Recirquel - Non Solus, Művészetek Palotája 2016. ápr. 4.

Nézem a színpadnyi anyaméhet, ahogy lassú mozdulatokkal a teste jelenlétére ébred a magzat. Nézem, látom a születést, kínt és felszabadulást. Nézem, ahogy megjelenik a Másik, minden szétválasztásunk alapja, a másik ember, a másik nézet, a tükörkép, a test burkában magára ébredő lélek. Nézem, szinte levegőt is óvatosan véve, nem értve csak látva, tágra nyit a látvány és ömlik befelé, hetekig rétegződik majd, keresi a helyét, rendeződik mellé az értelem – ötven gyönyörű percig nézem, hogy él varázslatot születéstől múlásig, hogy mesél „mindent” két beszélő test – táncos? artista? művész? mindegy, milyen nevet keres bennem a sose látott élményhez a szó; amíg tart, csak nézem, minden mást kiszorít.

Nézem, hogyan ad két ember félelmetes koncentrációban mindent ki magából, a színpadon – nem csak ők, persze, de ők látszanak, és általuk mindez. Nézzétek, mi lelkesedünk ezért a társulatért, a Recirquel előadásait az elsőtől fogva nagy örömmel és lenyűgözve figyeljük, mert a társulat előadásról előadásra érettebb, teljesebb, szárnyalóbb összképet varázsolt színi és artistaelemekből, összefüggések hálójába szőve egyre ügyesebben azt, amivel a cirkusz nyerni szokott: az attrakciót. A Cirkusz az éjszakában boldog és játékos útkeresése után A meztelen bohóc tömény és fűszeres volt, könnyedén megtartva a sokkal mélyebbre hatoló tartalmi súlyt; a Párizs Éjjel mindezt felhozta és közel – úgy, hogy egy pillanatig nem vált felszínessé, könnyedén, tálcán kínálta a maga teljességét… de amit (a Müpa Fesztivál Színházának teltházában is meghitt kettesben maradva az előadással) a minap láthattam, az képi- és testköltészet volt, értelmi rétegek egymáson szívet összemarkoló, levegőt visszatartató, gyönyörű rendben; képi- és testköltészet, amelybe úgy simult a világszínvonalú artistaprodukciók egész sora, hogy eszembe se jutott közbetapsolni, se nekem, se senkinek; eszünkbe se jutott a tetszésnek hangot adással megtörni a varázst, azt a varázslatot, amely a hangsúlyosan előkészített rontást is képes volt a maga nyelvi készletébe sorolni, még a varázs tudatos megtörésével is a maga mondandójáról beszélve.

Két ember, és persze jóval több. Olvasom az előadáshoz kapott megtisztelően részletes tájékoztató füzetben: Illés Renátó inkább az akrobatika, Zsíros Gábor inkább a tánc felől érkezett – nem kérdés, középen találkoztak. Hallatlan bizalommal fonódnak egymásra a gravitáció hatalmát kísértő módon nem egyszer, a kettős testbeszédében olyan bizalom van, a másik rezdüléseinek annyira mély ismerete – el nem tudom képzelni, mennyi munka, milyen odaadó figyelem révén jöhet létre mindez. Iványi Árpád díszletében – iskolateremtő lehetne a fantázia, hogyan lesz nagyszínpadivá a kamarai alapszituáció néhány libegő drapériától; Terjék (Fiddler) Gábor zenéjére, Fassang László csodálatos orgonajátékára, komoly asszisztenciával, amely nem látszik, de az a dolga, hogy ne látsszon.

A végére hagytam a lelket. Vági Bence, a társulatot álmodó koreográfus, rendező egy interjúban a minap így beszélt a Non Solus születéséről: Korábban Daniele Finzi Pasca, az újcirkusz legnagyobb mestere, miután megnézte az egyik sokszereplős előadásunkat, azt mondta, hogy ez teljesen jó, de most itt az idő, hogy én is elkészítsem a saját Icarómat. Az egy olyan előadás, amit ő maga egy színpadra felvitt nézővel csinál végig, és több ezerszer ment már a világ különböző színpadain (a Müpában is látható volt 2014-ben – szerencsére volt alkalmunk megnézni.). Olyan, mint egy gyógyítás, több ezer ember életét változtatta meg azok közül, akik részt vettek az előadásban. Bármit is csinál, ő ennek a kétemberes előadásnak az oszlopaiból építi fel a nagy előadásait. Azt mondta nekem, hogy te fordítva csináltad, elkészítettél három nagy produkciót, de most keresd meg, mi az, ami a legfontosabb neked! Sokáig nem tudtam mit kezdeni ezzel a tanáccsal, aztán egyszer csak bevillant a Non Solus. Ez lett az én Icaróm. Azt kívánom Vági Bencének, hogy Daniele Finzi Pasca lássa ezt az előadást, azt kívánom, hogy megköszönje ő is, hogy láthatta, hogy bólintson akár szavak nélkül, igen, ez az. Így kell beszélnünk az életről, az ember szerepéről benne, a felszabadulás szükségességéről és veszélyeiről – mindkettő a bizalomból fakad, de a bizalom nélkül semmi… Arról, hogy meghalunk. Hogy ennek tudatában kell megbecsülnünk minden pillanatot, amíg azonosak lehetünk önmagunkkal.

Elképzelni sem tudom, mivel kínál meg legközelebb a Recirquel társulata – de bármi legyen, nagyon várom!