2017. június 28., szerda

A Galaxis őrzői 2. - film

Olykor nem értem a filmesztétákat, kritikusokat. Van ez a Galaxis őrzői széria, nagyon jól elszórakoztunk az elsőn; bár nem utolsó sorban azért, mert nem vette túl komolyan magát. Azaz a világa kellően bizarr és elemelt volt, a szereplői olykor teljesen valószínűtlenek, de szerethetők; volt egy betegre formált kis gonosza, Ronan (Lee Pace trendi alakításában) meg a háttérben egy nagyobb formátumú, amolyan galaktikus méretű: Thanos. Volt ki ellen összekovácsolódnia a bizarr kis csapatnak, ahol mindenkinek megvolt a maga jól tipizálható (és könnyen eljátszható) szerepe, amit hál’istennek mindenki esetében kellően viccesre írtak.  A cselekményben nem rejlett túl sok meglepetés, szép ritmusban alakult az értékes gömb utáni önző hajsza közös világmentéssé – olyan látványos keretek között, amilyen a CGI-ből csak kifér, beleértve két fontos szereplőt is, a kifejezés-korlátozott fát (dömdödöm…) meg a gépfegyveres mosómedvét (dumdumdumdumdum…). Bizarr és elemelt világban, ahol komplett fajok egy aspektus karikatúrái lehettek, egy halom szintén karikatúra félnótás(-füttyös) mellékszereplővel – ahol fél Hollywood belekameózott a mókába.

Úgyhogy nem értem, mit vártak a fanyalgók. Egyből Thanost, meg a galaktikus mega-legyakást? Aki kicsit is ismeri a képregényekben igen rég lerakott (univerzumépítésből kifolyólag nem is egyszer egybefűzött) alapokat, az tudja: majd a Bosszúállókkal közös móka lesz – Thanos bármelyik ultrarucis különítménynek túl nagy falat volna. Kicsit már most fázom a várhatóan moziba kerülő közös epizódtól – pont azért, mert a Bosszúállók (hiába szeretem a maga módján azt is) komorabb banda, egyenlőre az univerzumok alapszínei annyira eltérnek, mintha valaki Jack Nicholson vigyorgó bohócát Nolan Batmanjaiba csöppentené. Úgyhogy előzetesen is teljesen biztosra vehető volt, hogy betétmese jön, amolyan hurok a szereplők múltja és motivációi körül; amivel nem viszik előre egy grammnyit sem a szériát, de mélyülhet általa a figurák kedvelhetősége. Főleg mióta lehetett tudni, hogy Peter Quill apucija és egyéb családi történetek lesznek a fókuszban…

Az ilyen betéttörténetek egyébként nagy kedvenceim – ez a mesemód emlékeztet a mangák és anime-sorozatok kócos cselekményvezetésére; egyfelől remekül adagolhatók bennük előre a titkok, másfelől jobbára tét nélküli meccsek – mivel a nagy durranások közti intermezzókban ritkán vesztünk főhőst (egyébként e tekintetben ez a folytatás meglepően bátor). Kicsit olyanok ezek a kanyarok, mint egy Bud Spencer – Terence Hill film: nincs miért izgulni, dőlj hátra és élvezd. Lehet, ez hiányzott a fanyalgóknak? Hogy szívből lehessen izgulni a hősökért? Nem tudom. Nekem nem hiányzott. Volt mit élvezni e nélkül is.


Merthogy egészen szellemesen ajándékoztak apát Űrlordnak. Eltérve a képregényes alapoktól – de ezt most bánja a fene. A képregények egykori rajongói megint bőven megkapták a saját ajándékaikat - meg Stan Lee-t, egy vicces kameó-pillanatra, amely a legeslegelső Guardians… fanoknak (mondjuk ki, a ma élő legidősebb rajongóknak) is adta ami jár. Szóval ez a papuli pont az a tenyérbe mászó alak volt (Kurt Russel szépen öregszik…), akit egy ilyen űrcsibész apjának képzel az ember. A rá alapozott mese pedig egészen kedves, kedélyes kegyetlenséggel lett elénk rakva. Azt a nyitójelenetet a zenébe feledkező, táncikáló Baby Groottal (egy csata kellős közepén) konkrétan végigröhögte a mozi velem együtt. Engem szépen felültetett a hullámvasútra ez a nyitány, ahol aztán később se zavart, hogy a kisebb-nagyobb családi lelkizések és nyavalyák sora (a dombra mászó szakasz) folyvást megszakítja az akció suhanó lejtmeneteit.

Szépen épülnek a szereplők… azért az szép teljesítmény, ha egy ennyire kőtömb figura, mint Drax (Dave Bautista) kapja a legviccesebb pillanatokat; szép teljesítmény, ha Gamora és Nebula sajátosan beteg „testvérpárja” így, hitelén belül maradva gyógyul a szemünk láttára (amennyire, hát annyira…); nagyon bírtam Rocker Racoon és Yondu egymásra csodálkozását, pedig oda már alaposan csöpögött a pátosz… mondjuk szuperhős-film nincsen pátosz nélkül – jutott ide is belőle, főleg a befejezésbe. Nagyon bírtam, hogy Peter Quillnek valódi dilemma jutott, s hogy mennyire emberi módon reagálta le. Alig akadt valami, amit ne bírtam volna… Így aztán úgy álltunk fel a végén, hogy nem bántuk a vizuális üdülésre fordított időt. Őszintén - én ennél többet általában nem várok egy moziszéria második részétől...

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...