Konyha? Cirkusz? Konyhacirkusz! Még el sem
foglaltuk a helyünket a Müpa Fesztivál Színházában, már meglepetések sora ér: a
színpadon egy minden igényt kielégítő, sokszemélyesre hangolt konyha fogad, a
leendő „szakácsok” köztünk járnak és kérdezgetik a közönség tagjait kedvenc
ételekről, ízekhez kötődő emlékekről, akad, aki citrommal dobál minket, más
lesből támad és vízzel spriccel, nehogy kiszáradjunk a nagy pironkodásban.
Azért amikor nyers tojást dobálnak a nézők feje fölött és előkerül a vágódeszka
meg a kés, az ember elkezd gyanakodni, hogy hova is került, de hát tudjuk, hogy
a legjobb bulikon is mindig a konyhában szabadul el legkönnyebben a hangulat, legfeljebb
ragad ide-oda egy kis tojásfehérje, jó lesz ez…
Persze ilyesfajta balesetekre nem kell
számítani, a késdobálásról is lebeszélik kollégái a túlságosan lelkes zsonglőrt
– kezdődhet a mozdulatról mozdulatra komponált konyha-show. Amibe azért épp
belefér annyi spontaneitás, ami megadja az étel igazi varázsát: egy kis szezonális
fűszer ide, egy kicsit erősebb pörkölés oda, egy váratlanul szövődő szerelem,
egy kis helyi íz. Hisz hiába is tartjuk magunkat tűzön-vízen át a recepthez, nincs
két egyformán sikerült fogás.
A kanadai Les 7 doigts de la main igazi felszabadult, vidám, egyszerre
hihetetlenül laza és vérprofi show-műsorral ajándékozott meg minket – a kanadai
alapítású (amerikai-kanadai-orosz-argentin-svéd tagokkal büszkélkedő) társulat
az újcirkusz egyik legeredetibb képviselője: mindenféle műfaji és színpadi
határt átlépve játszanak a közönséggel, egyszerre pakolva színpadra cirkuszt,
burleszket, főzőshow-t, személyes vallomásokat. Pont azt hozzák, amiért annyira
közel áll hozzám ez a műfaj: egyfajta huncut, minden bevett előírásnak fricskát
mutató szórakoztatást – ahol szó szerint bármi, egy kínai rúd-gyakorlat, egy
pastafőzés, egy teleshop-paródia lehet érzelmek, emlékek, érintések és
megérintődések hordozója. Ahol nem a forma számít, hanem hogy mivel töltöd meg.
Mert miközben ez a kilenc akrobata vásott
kis manóként játszik a színpadon, monológjaik olyan tartalmat adnak a játéknak,
amitől összeszorul a szívünk – elfelejtjük az utcai táncosokat idéző attrakciót
nézni, ahogy hallgatjuk a Saint Louis-i gettóból való kitörés emlékét;
elfelejtünk szörnyülködni a rúdról zuhanó test látványán, miközben az
artistával együtt merengünk azon, mi lehetett a politikai elítélt apa utolsó
vacsorája a börtönben. Ez a konyha nem csak a játék helye – az emlékeké is,
meghatározóké, kedveseké és szívszorítóké. Nem lehet úgy nézni, hogy az ember
ne merengjen el a sajátjain. Hogy ne szoruljon össze a szíve a saját keserű-szomorú-gyönyörűséges
gyermekkori emlékein. Hogy ne érezze a málna illatát, amitől minden alkalommal
fojtogatja a sírás.
Pedig málna ezúttal nem került terítékre.
Főztünk helyette pastát és sütöttünk banánkenyeret – mert ez valóban konyha-show
is. Időnként a közönség segítségével keveredik a tészta, töretik a banán,
pucolódik (úszószemüvegben, micsoda trükk…) a hagyma. Hogy aztán szintén a
közönség segítségével habzsolódjon be a produktum – fricskát mutatva a hely
amúgy igen szigorú előírásainak, melyek bizony tiltanak mindenfajta étel- és italfogyasztást
(amin szakácsaink az est elején nem is győznek csodálkozni). Minden ízében
eredeti, felszabadult és felszabadító, borzasztóan jó kedélyű előadást
láthattunk-hallhattunk-ízlelhettünk – miközben azért újra meg újra
rácsodálkoztunk az akrobataszámok profizmusára, arra a hihetetlen lazaságra,
amivel mintegy „mellékesen” világszámokat pakoltak elénk két kavarás közt.
Megdöbbentő élmény volt – ez is. Pláne, mert soha nem láttam még ennyire
veszélyes díszletben újcirkusz-előadást (nem véletlen, hogy általában nincs
bútor-díszlet – sokszorosára növeli bármilyen sérülés kockázatát).
Nincs mese, ezt a társulatot is figyelni
kell (meg még annyit…). Remélem, nem csappan a szervezők lelkesedése (sem) és
még sok hasonlóan remek újcirkusz-előadással ajándékoznak meg minket.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése