Charlaine Harris: Holtak klubja

Bizonyos szempontból utálom a sorozatokat, mert mindig tartok kicsit tőle, hogy a következő rész nem lesz olyan jó, mint az előzőek. Így voltam a Holtak klubjával is. Az első két Sookie Stackhouse-kaland után nagyon kíváncsi voltam, hogy merre és hogyan csavargatja a történetet az írónő, és paráztam, hogy ne szúrja el. Nem szúrta, sőt, igazából ez a rész kicsit jobban is tetszett, mint a második.

Már a könyv első oldalain felkaptam a fejem, az írónő ugyanis nem félt lerombolni a még meglévő illúzióinkat a tökéletes Bill-Sookie párossal kapcsolatban. Kis vámpír-halandó párunk az első oldalakat végigcivakodja, aztán cseppet sem jó hangulatbn, szakításközeli állapotban válnak el, Bill ugyanis üzleti útra indul. Ahonnan nem tér vissza. Sookie-nál egyszer csak megjelenik Eric és pereputtya, akik közlik vele, hogy szívszerelme eltűnt, tán meg is halt, ráadásul egy másik nő oldalán, miközben épp valami szupertitkos munkát végzett Louisiana vámpírkirálynőjének. Sookie szenved a megcsalástól, mégis Bill keresésére indul.

Útja Jacksonba vezet, ahova egy cseppet sem elhanyagolható vérfarkas kíséri el. Az előző rész, az Élőhalottak Dallasban kapcsán jegyeztem meg, hogy mennyire nem szeretném, ha ez a sorozat is hemzsegne a mindenféle alakváltóktól, vérizéktől, mesebeli lényektől, hát, itt aztán megkaptam a magamét. Van itt minden, koboldtól kezdve vérfarkason át az alakváltó baglyokig. Huh! Azt hiszem, kénytelen leszek beletörődni…

A szexi vérfarkas, Alcide persze nem kicsit kerül közel Sookie-hoz, hatalmas meglepetésre tehát itt is kezd kialakulni a már-már alapkövetelménynek számító vámpír-ember-vérfarkas szerelmi háromszög. Alcide nem csak arra kell, hogy megvédje Sookie-t, hanem hogy bejuttassa egy csak természetfölötti lények által látogatható klubba, a Holtak klubjába, ahol a telepata hölgyemény remélhetőleg megtudhat valamit Bill hollétéről. Itt aztán megismerkednek magával Mississippi vámpírkirályával, megtámadja őket néhány vérfarkas, előkerül egy karó, az alakváltókból pedig szó szerint kitör a vadállat. De legalább Sookie megtalálja hűtlen kedvesét.

Ahogy szaporodnak a sorozat kötetei, úgy bonyolódik a történet, úgy tágul az általunk és Sookie által megismert természetfeletti világ. Nem csak egyre több alakváltót, természetfölötti lényt ismerünk meg, a vámpírtársadalomról is egyre többet tudunk meg. Ahogy egyre tágul a körülötte lévő világ, úgy lesz Sookie is egyre érdekesebb. Már nem az az elveszett lányka, aki az elején volt, egyre erősebb, nem csak testileg -a vámpírvértől- hanem lelkileg is, kiáll magáért, ha kell, megvédi magát és akit szeret, ha kell, elküld a búsba bárkit. Közben pedig megőrzi azt a vidéki kiscsajos báját, ami nekem annyira tetszett, rácsodálkozik a nagyvárosra, a szépségszalonra, saját magára, a pasikra :)

Továbbra is tetszik a sorozat, kíváncsian várom a folytatást, nyilván nem tévedek nagyot, ha azt gondolom, Bill és Sookie útjai még sokszor keresztezik egymást, de azt kell mondjam, én Alcide-nak drukkolok…

Nick Hornby: Betoncsók

Nick Hornby új regényére annak ellenére vetettem rá magam a könyvtárban, hogy nem igazán keltette fel az érdeklődésem a történet. Őszintén szólva, inkább kicsit elriasztott, amikor olvastam, hogy a Betoncsók főszereplője egy tizenhat éves fiú. Huszonéves nőként úgy gondoltam, mi sem áll távolabb tőlem, mint egy idióta kamaszfiú vergődése. Mégis adtam neki egy esélyt, Hornby ugyanis ritkán okozott csalódást.

