"Selymeim" - Michal Elia Kamal és Palya Bea, Művészetek Palotája

Amióta tart ez a koncertsorozat, Palya Bea „Selymeim” estjei, nagy szeretettel követjük. Mert minden alkalommal megajándékozott. Nemcsak a meghívott előadókkal – a Selymekkel, inspirátorokkal, segítő-menekítő hatásadókkal, hanem azzal, ahogy követhettük Palya Bea pályájának alakulását a meghívottak tükrében. Mert hallatlanul sokat változott, érlelődött a mi pacsirtánk e néhány év alatt. Olyannyira, hogy erre az estére megfordulni látszott a képlet – a meghívott kifinomultságokhoz képest ösztönösen, szinte olykor fésületlenül vad előadó, Çiğdem Aslan, Noa, vagy Beate S. Lech kimunkáltságát a maga tükrében bátran mutogató szélvész-Bea mintha egy még kócosabb kishúgot kapott volna a színpadon Michal Elia Kamal személyében.
 
Ezeken a koncerteken a meghívott előadókat Bea együttese vezeti fel – hangol bennünket arra, amit hallani fogunk, és megmutatja a már sokszor szeretett dalok alakulását, s az időközben született újdonságokat. Tényleg sokat alakult ez a pálya, és ez a zenésztársak változásában is tetten érhető. A népzenei (vagy inkább világzenei) alaptónus lassú lépésekkel áttáncolt a jazz-be. A jelenlegi felállás erős, tónusképző hangja Oláh Krisztián a zongorával, s bármennyire is szívem csücske volt Gerzson János oud-játéka, el kell ismernem, másképp, de legalább annyira izgalmas a szinte stílusváltás által átfordult dalok majdnem összese. Nekem egyedül a Szabadon volt ebben az új érában kicsit enyhébb, mint az előd; egyszerűen annyira teljes egész volt a fülemnek a régi verzió - bár az is lehet, hogy tényleg beivódásig hallgattuk itthon, s ezért hangolódott nehezebben rá a fülem. Amúgy nagyon jól áll a hímzett pruszlik helyett e nótákon az elegánsan szabott zenei blézer. Még Szokolay Dongó Balázs is mintha zabolázottabban lenne ebben az új keretben önmaga... Szóval egészében ennek az újra hangolásnak a magam részéről örülök. Tulajdonképpen jó, hogy nem állnak meg az alkotókban a régi dolgok sem – addig élnek, amíg változnak.

Hogy aztán a bemelegített közönség elé penderüljön remek, nemzetközi csapatával Michal Elia Kamal. Perzsa származású, az ajatollah forradalma elől menekítették ki Izraelbe kis korában a szülei – ahol (ahogy kuncogva mesélte) nem élhette a fiatalok szokásos életét, otthon a szülők szó szerint reprodukálták ez egykori hazai környezetet, a szokásoktól kezdve az ételek szintjéig mindent. Sajátos identitásában először törökországi diákévei alatt érezhette magát otthon, az ott tanuló iráni diákok körében. Ott született a Light in Babylon, az isztambuli utcán, ahova amúgy mindmáig visszajárnak – Julien Demarque, a francia gitáros, Metehan Çiftçi szanturista, és az időközben csatlakozott Payam Ghasemi a basszusgitárral, meg a skót Stuart Dickson a dobokkal; ragaszkodnak ehhez az utcazenészséghez, amit teljes szívemből megértek. Az utca szigorú, de őszinte tükör, ha kívülállóként érteni szeretnéd, hogyan működik, lapozd fel Szőke Szabolcs A bácsi zenél című remek kötetét például.

Szóval itt ez a lány, a maga féktelen életörömével, aki amúgy súlyosan flamenco-szerű ízeket sodor a rebetiko-ba, énekel népdalfeldolgozást, és saját dalt, ezzel az erős kísérettel a hangja alatt – aki úgy lehetett otthon egy kultúrában, hogy ott valójában előadóként, énekesként nem léphetne fel. Valahol a sorsa rokon Souad Massi történetével, vendégeként a világnak, de sehol igazán otthon benne. De mindezt a legtisztább derűvel élve, szívből – megint úgy átmelegítve ezt a méltóságteljes koncert-termet, ahogy szeretjük. Elvitt magába, és nem a hontalanságba, hanem a helyre, ahol mindannyian lehetünk otthon.

Érezhettük, miért szereti annyira Bea – a közös éneklés megint szíven ütő varázslat volt; megint külön is egymásra találó zenészek fonódó szólamaival, s a két énekes mély, egymást megtisztelő figyelmével. Nem először írom le: a Selymeim-sorozat így megszülető közöseit ki kellene adni külön, mert unikálisak egytől egyig. Amit Palya Bea és vendége, Michal Elia Kamal odarakott elénk, azt nem lehetett nem egyből a szívünkre engedni, hogy melengessen és fájjon egyszerre, egyként, ahogy a legnagyobbak ajándékai. Nekem ezek a pillanatok ezért is emlékezetesek, mert láthatom, egymás tükrében nemcsak a két énekes, de minden előadó hogyan nő túl magán – s közben hogyan nyit teret a másikaknak. Varázslatos nagyvonalúság – azt hiszem, nekem ennek a sorozatnak ez a két szó a mottója.

Nagyon szépen köszönjük, és várjuk a következőt!