2010. július 2., péntek

Dalok, szerelmek, birkák

Murakami Haruki: Norvég erdő, A határtól délre, a naptól nyugatra, Birkakergető nagy kaland

Évek óta szemeztem Murakami Haruki könyveivel, leginkább a Kafka a tengerparton keltette fel az érdeklődésemet, csak a könyvtár szeszélyének köszönhető, hogy pont azt nem sikerült eddig elolvasnom. Három másik könyvét viszont igen, méghozzá viszonylag gyors egymásutánban, és akárcsak Clezio esetében, most is annyira egybeforr a három könyv élménye, hogy nem vesézem ki őket külön-külön, inkább így egyben próbálom összeszedni a Murakamival kapcsolatos érzéseimet. Ami nem könnyű, lévén hogy a regényei igazából zavarba ejtenek. Visszatérő témái, a magány, az elidegenedés, a melankólia, az álomszerű szerelmek szimbolizmussal, szürrealizmussal, olykor mágikus realizmussal keverednek, és egy sejtelmes, lírai, aprólékosan kidolgozott képet alkotnak, melyet nem is „kiolvasni” jó, hanem nézegetni, elmélázni felette, ízlelgetni. Történetei szinte lényegtelenek, sokszor bosszantóak is, azonban a hangulat, amit megteremt, maradásra csábító. Legszívesebben belépnék a regényei világába és csak hagynám hogy körülöleljenek azok a színek, hangok, dalok, helyek, amiket lefest, és nem törődnék holmi Torukkal meg Hadzsimékkel. Csak azzal a bódult, álomszerű atmoszférával.

Épp egy ilyen idilli hely csábítja menekülésre a Norvég erdő hősét is. Toru, aki harmincasként tekint vissza húszéves kori önmagára, soha nem tudta túltenni magát legjobb barátja kamaszkori öngyilkosságán. Látszólag tovább lépett, egyetemre ment, elköltözött, ám a lelke mélyén mindig is egy üres, fájó pontként lüktetett a hiány. Erre a fájdalomra erősít rá a barát szerelmének, Naokónak a közelsége. Naokó Toru számára a tökéletes, az elérhetetlen, a tiszta nő megtestesítője, akit szeret, mert szeretnie kell, mert tartozik ennyivel a barátja emlékének, és mert óvni akarja  a lányt a további csalódásoktól. Naokó azonban oly mélyen jár már a fájdalom és a kétségbeesés ösvényein, hogy Toru nem segíthet rajta. Elmenekül egy vidéki szanatóriumba, és az ottani nyugalom, a világból kiszakadtság idilli érzése magával ragadja Torut is. Ez a hely olyanoknak való, akik képtelenek szembenézni a világgal, nem tudják felvenni a tempóját, nem tudnak tovább lépni a fájdalmaikon. Ilyen Naokó, és a történet egy pontján úgy tűnik, ilyen Toru is. Az ő életében azonban egy másik nő, Midori is jelen van, aki a világból kivonult Naokó tökéletes ellentéte. Midori hétköznapi őrült, rohan bele a vakvilágba, mindenbe belevág, mindent lazán vesz, talpraesett és vagány, ő mutatja meg Torunak az utat vissza az életbe, az ő személye világít rá, hogy a tragédiákon túl lehet lépni, az életet lehet folytatni, nem az önpusztítás az egyetlen megoldás.

Szerelmi történetet olvasunk, nem kevés erotikával fűszerezve, ami végigkíséri nem csak a boldog pillanatokat, hanem a melankóliát is, van hogy híd két ember közt, van hogy a búcsú gesztusát hordozza, és van, hogy gyógyír. Miként az a zene is, nem véletlen a címadás. A szerelmi történet azonban nagyon is filozofikus mondanivalót hordoz, az elmúlásról, annak elfogadásáról, a továbblépésre való képességről, arról, hogy meg kell tanulni értékelni az életet és ha nem tudunk túllépni a tragédiáinkon, csalódásainkon, akkor csak a saját életünket pazaroljuk el. Toru csak úgy „van” bele a világba, nem él, nem érdekli semmi, a történet hátterét adó diáklázadások hidegen hagyják, az egyetem szintén, a nők is, akiket időnként gépiesen elcsábít, csak barátja elvesztése és Naokó iránt érzett sajnálattal vegyes szerelme tölti ki a napjait. Épp ezzel, hogy Toru elidegenedését, melankóliáját, magányát ilyen idegesítően ábrázolja, éri el Murakami, hogy a könyv mondanivalója célba találjon. Toru a szenvedő szerencsétlen ifjú tökéletes megtestesítője, alig várjuk, hogy végre jöjjön valami, ami kirángatja belőle. Persze van, akin már senki nem tud segíteni, akit hagyni kell elrepülni, ahogy arra a könyv alcíme - Elrepült a madárka – utal, az én olvasatomban ez a madár Naokó, aki csak kalitkája biztonságot adó falai közt képes életben maradni, azonban ha egyszer nyitva hagyjuk az ajtót, kirepül és menthetetlenül elpusztul.