A Betoncsók története rém egyszerű, arról szól, mihez kezd magával egy tizenhat éves srác, amikor kiderül, hogy élete első barátnője babát vár. Sam tök átlagos londoni srác, iskolába jár, lóg a haverokkal, éjjel-nappal deszkázik, szobája pedig valóságos Tony Hawk-szentély. És, mint minden tizenhat évesnek, nem keveset jár az agya a szexen. Összejön Alicia-val, akivel különösebben nem szerelmesek egymásba, csak épp úgy hozta a véletlen, megtörténik, aminek történnie kell, aztán épp, amikor már szakítanának, kiderül, hogy a lány terhes. És meg akarja tartani a gyereket.

Az egész lehetne egy elrettentő tanmese arról, hogy látjátok, gyerekek, milyen könnyű egy perc alatt elcseszni az életeteket, de Hornby elég intelligens ahhoz, hogy megmutassa, mit lehet kihozni egy ilyen, valóban eléggé elrontott helyzetből. Mert nem az az egyetlen forgatókönyv, hogy gyorsan fel kell nőni, össze kell házasodni, kulimunkát kell vállalni, és életed végéig keseregni, hogy mennyire elcseszted. Lehet másképp is. Csak mire erre a „másképp”-re rátalálnak a tizenéves szülők, addig meg kell vívni számos csatát elsősorban a saját szüleikkel, aztán az iskolával, a társadalmi előítéletekkel.

Sam története azért is pikáns, mert saját anyja is tizenhat évesen szülte őt, aztán hozzáment az apjához, évekig rossz házasságban élt, nem tanult tovább, és érthető módon folyton attól próbálja óvni fiát, hogy elkövesse ugyanazt a hibát, mint ő. Sam úgy nő fel, hogy a legnagyobb kiszúrás, amit saját magával elkövethet, ha túl fiatalon lesz apa. Furcsa mód amikor kritikussá válik a helyzet, épp Sam anyja lesz az, aki nem engedi fiát idő előtt „felnőni” és betagozódni, hanem ragaszkodik ahhoz, hogy Sam otthon lakjon, leérettségizzen, főiskolára menjen.

Ezzel szemben Alicia középosztálybeli szülei a klasszikus „elcseszett út” felé terelgetnék a gyerekeket, ők nem látnak más kiutat, mint az együttélést, munkavállalást, beletörődést abba, hogy kudarcot vallottak. Hornby-nál még nem olvastam ilyen kritikát az angol társadalomban meglévő osztálykülönbségekkel kapcsolatban. Alicia társadalmilag és neveltetését illetően is fölötte áll Samnek, és ezt a lány szülei soha nem felejtik el kihangsúlyozni, az „alacsonyabbról jött” fiút hibáztatva a történtekért, mégis, krízishelyzetben egyértelmű, hogy Sam csóróbb, tanulatlanabb anyja az, aki képes felülkerekedni a történteken, és értelmesen viselkedni.

Nagyon jó könyv ez, és azt hiszem, nagyon fontos is, mindenki, aki így-úgy-amúgy érintett volt már ebben a témában, tudja, hogy mekkora társadalmi előítéletekkel kell szembenézniük a tinédzser szülőknek, hogy milyen kényszerpályákat kell bejárniuk, hogy milyen nehéz normális gyereket nevelni és normális életet élni, ha a társadalom rásüti egy tizenéves gyerekre, hogy kész, fiam, elcseszted, vége az életednek.

