind eltörpül amellett, hogy ennek a filmnek egyszerűen elszúrták a forgatókönyvét. Unalmas, unalmas, unalmas, és ennél nagyobb hibát nem nagyon követhet el Hollywood. De hogy csillogjon egy kis fény az alagút végén, az első hírek szerint az Eclipse film jobban sikerült. Meglátjuk.

Rémségek cirkusza

Nem olvastam Darren Shan nagyon sok kötetes vámpíros ifjúsági sorozatát, és a filmet látva nem is jött meg a kedvem hozzá. Van ennek is nagy rajongótábora, kikiáltották ezt is „új Harry Potternek”, egyértelmű volt hát, hogy előbb-utóbb film is készül belőle. Az első híreket olvasva és határtalan optimizmussal én valamiféle Carnivale-szerű horrorcirkuszra számítottam, hát persze, hogy nem azt kaptam, hiszen ez egy ifjúsági fantasy. Amelynek története picit szerintem el lett nagyolva, de ez legyen a legnagyobb problémánk, a lényeg úgysem a kezdet. Darren, a tizenéves srác egy balul sikerült pókrablás után a pókgazdi vámpír szolgája lesz, hogy megmentse barátja életét, aki aztán persze hogy ellene fordul, és beáll a gonosz vámpírok közé (nem, nem strigák). Ez tipikusan olyan film, ahol a sztori tök mellékes, a lényeg a cirkuszbeli rémségek megjelenítése lett volna, de az meg nem lett sem elég fantáziadús, sem elég félelmetes, sem elég látványos. A vámpír vérszegény, a majomlány túl gyermeteg poénokat eredményez (az zavar, hogy farkam van?), a szakállas nő meg nem lehet eléggé döglesztő egy korhatáros filmben, nem is tudom, minek oda Salma Hayek. Egyszer nézős filmnek jó volt, de nem nagy szám. Nem tudom, hogy folytatják-e, mindenesetre nem bánom, ha nem.

Villámtolvaj – Percy Jackson és az olümposziak

Még egy sok részes ifjúsági fantasy sorozat, ezúttal Rick Riordan tollából, amit szintén nem olvastam, és bármily fájó, ehhez sem hozta meg a kedvem a belőle készült film. Percy Jackson tök átlagos new yorki srác, iskolába jár, menőzik, van egy legjobb barátja, meg egy enyhe diszlexiája, lepukkant lakásban él anyjával meg annak bunkó pasijával. Aztán egy szép napon derült égből villámcsapásként kiderül, hogy ő valójában Poszeidón fia, aki leugrott az Olümposzról (melynek bejárata az Empire State Building tetején van, jaj!) egy kis kalandra a mamával, egy csomó mitológiai szörny őt keresi, Zeusz pedig azt hiszi, ő lopta el a villámát, és ha nem akarja, hogy a görög istenek háborút indítsanak az emberek ellen, vissza kéne szereznie. Percy pikk-pakk egy félisteneket kiképző táborban találja magát, amit benépesítenek a tanulók, hiába, ezek a görög istenek nem nagyon tartóztatják meg magukat. Követi ide a szériatartozék dilis haver, akiről kiderül, hogy valójában szatír, csajra is lel Pallasz Athéné lánya személyében, és hármasban elindulnak megkeríteni Zeusz villámát. Vicces kis road movie indul, keresztül az amerikai kontinensen, míg el nem érnek Hollywoodba, az alvilág bejáratához és Hádészhoz. Hádész a híréhez képest egész jó fej, és a film legnagyobb poénja is neki meg Perszephonénak köszönhető, nem is kellett volna visszamenniük az Olümposzra. Persze minden jó ha jó a vége, istenek, gyerkőcök egymásra találnak, a villám visszakerül Zeusz-Sean Beanhez, aki utána már nem néz úgy, mintha puszta kézzel akarná kinyírni Középfölde összes orkját, a világ megmenekül. A legjobb a filmben az a kis mitológiai gyorstalpaló volt, ami ugyan sántít, és tök nagy hülyeségek is vannak benne, de legalább az amerikai tinik is kapnak valami homályos vázlatot arról, hogy voltak ezek a görög istenek. Csak aztán nehogy az Empire State Buildinghez zarándokoljanak megkeresni őket :)

Korábbi kommentek: