2017. március 27., hétfő

Compagnia Finzi Pasca: Per te. (Neked) - Művészetek Palotája

Nagyon vártam. Minden porcikámmal kívántam ezt az előadást. Rettenetesen önző és furcsa leírni ezt: hogy nagyon vártam Daniele Finzi Pasca színre vitt gyászát, búcsúját a kedvestől, az alkotótárstól, Julie Hamelin Finzitől. Hogy nagyon vágytam látni az előadást, aminek a címe is ennyi: Per te. Neked. Nem csak egy általam elmondhatatlanul sokra becsült alkotó művét, csak azért, mert ő találta ki – hanem ezt az előadást. Ezt az elköszönést. Mondhatnám: elköszönésekben gazdag korszakba értem, kor szerint mindenképpen, mondhatnám, önző módon várnám a bálványaimtól, hogy segítsenek. Segítsenek megérinteni ezt a megfoghatatlant. Mondhatnám: szaporodik bennem és körülöttem is a baj, az érzet, hogy baj van. Segítsenek megérteni ami bennem is történik – még ha el is vonul a vetülő árnyék, örömömre még el, segítsenek megküzdeni vele. Segítsenek szembenézni a megfogalmazódó hiánnyal.

Tudjátok meg: soha ennyire helyén valónak nem éreztem a „színpad a színpadon” játékát. Ahogy behúznak a kulisszák mögé, az előadáson, ami Julie-nek készült. Mert valójában nem neki készült volna, hanem természetesen vele. Mindig vele – és nélküle soha nem készülhet el, nem egészülhet ki, az előadás nem játszhatja el nekünk, hogy elkészült. „Tetszett volna neki” mondja többször valaki a színpadon, a kosaras lány, a tenyeres-talpas angyal, a páncélos lovag – valaki. Julie mindvégig jelen van. Nemcsak a páncél alatt, amikor élesztené (a karika játékszerében) fejetlen, döglött lovát; nemcsak akkor, amikor együtt repül a fiúval az extázis páros kötelékén fenn; nemcsak akkor, amikor az ugrálókötél elengedhetetlen betegségszimbólumával birkózik a szemünk láttára a vigasztalanságig. Minden mozdulatban, minden tréfában ő van – hiszen neki szól. Mindenből ő szól. Egy titkos kertben, ahol meg kellene őrizni belőle, belőlünk mindazt, ami valóban egész.

Daniele Finzi Pasca a szemünk láttára Julie életét ünnepli. El meri mesélni a boldogságot a mind tehetetlenebb küzdelemben – hiszen tart. És amíg tart: élet. El meri mesélni a humort. A keserűen ironikustól a harsányig. Nem szégyell nevetni. Magán sem. A betegségen. A botok erdején fenntartott mindenségtányérok pörgésőrzésének lehetetlenségét: valami leesik úgyis. Nem szégyelli elmesélni az álmok meztelenségét, az egymással való szelíd és kevésbé szelíd (olykor kifejezetten otromba) tréfákon át az álmok kíméletlenségét – és a felébredést, amely ebből az álmodásból szükségképpen fájdalmas. Mert visszavonhatatlan.

A szín, ahol mindez történik, befelé fordul. Örvénylő légoszlopot fújnak középre a ventillátorok – ahol a sárkányok vörös selyemlélegzete foroghat, legyek felzavart raja, az ősz levelei, a tél hava, a tavasz lélegzete. Jelent az is, amikor valaki belép a szélbe és kilép belőle. Az előtér és a centrum mást jelent – az egyikről kiszólnak hozzánk, a másikról belénk beszél a testek kiejtett hangok nélküli, szelek fútta őszintesége. Középen a mutatvány, az attrakció teljesen belesimul ebbe a beszédbe – elvesztve mindazt magából, ami rendkívüli benne, és kiteljesítve mindazt, ami „jelent”. A kert szélét jelző, a felénk eső padon, az előtér nekünk jelentő terében viszont a testbeszéd is harsányabb, olykor provokáló, és nagyon gyakran vicces. Egyszerre jelenik meg a két térben, ahogy megéljük és ahogy felmutatjuk ami történik, amikor cserben hagy a saját egészségünk.

Tudjátok meg: sajnos nem láttam a végét. Hogyan oldja fel, avagy hogyan látja be minden feloldási kísérlet hiábavaló kudarcát az alkotótársak segítségével Daniele Finzi Pasca. Sajnos a saját testi állapotomban túl korán és túl messzire merészkedtem, amikor szerettem volna látni ezt az előadást. Épp amikor a „költő” szavait forgatták a padon ülve, panírozták méltó gúnyba a játszótársak (micsoda irónia… ugye?), rosszul lettem, ki kellett jönnöm. Ezúton kérek elnézést az előadóktól, nézőtársaimtól, hogy megzavartam ezt a remek előadást, s ezúton köszönném meg a kedvesnek, minden kedves nézőtársamnak, s a MÜPA hallatlanul profi és szakszerű személyzetének a segítséget. Remélem soha többé nem hozok senkit ilyen helyzetbe. Rettenetesen önző és furcsa leírni ezt, ezek után: köszönöm. Attól tartok, nekem így volt teljes ez az üzenet. 

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...