Az, hogy Hornby mindezt úgy adja elő, hogy azt bármely korosztály szívesen olvassa, csak hab a tortán. Soha nem volt túlságosan cizellált stílusa, de ez a könyv még a többinél is hétköznapibb, lazább stílusú, tényleg úgy képes szólni a tizenévesekhez, ahogy a tizenévesek beszélhetnek. És nagyon jól elkapja ezt a kamaszkori rajongás-izét, amikor az ember a szobája falán lévő bálványnak meséli el ügyes-bajos dolgait, és várja tőle a megoldást. A bálvány - esetünkben Tony Hawk - pedig segít. Hol egy életrajzból vett idézettel, hol a jövőbe röpítéssel álmunkban, hol csak azzal, hogy hallgat.

Hornby nagy erénye és azt hiszem, részben ez teszi őt annyira népszerűvé világszerte, hogy teljesen hétköznapi, mindenkit érintő témákról ír, valami olyan természetességgel, szeretettel, közvetlenséggel, ami igazából ritka. Vannak nála jobb írók, de kevesen vannak, akik hozzá hasonló nyíltsággal, mindenféle művészkedés, pátosz, erőltetés nélkül tudnak jó könyveket írni az élet leghétköznapibb kérdéseiről.

Korábbi kommentek:

Janet Evanovich: A szingli fejvadász 2-3.

Mindannyiunknak vannak olyan napjaink, amikor a világ legszerencsétlenebb emberének érezzük magunkat. Nincs kedvünk felkelni, pláne bemenni dolgozni, pláne, ha amúgy is utáljuk a munkánkat, fáj a fejünk, fáj a hajunk, pattanás nő az orrunk hegyére, és leszalad a szem a kedvenc harisnyánkon. Nekem kicsit több ilyen napom van az átlagnál, de ez egyéni szoc problem :) Amikor mindehhez még hozzájön hogy nincs kaja a hűtőben, megsavanyodott a tej, és a macska is hisztis, na akkor kell valami olyan olvasmány, ami kiránt ebből a szarból és megnevettet. Sok-sok évig a Bridget Jones naplója volt az a könyv, amit újra meg újra elővettem ilyenkor, és mindig hatalmas elégtétellel állapítottam meg, hogy háháhá, van ám nálam nagyobb lúzer csaj ezen a világon! Mert legszebb öröm a káröröm, ugyebár. Hát még ha megnézzük a filmet is, ami azóta is a barátnős búfelejtős-sírós-nevetős lerészegedések kötelező eleme.

Tavaly nyár óta Bridget helyét átvette Stephanie Plum. (Legalábbis a könyvét, mivel film még nem készült belőle. Azt olvastam, hogy mostanság tervezik, Katherine Heigl-lel a főszerepben. Számomra totális mellélövésnek tűnik, de legyünk őszinték, Zellweger is annak tűnt… Ki tudja, akár még jó is lehet.)

Az elmúlt fél évben meg nem tudnám mondani, hányszor vettem elő, párszor végigolvastam, aztán csak bele-bele, ez azt hiszem, jó képet ad a mentális állapotomról, de ez a könyv tényleg újra meg újra ki képes húzni az ön- és közutálat mélységes bugyraiból, egészen egyszerűen azzal, hogy megnevettet. Mert hát lehet-e komolyan venni egy harmincas, mérsékelten okos, mérsékelten dekoratív, kétbalkezes csajszi próbálkozásait arra, hogy profi fejvadász legyen? Persze hogy nem!

Az első kaland óta eltelt hetek-hónapok során Stephanie kábé semmit sem tanult választott szakmájáról, nem is arat túl sok babért, még mindig folyton le van égve, amikor végre vesz egy kocsit, az elromlik, és persze továbbra is lépten-nyomon Joe Morellibe botlik. Hát még azután, hogy elvállalja Morelli unokatestvérének, Kenny Mancusonak az előkerítését, aki után a vonatozós olasz is nyomoz. Mancusot gyilkossággal vádolják, de közben lába kél huszonnégy koporsónak is, és feltűnik néhány kóbor testrész itt-ott. Kis fejvadászunk a saját szerencsétlenkedéseit tetézendő kap a nyakába egy kéretlen segítőtársat Mazur nagyi személyében, és egy megfélemlített temetkezési vállalkozót, koloncnak a nyakába.