Ahhoz képest, hogy Murakamit nagyon gyakran illetik a szimbolista jelzővel, a Norvég erdő meglepően egyszerű vonalú történet, nem úgy A határtól délre, a naptól nyugatra című regény. A történet középpontjában itt is egy férfi áll, és egy régvolt szerelem, és ugyanúgy szerepet kap benne a magány, az elvágyódás, a melankólia. Főszereplője, Hadzsime egy jazzbár tulajdonosa, aki hosszú évek után találkozik újra gyerekkori szerelmével, Simamotóval. Simamotó álomszerű jelenség, a családos Hadzsime számára egyszerre az idilli múlt, a tökéletes gyerekkor felidézője és egy elérhetetlen jövő hordozója. Ahogy Simamotó belép az életébe, Hadzsime kizökken a jelenből, és a „mi lett volna ha” bűvöletébe kerül. Múltbeli ballépések, hibák, kapcsolatok, megalázások és megaláztatások, elvesztegetett lehetőségek kerülnek felszínre, álomszerű röpke találkozások tarkítják a mindennapokat, melyekről nem tudjuk, valóban megtörténtek-e, míg Hadzsime líraibbnál líraibb zenék ütemére filozofál azon, hogy mit kellett volna másképp tennie az életében. És, miként Toru, ő is kis híján elveszti a kapcsolatot a valódi életével.

Simamotó a maga titokzatosságával, magával hurcolt bánatával, keserű magányával egy újabb halálra ítélt szereplő Murakami univerzumában. Itt is fontos szerephez jut a zene, a színek, hangok, illatok, a városi fények, a hangulat ugyanaz, melankolikus, lírai, álomszerű. Miként az élet természetes részeként választott „életből való kivonulás” is ugyanúgy jelen van. Nyilván jobban kéne ismerni ahhoz a japánok gondolkodásmódját, világlátását, az élethez való hozzáállásukat, hogy megértsem ezt a sok öngyilkosságot, ami – bár európai szemmel olvasva taszító – Murakaminál valahogy természetes.

A birkakergető nagy kalanddal vagyok a leginkább bajban, mert ebben a regényben aztán már tombol a szimbolizmus, ami megnehezíti az értelmezést, és azt hiszem, ha van is „megoldása” a rejtélynek, akkor sem lesz mindenkinek ugyanaz. Itt is egy nagyvárosi, magányos, a világtól elidegenedett férfi a főszereplő, egy elvált reklámszövegíró, akinek életét egy rég nem látott baráttól kapott képeslap forgatja fel. A képeslapon egy csapat birka legelészik egy idilli táj előtt. Hősünk felhasználja egy reklámhoz, anélkül, hogy észevenné, a sok egyenfehér birka közé egy vörös csillaggal díszített példány is került. Mire a hirdetés megjelenik, ő már egy szélsőjobboldali szervezet fejének vendéglátását élvezi, aki finoman megzsarolja, hogy kerítse elő neki a birkát. Így hát nyakába veszi a hegyvidéket, hogy rég látott barátja és a titokzatos birka nyomába eredjen.

Eddig az elmesélhető történet, ami ezután következik, az egy szürreális utazás a hegyekben, találkozás a birkaemberrel, sok filozofálás, és politikai összeesküvés. Vagy talán utazás a saját tudatunk mélyére és találkozás önmagunkkal. Vagy mindkettő. Vagy egyik sem. Ugyanazok a motívumok, amiket az előző két regény kapcsán említettem, itt is jelen vannak, magány, melankólia, vágy a nyugalomra, a világból való kiszakadásra. Nem mondanám „misztikus irodalmi thrillernek” inkább egy szürreális utazás az emberi elme mélyére, amiből mindenki azt hámoz ki, amit akar.

A három regény után csak egyvalami biztos, nagyon élvezem Murakami könyveit olvasni. Elbűvölt a hangulatteremtésével, a lírai mondataival, a folyamatos utalásokkal irodalmi művekre, filmekre, zenékre, álomszerű jeleneteivel, a szerelem ábrázolásával. Viszont kicsit zavarnak a folyton ismétlődő történetek, az egyforma karakterek és az örökös szenvedésük. Az biztos, hogy olvasni fogok még tőle, remélem, hamarosan a kezembe kerül olyan könyve, ami történetében is mutat valami újat.


Kiadó: Geopen
Fordította: Nagy Mónika (Norvég erdő), Balázs Éva, Horváth Krisztina (A határtól délre, a naptól nyugatra), Erdős György (Birkakergető nagy kaland)

Korábbi kommentek:

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...