Charlotte Wood: Hétvége

„Miközben zuhanyozás után a haját szárította, Adele kényelmesen szemügyre vette a másik két nő neszesszerének tartalmát. Egy közös fürdőszoba olyan hely volt, ahol fény derül a bizalmas gyengeségekre. Ebben a korban az ember teste már nem rejtegetett titkokat, mégis kiderülhetett ez-az, ha az ember kihúzott egy fiókot, vagy kinyitott egy gyógyszeres szekrényt. Vagy csak egészen kicsit belekukkantott egy neszesszerbe. Kiderült ez-az, például, hogy ki szed, váliumot, kinek van szorulása… apró, emberi dolgok. Könnyebb volt kedvesnek lenni, mikor az ember tudott az ilyesmikről.”
 
Három, hetvenes éveiben járó barátnő, Jude, Adele és Wendy összegyűlnek, hogy karácsony hétvégéjén kitakarítsák elhunyt barátnőjük, Sylvie tengerparti nyaralóját. A házat, amelyhez mindhármukat oly sok boldog emlék fűzi, és amelyet át-meg átjár Sylvie szelleme. Sylvie-é, aki mindhármuk emlékezetében úgy él, mint a legjobb négyük közül, az egyetlen, aki őket a többiekhez fűzte, az elveszett tökély, ami nélkül sem ház, sem barátság, sem saját öregkori önképük nem maradhat olyan, amilyen addig volt.
 
Jude, Adele és Wendy kölcsönösen allergiásnak tűnnek egymásra. Az egykori étteremvezető Jude élete az irányításról szól, menetrendet megszervezne, ételkészleteket beosztana, feladatokat kiosztana. Mantrázza, hogy ez a hétvége nem az ünnepről szól, hanem a munkáról, nehogy szembe kelljen néznie saját érzelmeivel, netán utat kelljen engednie a gyásznak. Alig várja, hogy végezzenek és magára maradjon a kipucolt házban, ahova hamarosan csatlakozik hozzá szeretője, hogy együtt töltsenek egy hetet; folyvást távolítja magától Sylvie-t, a gyászát, a házat, a barátnője cuccait, csak előre nézne, a reménybeli találkára, ami az élethez köti. Adele levitézlett színésznő, aki egykor feledhetetlenül játszotta el Albee Martha-ját, és azóta is abból a sikerből él, abba kapaszkodik, azt próbálja újrajátszani. Ha színpadon nem megy, hát az életben. Hetvenen túl is abból kovácsol magának önérzetet, hogy hetyke a cicije és a legbonyolultabb jógapózokat is meg tudja csinálni – közben se munkája, se társa, se otthona. Csak az egyszervolt sikerek emléke. Wendy, a sikeres író ezzel szemben nem törődik semmiféle földi hívsággal, se menetrenddel, se jógával, őt egyedül az érdekli, hogy még egy kicsit életben tartsa ősöreg, beteg kutyáját, Finnt, az egyetlent, aki egykorvolt fiatalságára emlékezteti, aki kihúzta a férje halála utáni apátiájából, akit Sylvie-től kapott – úgy kapaszkodik a haldokló kutyába, mintha elhinné, amíg a kutya él, addig valamilyen formában férje és Sylvie is vele vannak és elkerülheti a szembenézést magányával, saját betegségeivel, közeledő elmúlásával.
 
Mindhárman illúziókba menekülnek, hazudnak önmaguknak, és hazudnak egymásnak. Azt hiszik, mindent tudnak egymásról – miközben tudásuk épp oly felszínes, mint amit egy neszesszerbe való lopott bepillantás enged. Gondolatban folyvást számon kérik a másik kettőn mindazt, amiről nem hogy nekik, de maguknak is hazudnak. Elvárnák a megváltást, a megbocsátást, a szeretetet, sőt, rajongást, miközben nem adnak magukból semmit. Semmi valódit. Négy évtizednyi felhalmozott sérelem és élethazugság feszül a lapokon, miközben az a Sylvie, aki úgy-ahogy eddig fenntartotta az egyensúlyt, halott. Csoda, hogy kirobban ez a sokévnyi elfojtás?
 
Charlotte Wood mindent elmond az öregedésről és az öregkorig nyúló barátságokról, amit nem akartunk tudni. Manapság divatos téma a női barátság, de Elena Ferrante, Zadie Smith, Silvia Avallone, Sally Rooney barátnői sosem öregszenek meg – sosem tudjuk meg, az, ami már húszévesen is mérgező, versengő, egymásból a szuszt is kiszorító dinamika volt, hova eszkalálódhat hetvenéves korra. Hajlamosak vagyunk az öregedéshez kedvességet, megbocsátást, bölcsességet társítani – mintha megfellebbezhetetlen igazság lenne, hogy a korral minden rossz tulajdonság lemorzsolódik, minden él elsimítódik, minden ellentét feloldódik. Frászt. Legfeljebb megtanuljuk minél jobban elfedni a rossz tulajdonságokat, negédességbe csomagolni a karcosságunkat, félrenézéssel kompenzálni az ellentéteket. De illúzióink ne legyenek: a mérgező kapcsolatok örökké mérgezőek maradnak, és az évekkel csak tovább erjednek.
 
Wood kíméletlenül rántja le a leplet rólunk, illúzióinkról, élethazugságainkról. Legfontosabb inspirációja Edward Albee drámája, a Nem félünk a farkastól – Albee darabjának főszereplője, Martha az, akinek szerepében Adele feloldódást és megdicsőülést keres. A darab középpontja az önmagunkról másoknak vetített kép, a saját fejünkben önmagunkról táplált illúzió és a valóságos énünk feloldhatatlan harca – Martha és George groteszk játéka önmagukkal, egymással és másokkal a világirodalom egyik legerősebb lélektani drámája, a belőle készült film, elárulom, egyik legnagyobb kedvencem (miért is nem írtam róla soha?). Épp ezért, amikor egy ponton megcsapott az érzés, hogy Charlotte Wood látszólag könnyed, egyhétvégés regénye nem csak tiszteleg, hanem méltón idézi meg Albee-t, az valami egészen különleges, ritka csoda volt. Látszólag semmiség, három öreg barátnő, ahogy küzd az elemekkel egy elhagyott tengerparti nyaralóban, és felidézi, mi is tartotta valaha össze barátságukat – valójában a lehető legtöbb, amit el lehet mondani öregedésről, évek alatt felhalmozott sérelmekről, a megbocsátás lehetetlenségéről és mégis: az egymásba kapaszkodás örök kényszeréről. Mert más már nincs, amibe kapaszkodhatnánk.

Kiadó: Magvető

Fordító: Morcsányi Júlia