Hülyére röhögtem magam azon a sok marhaságon, amiket Janet Evanovich kitalált. A postán feladott levágott pénisz, Mazur nagyi új hobbija, hogy virrasztásokra jár, majd ravatalozókból való kitiltása a sorozatos furcsa balesetek miatt, Stephanie apjának megingathatatlan rajongása a Nagy Kékség iránt, Morelli felbukkanásai a családi vacsorákon és Stephanie anyjának próbálkozásai, hogy összehozza a szinglilét ösvényein tévelygő lányát bárkivel, de tényleg bárkivel, felejthetetlen pillanatokkal ajándékoznak meg.

Miután felgöngyölített

e a Mancuso-ügyet és újra elküldte Morellit a búsba, Steph a harmadik kötetben egy minden eddiginél egyszerűbbnek tűnő, ám igencsak utálatos feladatra kényszerül. A Burg kedvenc fagyiárusát, az aranyos, kedves, hatvanéves Mo bácsit kell előkerítenie, aki egy pitiáner kis kihágás után elfelejtett megjelenni a bíróságon. Nyilvánvaló, hogy csak egy kis félreértés az egész, Stephanie mégis abban a pillanatban közutálatnak örvend, hogy először kezébe veszi az aktát. Amikor pedig egyszer csak elkezdenek hullani a drogdílerek, botcsinálta fejvadászunka vár a feladat, hogy kiderítse, lehet-e bármi összefüggés a drogos leszámolások és egy joviális öreg cukorkaárus között…

Mire leleplezik a rejtélyes gyilkost, és Mo bácsi ügye is megoldódik Steph és Morelli ismét csak lefutnak néhány kört együtt és egymás körül, no meg egy kutya elől, a vágyott pasi utáni kémkedés közben. Stephanie-nak társa is akad, az önkéntes fajvadásznak felcsapó egykori prosti, Lula személyében, aki a fejébe vette, hogy bebizonyítja, Ranger valójában rejtőzködő szuperhős. És lássuk be, aki, ha nagy ritkán is, de rá tudja venni Stephanie-t a futásra és az egészséges ételekre, az tényleg tud valamit.

Az idióta-csajos-lazítós kínálatból pillanatnyilag ez a sorozat a kedvencem, nagyon élveztem minden percét, szerettem szinte minden szereplőjét, felszabadultan röhögtem és néha kicsit izgultam rajta, főleg, amikor szegény Rexet akarták bántani. Jó lenne, ha megjelentetnék nálunk is a tizensok további részt, amire sajna kevés esélyt látok, de a remény hal meg utoljára. Addig is újra meg újra előveszem a meglévő hármat. Még jó, hogy megunhatatlanok.

George R. R. Martin: Királyok csatája, Kardok vihara

Itt ül a monitor mellett az a majd’ háromezer oldalra rúgó töméntelen mennyiségű betű, három téglavaskos kötetben, az általam már bejárt út a George R. R. Martin-birodalomból. Aminek első kötetéről, a Trónok harcáról már okoskodtam kicsit – hát amolyan bölcsész-módra (aki egyébként nem vagyok), kultúrába-párhuzamokba rakosgatva magamnak és nektek ezt az írói bravúrt. Hát most hadd jöjjön elő belőlem a paraszt: ez egyszerűen beszarás!

Hogy valaki ennyire kíméletlenül „realista” marad a fantasy-kereten belül, na, ilyet még nem tapasztaltam! Mocsok egy dolog a háború, és ha egy birodalomban úgy teremnek a királyok, mint a gyom az elhanyagolt kertben, ha a nagybetűs HATALMI JÁTSZMA diktál mindent, és mindenki elindul vélt vagy valós sérelmeiért elégtételt venni a másikon, (vagy csak nagyobb almába kíván harapni, mint eddig), főleg ha ébredeznek észak jeges csontfehér rémei, akkor ott bizony vérbe és lángba borul minden. A felégetett falvak menti csontcsupasz fákon varjaktépte holtak bokáznak, a maradékot elhajtják rabként, szolgaként szolgálni a vészt. „Jó” meg „rossz” elveszett értelmű szavak, mindenkinek vér tapad a kezéhez, kinek több, kinek kevesebb.

„Realizmust” írtam mert ez a szó áll legközelebb szerintem az írói attitűdhöz. Holott az események ilyetén ábrázolása épp nem történelmi realizmus. A valóságos középkori „háborúsdi” századokon át sokkal inkább az urak dolga volt. A római légiók kontra barbár hadak olykor százezres tömegeinek összecsapásai után néhány száz évvel, például a százéves háború alatt egy ezerfős lovagi sereg (kísérettel együtt!) már igen komoly haderőnek számított. Ha e sereg keresztülvonult a vidéken, persze felélte azt, de a szomszéd falvakba már csak a vonulásuk híre jutott el. (Gondold el – összesen egy gyorsvonatnyi ember vagy mondjuk egy metrónyi Fradi-drukker… leélhettél úgy egy egész életet, „szomszédutcabeli”, hogy nem jutott ki az efféle jóból...) Ráadásul a hadakozók sokkal jobban „vigyáztak” a jobbágyra, vagyontárgy volt ugyanis, a reménybeli szétosztható zsákmány „beszélő része”. Véresen keservesebb a puszta „középkorhű” ábrázolásnál Martin háborús közege, a modernebb korok totális háborúinak rémségei töltik meg a regényoldalakat középkorias köntösben, teremtve fojtó légkört, mocskolva mindent és mindenkit. Olyannyira, hogy olvasás-szüneteim merengéseikor, például forgalomszegény napokon munkába biciklizés közben ógva-mógva a félbehagyott-frissen olvasott részleten, párhuzamnak soha nem egy másik fantasy, vagy akár a Canterbury mesék ugrott be, hanem modern háborús szövegek – a Meztelenek és holtaktól a Piszkos tizenkettőig ez meg az, de a leggyakrabban a Kurázsi mama Brechttől.

A fojtó légkör a háború átkával vert világé – amely kíméletlen a szereplőkkel és az olvasóval. Mégsem lehet letenni a könyvet, talán azért, mert egyszer sem válik lihegő írói „perverzióvá” a testnedvekben tocsogás. Semmi öncél, csak valami elementáris írói következetesség a szereplők cselekedeteinek elfurcsulásában, ahogy „történik velük” avagy „csinálják” a háborús „létezést”. Nem számolom össze, hány szereplő él és létezik a nagy konspirátoroktól a „királyokon és királynőkön” át a számtalan „gyalogig” a történetben, de egyet se tudok mondani, akit ne „hagyna” az író az események által alakulni, hogy egyenként és személyre szabva „éljenek sorsot”a sorsfordító időkben.

Ennyi szereplővel tonnányi háttér-munka lehet mögötte, és teljes ívű koncepció. A cselekmény-vezetés barokkosan bonyolult, ráadásul rengeteg előre- és visszautalás lakik benne. Az apró írói tréfáktól a jövőbe mutató próféciákig Martin annyi réteget pakol egymásra, hogy olvasó legyen a talpán, aki észreveszi mindet. És az előlegzett tartalomnál – amit kattogó olvasó-aggyal gondoltam az első kötet alapján, hogy mi jöhet még – mindig több érkezett, eddig a sorozat űberelte a maga keltette várakozásokat. Három apró kiemelést teszek, igazolandó a mondókám, mintegy jellemezve az írói „módszert”. (spoilerveszély!)

