Harcsa/Keszég/Márkos/Benkő/Pándi: Tandori-Sziveri - Magyar Zene Háza

Holnap tán újrakezdem ott kinn ügyetlen harcom,
A fájó kényszer: élni ! - megint csak kiragad,
Majd sietek az utcán, és némely kirakat
Ijesztve tükrözi elszánt és sápadt arcom.
Holnap, igen, talán... de most olyan jó hinni,
Hogy nincsen semmi, semmi, csak csönd és este van,
Csak lámpánál tünődés, végnélkül, boldogan,
Most gondjaim batyúját letettem, nem kell vinni.
(Tóth Árpád: Lámpafény)
 
Egy március végi vasárnap, hűvös, de nem kellemetlen, csillagfényes, tavaszi este húzódtunk másodszor a Magyar Zene Háza üvegfalú varázsgombája alá zenét hallgatni. Az intézmény által szervezett első kurátori hétvége utolsó estjén, a hétvége végén, amelynek Harcsa Veronika volt a háziasszonya. Jó lett volna hallgatni azokat is, akiket meghívott ez alkalommal, a magyar jazzélet fiatal reménységeit, vagy legalább elmenni a Veronika által szervezett workshopra. De így is boldoggá tett előre a tudat, hogy hallgathatom legalább ezt a koncertet. Jó volt beülni a nézőtérre azzal az előzetes várakozással, amit a Kassák-est érlelt, például. Azt előre tudtam, hogy meglep majd, amit hallani fogok. Csak annyit tudtam, Tandori lesz, meg Sziveri – hogy Veronika énekel, Keszég László verset mond, Márkos Albert kezében cselló lesz, Benkő Róbert adja alá a bőgőn, a dobon meg Pándi Balázs. Csak annyit tudtam, ez a kollaboráció elmegy a falig, és azon túl a versekért, amit szájra és hangszerre vesz. Mondhatni soha nem voltam még ennyire felkészületlen, mint ezen az estén – de pontosan tudtam, hogy akár előzetes információk birtokában is, úgyis olyat hallok majd, ami készületlenül ér.
 
Azért a szervezők kíséreltek enyhíteni ezen a készületlenségen – a bejáratnál kezünkbe nyomtak egy ügyes anyagot, az est folyamán elhangzó versekkel. Annyi egyből látszott, hogy Márkos Albert, Veronika és tettestársaik megint nem az embléma-verseket keresték (vagy találták) meg. Tandori Dezsőtől sem, és Sziveri Jánostól sem – bár Sziveri esetében annyival könnyebb dolguk volt, hogy őt tényleg alig ismerik (ahogy Csajka Gábor Cypriant se igen – hogy megemlítsek itt egy másik, korai veszteséget, ami szintén szívügyem). Látszott, hogy megint fontosabb volt az érintettség, hogy megint a szövegek válogatták magukat, hogy az a vers nyert zenét, amihez megszólalt a zene bennük. A kísérőanyag Nagy Dorottya és Köllőd Márton munkája – ők szolgáltatták az est második felének háttérvetítését is. Illett a muzsikához...
 
De nem ezzel indult az est, nem a zenemegosztón már közzé tett Tandori-kislemezzel (ahogy Veronika nevezte). Hanem az egykori, még a Quartet segítségével született Lámpafény néhány dalának megidézésével, amit Veronika és Gyémánt Bálint adtak elő. Nekem ez a duó szívügyem, ezt már elég sokszor leírtam itt, és csalódnom nem kellett most se. Érdekes, hogyan élnek ezek a dalok, még mindig hogyan alakulnak a szerzőkben – hogyan alakul lehetőséghez, formációhoz egyfelől, másfelől hogyan ülepedik a játék módjába, az előadásba az idő, amit megéltünk, a tapasztalatok, a szellemi környezet. A duó tagjai mindig is nagyon bátran nyúltak a saját produkcióikhoz, ezek soha nem megidézések, előadások abban az értelemben, hogy előadódik úgymond a kész, hanem az élő zenében mindig valami új élő születik az egyszeri megragadás alapanyagából. Számomra például annak idején elképesztően találó volt Nemes Nagy Ágnes A szomj című verse alá komponált zene, ahogy a bevezető tétel konszolidált, szépen berendezett „szalonjába” úgy lépett a vers alá alkotott dallammenet, ahogy a szavak: botrány gyanánt. Most, ezen az estén az egész átfordult, teljesen jogosan: a botrány ma körülöttünk van, az most a szokott működés. Így kapott aktuális, új zenei ruhát a Szobrokat vittem, az Ülni, állni, ölni, halni és a Tiszta szívvel József Attilától – a legkevesebbet talán épp a Lámpafény cizellálódott bennük, hiszen az önvigasztaló magány rezignált keserűsége lényegében ma se másmilyen.
 
Lesz vigasz
Lösz vögösz
Lasz vagasz
Lisz vigisz
Lusz vugusz
(Tandori Dezső: Hogy ki ne jöjjünk a gyakorlatból)
 
Aztán Tandori. Van ebben valami elemien vicces, és legalább ennyire alapjában szomorú. A szavak fintorgásának mesterét kaptuk, de a zene köré sírt ennek a fintorgásnak mindent (amiről be lehet szélni, arról be kell szélni), ami most talán még inkább vigasztalanul olyan, mint a versek születésének idején. Meglehetősen kompromisszumok nélkül, nagyon bátran. A zenészek nem kímélték magukat, és az (külön, valami, durva) varázslat, ahogy Keszég László úgy mondott, hogy szinte énekelt, és Veronika úgy énekelt, hogy szinte mondott. A megosztón hallgatható verziónál sokkal keserűbb (mondjam azt: háborúsabb) lett az ah roszul, bh roszul (oh roszul), a költő egykori bátorságaihoz mérhető a zenésítők-előadók mai gerincessége (így beszél ez a zene valami elemien aktuálisat – is). Ez a kérlelhetetlenség, ami Márkos Albert minden produkciójában ott van (én a WH-ban találkoztam először vele) azért megszűrte a közönséget – akinek a versfeldolgozás elsődleges élménye például a Kaláka, annak ez túlságosan mélyvíznek bizonyulhat. Ne ússzátok meg! Hallgassátok meg!
 
Ne sírj nem miattad
sóhajtottam
felszabadulásomat
óhajtottam
 
Nem tud már meglepni
semmi se
se világi dolgok
se szentmise...
(Sziveri János: Traktoros vers)
 
Aztán Sziveri. Megint a jól talált (téged találó) ismeretlenebbek – de ide már odakéretőzött egy s más a legismertebbek közül... Főleg a Bábel fontos nekem ettől a fiatalon halt költőtől, mert az irodalmunk talán leginkább zsigeri betegség-verse. Torokszorítóra, lélegzetfojtóra sikerült – nagyon várom, ezt az anyagot mikor rakják ki a megosztóra. Minden okozott fájdalma ellenére hallanám megint, mert nemcsak fájdalmat okozott. Sziveri nekem valahol az a pofátlan határ, ami vers ugyan, de már majdnem slam poetry; amely mer úgymond olcsó lenni akár, mert szemben bármilyen elefántcsonttoronyba karcolt finom ornamentikával, értetni akar. Miközben az értető egyszerűsége bonyolult és sokrétegű is, olykor hatalmas utalásmezőket mozgat (szánt fel a maga gonosz találékonyságával, ahogy a traktor).
 
Ezekből egyszer, ha a lehetőségek engedik, tényleg lemez lesz – vinyl, a tárgyak mániás szerelmeseinek. Nem veszek ezért újra lemezjátszót szerintem, de hallgatni fogom. A Kontinuitat németül írt haikuját (ezt az oximoront a legsokrétűbb, western-zenei, Morriconét megidéző utalással) Tandoritól. És igen, a Bábelt. Akkor is, ha fáj. A két kislemezt, ahol megint szembesülhettem vele, hogy nem baj, ha nem pontosan úgy szólnak ezek a versek a más meglátásában, ahogy eredetileg a fejemben – mert megszólaltak. Ez még messze nem a vég... Reméljük, ez a kollaboráció játszik nekünk még hasonlóan kérlelhetetlenül irodalmat.