Ismerve Sorkin életművét, a témaválasztás a legkevésbé sem meglepő. Nehéz rajta fogást találni, még a legszőrösszívűbb kritikusok is elismerik a műveit, amit viszont a legtöbbször a szemére hánynak, s valljuk be, időnként joggal, az a pátosz. Csúnya szóval a zászlólengetés. Az elnök emberei is jó párszor belefulladt a hét évad alatt a nagyívű aláfestő zenével megtámogatott tanulságokba, melyeket rendre minden amerikai kedvenc idealizált elnöke, Jed Bartlet tárt elénk – és amelyek manapság, amikor a Fehér Házat egy twitteren mocskolódó félanalfabéta bohóc nem hajlandó épp elhagyni, tulajdonképpen egészen szerethetőnek tűnnek. Úristen, hol van már a kora 2000-es évek idealizmusa… Baromi kíváncsi lennék egyébként, mit kezdene Sorkin napjaink Fehér Házával, nem lepne meg, ha lapulna pár vázlat a fiókjában, de leforgatni nyilván nem fogja őket – saját magát ne ismételje az ember, ugyebár. Szóval pátosz és a nagy amerikai toposzok. Mint a baseball, vagy a haditengerészet, vagy a Szilícium-völgy. Vagy épp a polgárjogi mozgalmak és a bírósági tárgyalások. Mind alkalmas arra, hogy hasson és meghasson – jó érzékkel történő dramatizálással, pergő, életszerű párbeszédekkel, remek karakterekkel. És hittel. Mert Sorkin még mindig hisz bennünk. Hogy bármennyire elcsesztük, akadnak köztünk, akik jót akarnak – és ha elegen vannak, akkor ki tudja, tán csinálhatjuk jobban. Azzal együtt is, hogy A chicagói 7-ek tárgyalása fájóan rímel korunk aktualitásaira (s nem csak odaát…) és olykor sírni tudnánk azon, hogy ötven év alatt semmi, de tényleg semmi nem változott, úgy kell manapság ez a hit az emberségben, mint egy falat kenyér.
Maga a tárgyalás, ami hét helyett valójában nyolc vádlott tárgyalásának indult, a közelmúlt amerikai történelmének egy olyan groteszk szégyenfoltja, amihez foghatót még egy Sorkin-fantáziájú forgatókönyvíró sem tudott volna kitalálni. Kezdve a vádlottak színes társaságával, akik közt békés (naiv) ifjú demokraták, hippi botrányhősök, pacifista mintapolgár és véletlenül odakeveredett egyetemisták is vannak – s velük egy padba ültetve a Fekete Párducok radikális vezetője. Közös bennük, hogy mindannyian Chicagóba érkeztek 1968 augusztusában, hogy a demokrata elnökjelölő gyűlés ellen tiltakozzanak. A szándékok vegyesek, akadt, aki a vietnámi háború ellen tüntetne, akadt, aki okos politikai szónoklatokért jött, akadt, aki lázítani akart, akadt, aki csak egy jót bulizni… Pár hónappal később, egy új kormányzat szemében ők immáron összeesküvők, akiket egy soha nem alkalmazott törvény értelmében évekre el akarnak süllyeszteni államellenes bűncselekményért. És kezdetét veszi a koncepciós per, amihez hasonlót csak jóféle káeurópai diktatúrákban láttunk, a demokrácia fellegvárában nem nagyon. Eddig.
Adott tehát hét plusz egy vádlott – a gyilkossággal is vádolt Bobby Seale nyíltan kimondva csak azért kerül a hetek mellé a vádlottak padjára, hogy hozza az elvárt, s a vád számára kapóra jövő radikalizmust, ezzel rontva a többiek esélyeit is; egy korlátolt, rasszista, republikánus bíró; egy feltörekvő államügyész, aki feszeng a pragmatista gúnyában, nem hisz a vádlottak bűnösségében (pontosabban: nem hisz a törvény érvényességében, mely alapján el kell ítéltetnie őket), de „jófiúként” azért kiáll ezek ellen a neveletlen hippik ellen; egy számos trükkel megvezetett, majd a nyilvánosságtól elzárt esküdtszék. És a közönség.
Mert az egész tárgyalás előre lezsírozott, ezt mindenki tudja: vádlott, vádló, bíró egyaránt. Valahol lenyűgöző az az elkötelezettség és szenvedély, amivel a Mark Rylance alakította védőügyvéd mindent elkövet, hogy felmentesse védenceit, ahogy erős érzelmi töltetet hoz magával a korábbi igazságügyi miniszter tanúvallomása is (Michael Keaton lopja a show-t!) – de tudjuk: hiába. Ezeket a srácokat így is, úgy is elítélik, csak az a kérdés, milyen vádpontért és mennyi időre. A lényeg nem a tárgyalás és nem a velejéig romlott bíró (Frank Langella), hanem a közönség, ami figyel. Az egész világ figyel – skandálják a bíróság előtt tüntetők és ezt kéne skandálnunk ma is, minden tüntetésen, minden bírói és rendőri visszaéléskor, minden alkalommal, amikor a hatalom az arcunkba köp, mert azt hiszi, úgyse érdekel senkit. Érdekeljen már… Remek érzékkel mutatja meg Sorkin, hogy az egész tárgyalás egy show, és nem az a kérdés, ki fog ülni, hanem hogy ki képes eljuttatni mondanivalóját a közönséghez – az idealista fiatal politikus Tom Hayden (Eddie Redmayne) és a botrányhős Abbie Hoffman (Sasha Baron Cohen – sosem volt még ilyen jó!) közti konfliktus lényege ez: kinek és mi megy át abból, amit a korrupt igazságszolgáltatás művel mindazokkal, akik szembe mernek szállni a fennálló (bármelyik fennálló) hatalommal.
Ahogy azt Sorkintól megszokhattuk, a komoly téma, a brutalitásba forduló tüntetések, a szemellenzős bíró ellenére is roppant szórakoztató mozit láthatunk – a feszültséget rendre sikerrel oldja például a beépített ügynöknőbe belehabarodó forradalmárral vagy a tárgyalás megpróbáltatásaival standupoló Abbie-vel. Épp ettől a szórakoztatás és a komoly témák közötti nagyon Sorkinos egyensúlyozástól válik igazán vérfagyasztóvá, amikor Bobby Seale szálán keresztül úgy igazán belenyúl jelenünkbe. Ha nem ismernénk az akkori történéseket, ha ez egy forgatókönyvírói húzás lenne, azt mondanánk, túlzó, aránytalan, hatásvadász, méltatlan a filmhez és a szerző zsenijéhez – de ismerjük. Tudjuk, hogy ötven éve valóban azért ültették a vádlottak közé a Fekete Párducok vezetőjét, hogy a tanúk szemében radikalizálják a többi vádlottat is, tudjuk, hogy Seale-t megverték és megkötözték a bíróságon mert nem volt hajlandó a bíró utasításait követni; tudjuk, hogy Fred Hamptont egy rendőri rajtaütés során brutálisan kivégezték. Az, hogy mindez ma úgy hat ránk, ahogy és hogy belénk fagy a szó, amikor a bíróságon megkötözött és betömött szájú (!) Seale-től megkérdi a védőügyvéd, hogy kap-e levegőt, a mi korunk tragédiája. Ha ez csak egy forgatókönyv lenne, azt mondanám, csapnivaló szerző írta. Hogy ilyen nincs. De az élet még ennél sokkal nagyobb borzalmakat is ír. Nem a hatvanas években, hanem 2020-ban.
Ezek után valóban úgy
kell Sorkin emberségbe vetett hite, mint egy falat kenyér. Még az a borzalmasan
patetikus névsorolvasás a végén, még az is kell – mert sajnos éppúgy rímel
korunkra, mint Seale bántalmazása a bíróságon. Egyetlen egy dolog van, ami
miatt félre tudjuk tenni politikai, ideológiai, vagy érdekellentéteinket: a
halottaink. Még…
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése