Rosencrantz és Guildenstern halott

Azt hiszem, alapjában másképp gondolnék e színdarabra, ha nem a filmet látom előbb, ha nem az a vászonra álmodott sokrétegű, költői delírium tölti be az agyam – ha előbb látom annak idején a Katonában, Bán Jánosékkal, a színészkirály Végvári Tamás felejthetetlen, színpadot átlós ívben átszelő (talán tényleg a világ leghosszabb színi) haldoklásával. De úgy alakult, hogy a film okán néztem meg azt a kegyetlenre komponált, játékra annyi ötlettel teret adó előadást – a film okán olvastam el a művet. És fura mód, minden erejükkel sem homályosították el azt az első (s azóta számtalanszor megismételt) találkozást.

Sokat segített ebben, hogy maga a szerző adaptálta a más médiumra a darabot, mégpedig a más közeg terekben, színekben, szituációkban gazdagabb adottságait maradéktalanul kihasználva. Az új királyi pár dialógja közben a másik csuklójára hajított korona, a kérdezés-játékból képre formált „szótenisz”, a színészek pantomimes „sors-előzetese” – sorolhatnám a zseniális pillanatokat. Az agyamba égett beállítások, képi gegek, némajátékok egy filmes elme látomását tárják elém – aki a maga alapanyagát elemelve a színpadról át is értelmezi azt, a színi játék rendezői utasításaihoz képest több helyütt másképp – akár mást – hangsúlyozva belőle. Stoppard a darabot 1966-ban jelentette meg, 1990-ig tartott, mire összekalapozta a pénzt a filmre. Mire meglelte a tökéletes helyszínt: a szlovéniai Brezicét – az egykori Jugoszláviából válogatva a „néma-játszók” a komédiások karakteres kis csapatát is. Meglelve a közel tökéletes szereposztást, az oroszlánkörmeit nyitogató két ifjú, Gary Oldman és Tim Roth párosa mellé statisztának a kor aktuálisan legjobb Hamlet-szereposztását, Donald Sumpterrel, Joana Milessal, és Iain Glennel. És a legnagyobb kellemes csalódást: a harsány és ripacs, de érzékeny gesztusokkal, arcjátékkal is játszani képes Richard Dreyfusst a színészkirály szerepére.

Egyszóval a vászonra csomagolt másképp mesélt más meséje zseniális! Képzeljük el, ahogyan az adott, megidézett darab rétegére ráépül a nézőpontváltás többlete, a szöveg fölé a kultúrhistóriai utalások, a látványban a tudománytörténeti utalások és gegek, a helyszínváltásokba rejtett humor – rétegre a réteg, eszemben sincs feltárni őket itt; de voltak percek, amikor szinte pislogni sem mertem, nehogy elszalasszak valamit. Pedig ez nem egy látványfilm. De szerencsére nem is a beszélő fejeké. „Történelem-hű” köntösbe csomagolt, élvezhető posztmodern mese két emberről, aki éppen eltéved.

ROS: Ezzel az erővel halottak is lehetnénk. Gondolod, lehet hajó a halál?

GUIL: Nem, nem, nem… A halál az… nem. A halál nem. Nekem ez a véleményem. A halál a végső negatívum. Nem-levés. Márpedig nem-lenni nem lehet hajón.

ROS: Sokszor volt, hogy nem voltam hajón. 

Két kis csökkent identitású ember. Egyik a meztelen tapasztalat. Aki meglepő felfedezéseket tesz, de mindezt csak bohózati szinten képes a másik elé tárni. A másik a meztelen gondolat. A „kitalálom a világot” gőgje és rémülete. Egyik sem egész. És ketten sem adják ki az egészt, hiszen soha nem ugyanazt látják. Mind a kettő fél, de nem egymás másik fele. Mind a kettő fél a világtól, és mindenkitől benne. Rosencrantz és Guildenstern a két szöveggel ajándékozott statiszta. Összetéveszthetők és mégsem. Önmagukkal egymásban sem azonosak – maguk sem tudják biztosan, ki az egyik, s ki a másik. Két pici ember a viharban – amit nem képesek meglovagolni. Szélfútta hordalék, nagy sorsok, formátumos halálok árnyékában a pici, személyes halál. Ahogy a miénk történne ebben a rajtunk rendszereinkben messze túlnövő korban, épített gólemeink árnyékában a mi pici személyes halálunk – a hírekben szállongó számadat.

Mindig megnevettet, amikor azt olvasom, Hamlet-adaptáció. Hiszen nekem nem elsősorban korunkba cibált tükre, inkább komplementere. A sors felvételéről, az elrabolt szerepek erejéről, a lélek levegőtlenségéről valódi erővel szóló Shakespeare-darabnak – meghagyva annak érvényességét – számos ponton ellentettje. Itt a sors felvétele nem választás, amint a döntés szabadsága: a „fej” helyett vezérlő elvvé lesz az „írás”. A körülmények felmérhetetlen ereje, esetlen menekülési kísérletek és döntések paródiái – hiszen úgymond a társulattal a megírt sors: a szerep is megérkezik. Az elrabolt helyett a kéretlenül rád simuló, ismeretlen szerep kényszerében csetlesz-botlasz, s a lélek rémült szédüléssel fedezi fel a körülötte nyíló szakadékok távlatait. Túlságosan magaslati e levegő, túl ritka a két jómadárnak.

E tükörben a főszöveg lesz a statisztéria. A Hamleti sors a választásról szól, a választható sorsról. Hamlet szinte az utolsó pillanatig hagyhatná a fenébe az egészet, de ő a tisztánlátást akarja, ha az életébe kerül is. A lépései mozgatják drámáját, mindenki más az ő döntései által szorul sarokba, lepleződik és pusztul. Ő maga is. Ros és Guil nem akarnak tisztán látni. Nem akarnak lépni se. Hívásra jönnek, kényszerek rabjaiként, döntésképtelenül, esélytelenül; hiszen a királyfi mozgatta eseménysor rángó, szabadulni igyekvő bábjainak bábjai ők. Ujjbábok a marionettek kezén. Stoppard többlete: hogy márpedig próbálnak dönteni. Választani. Szabadulni a lépéskényszertől. E kontextusban minden mondatuk – a Shakespeare-i, eredeti szöveg is – a kiútkeresés jegyében áll. Nem akarnak sorsot – s milyen érdekes: nem is kapnak, csak a paródiáját.

Akárcsak mi. Ez a megközelítés az abszurdé: elviselendő teher a világ, amelyben a születéstől fogva lépéskényszerben vagyunk, miközben valójában nem számítunk, mint szuverén személyek. Nem sors, nincs megírva – még csak meg sem kell írni. Minek sors a mennyiségeknek? Számok. Két kisnemes. Hatvan áldozat. Kétmillió munkavállaló. Megszámolt jelentéktelenség, aki örül, ha nem rá figyelnek, ha ellehet az eszem-iszommal, korlátok közé törve, de békén – tét nélkül fej-vagy-írást játszadozva. A fókuszban tébláboló rivaldafénytől vakult hősök egyfolytában lemondanának a megtiszteltetésről. Milyen érdekes, hogy ennyiben szinte már e darab sem aktuális. Ma épp tülekednek a „hősök” a maguk celebnépszerűségéért, egyre durvább attrakciókat vállalva a figyelemért. Bőrig vetkőzve, avagy tovább. Lehet hogy meg kéne írni e kor Hamlet-parafrázisát is? Kiválasztva „hősnek” mondjuk a legkisebb komédiást? Amint mindig megpróbál betolakodni a képbe? Avagy a mese születésének meséjeként kell popkultúrába ágyaznunk az antihősök csetlés-botlásait, hogy hitelesen görbítsük e kor tükreit? Ahogyan Gervais Futottak mégjében – amely voltaképp ugyanezt a szemtelen nézőpontot kínálja fel nekünk: a jelentéktelen statisztákét?

A darab befejezése mintegy nyílt seb: a tragédiajátszók csak eljátsszák Ros és Guil halálát, a figurák angol követként vissatérve mintegy bejelentik a saját halálukat Fortinbrasnak. Gyönyörű posztmodern gesztus: a történetek szereplői addig élnek, amíg mesélik őket. Hiszen ez itt előttünk nem „élet”, hanem csak szó. „Words, words, words” – mintha csak Hamletet hallanám. Viszont a mese bármikor újramesélhető. Többrétegű posztmodern gesztus, hiszen ha nincs saját élete a szereplőknek, hogyan legyen saját haláluk? Ha nincs saját halál, nincs metafizikus sem, s ami egyetemesnek látszik, az legfeljebb egy beteg ritmus, ami lüktet az időben. Sem életnek, sem halálnak nincs tétje. A film választása, Stoppard ön-adaptációja más utat jár: nemcsak a nagyoké, de Rosencrantz és Guildenstern picurka játéka is tétre megy. Rosencrantz és Guildenstern halott. Létük nem folytatható, elnyeli a sors, és akár a nagy formátumoké, az ő veszésük is dokumentált. A személy meghal. Ami örök: a szerep. A bőr, amibe belebújhatsz – általad nem értett erők vihara által cincált kicsi ember.