Itt van mindjárt a Martin által teremtett vallási kultuszok sora. Az író úgy adagol több erős, koncepciózus vallást kötetről kötetre, úgy tárja fel, ráérősen illesztve a cselekményben a megfelelő helyre, hogy egy pillanatig sem nyomja el vele a történetet. Catelyn Stark „virrasztása” ott és akkor helyénvaló, ahol van, s miközben az író „megnyitja” nekünk a szereplőt, félelmein és aggodalmain át, mintegy mellékesen egy igazán részletes többistenhit is eszméletlen távlatokat kap, megvilágítást nyer – a maga összetett módján. Ugyanígy „nyer testet” észak régi Isteneinek kultusza többször, legutoljára Jon által, amikor végre újra találkozik a farkasával. Minimális „magyarázat”, „szövegelés” a kultuszokról, maximális cselekmény! Így épül fel egymás után minden vallás „valóságérzete” az olvasóban, annyira helyénvalók, ha valahol szóba kerülnek.

Más. Hallatlanul gonosz dolog ennek a szakadatlan hányódásnak kitenni Arya Starkot, de mennyi lehetőséget rejt! A kislány az egyik legmeggyötörtebb háború-tükör a könyvben, de az egyik legmorbidabb írói tréfa is vele kapcsolatos. Ugyanis miközben Harrenhallban, már Roose Bolton névtelen cselédjeként „bújkál” és ismerkedik meg annak Frey-származék apródjával, Elmarral, voltaképpen a saját „ígéretbeli” férjével beszél –  azzal, akinek az anyja, Catelyn ígérte, amikor megállapodott Walder Frey-jel az átkelés feltételeiről. Ennek fényében olvasva a következő párbeszédet...

„…Elmar egyedül üldögélt a lépcsőn.

- Mi a baj? – kérdezte Arya, amikor észrevette az arcán csillogó könnyeket.

- A hercegnőm – szipogott a fiú. – Aenys azt mondja, megbecstelenítettek bennünket. Madár érkezett az Ikrekből. Nemes atyám azt mondja, vagy feleségül veszek valaki mást, vagy septon leszek.

Egy ostoba hercegnő – gondolta Arya – emiatt aztán nem érdemes sírni.

- Lehet, hogy a fivéreim meghaltak – közölte a fiúval bizalmasan.

Elmar megvető pillantást vetett rá.

- Kit érdekelnek egy szolga fivérei?

Arya alig állta meg, hogy meg ne üsse ezért a mondatért.

- Remélem, hogy a hercegnőd meghal! – vetette oda neki, és elszaladt, mielőtt a fiú elkaphatta volna.”

...azt éreztem, hogy az írója egy istenverte zseni. Hiszen Arya itt a saját fejére kér halált…

A harmadik: Dany és az ő próféciái. A Porkastélyban történt epizód oly mértékig tele van oda- meg visszautalásokkal, hogy nincs értelme párat kiemelni belőle, nem idézem, mert oldalakat lehetne idemásolni. Viszont a Kardok viharában ennek csak egy csekély hányada nyert értelmet – pedig nyilván minden pillanatának jelentősége lesz. Várakozást kelt bennem a továbbiakra, mintegy horogként akadtak a szellemi „bőrőm alá” ezek az utalások – így nem ereszt el a sorozat. Többek közt ezért várom már nagyon a Varjak lakomáját, amit azért többen cincáltak általam renszeresen olvasott blogtársak. Ahogy olvastam, írónk még javában dolgozik a többi epizódon – fenének olvasok kortárs regényfolyamot, mondhatnám -, tehát ha a varjakon is túlleszünk, várhatunk évekig akár, és csak imádkozhatunk, hogy meg ne haljon az író, amíg be nem fejezi (mint pl. Robert Jordan, ugye…). Ezek után nem akarok jegyzetanyagból bértollnok által ekecsölt végebefejezést olvasni!

Pici kritikám azért van a végére. A Kardok viharában éreztem úgy először, hogy vannak-lesznek szereplőink, akik tűzön-vizen át életben maradnak, ha fenét eszik a fene, akkor is. Mintha kialakulófélben volna a nagy csapat a végecsatához (csak fantáziálok! bocsi…), ahonnan már nemigen hullik addig senki. Persze, az is lehet, hogy megint hagytam csőbe húzni magam…

U.i.: Amadeának igaza volt. Martin tudja tartani a színvonalat. :)

Kiadó: Alexandra

Korábbi kommentek: