Évekig a kedvenc filmem volt,
nagyon sokszor zarándokoltam érte (a VHS korszak pitymallata előtt) a
művész-mozikba, ahol időnkét műsorra tűzték. Valahol nagyobbat markolt rajtam,
mint az 1984 totalitárius látomása - mert másképp volt ismerős. Bele volt kódolva
a rendszerébe a hiba, az abszurd - és volt mitológiája, álmai voltak, akárcsak
nekem. Az a hidegtűvel rajzolt másik film (az a könyv, amiből elkészült az a
másik film) a maga beteg racionalitásával sosem tudott olyan mértékig
felkavarni... Egyfelől nagyon sajnálom, hogy Terry Gilliamnak nem engedték,
hogy 1984 és félnek hívhassa tényleg;
másfelől azóta is, ha meghallom a Brazilt, Arry Barroso 1939-es, azóta
számtalanszor feldolgozott szerzeményét, beúsznak elém a betegebbnél betegebb
képek.
Tényleg a többleteitől. Hogy a
szereplője álmodik benne, és komolyan veszi az álmait - hiszen mi is álmodtunk
(deliráltunk) a szocializmusban, és komolyan vettük az őrületet. Hogy a
cselekmény mozgatórugója egy légy okozta rendszerhiba, amitől Tuttle, a
gerilla-klímaszerelő helyett Buttle kerül a fogaskerekek közé, belehalni a
kihallgatásba. Hogy a kihallgatása költségeit kiszámlázzák neki - ahogy nekünk
az összes abszurd hivatali költséget. Hogy ez az álom-rendszer ezzel a
rendszerhibával ugyanolyan abszurd módon nem tud mit kezdeni, mint bármelyik
általam ismert. Annál betegebb jelenet kevés van, mint amikor Sam, a
kishivatalnok kiviszi a csekket az özvegynek. Talán csak az a szerelő-jelenet,
amikor Tuttle szarba fullasztja a szakbarbárokat. Ha nem láttad, nem tudod,
miről beszélek - hidd el, bizarr dolgokról, amiket látni szeretnél. Terry
Gilliam szerintem máig legerősebb látomásáról beszélek, azaz rólunk, akik
megalkotjuk ezeket a személytelen, önműködtető rendszereket, és kerülünk
szükségképpen a fogaskerekeik közé, az első szabadabb gesztusunktól.
Ezt a valószínűtlenül gőzpunk
látomást belengi a mi valóságunk őrülete. Kafkai hivatallal, vallatótiszt
gyerekkori haverrel, elméleti nekrofíliával. Álmodban Szent György vagy benne,
aki megvédi a rendszer elemeiből gyúrt sárkánytól a szüzet - valójában te is a
rendszerhibák keresésével csalnál az érdeketekben. Ez a disztópia kicsinálja a
"Nagy Almák" teremtette szabadságillúziókat, az állam rendjét (milyen
ismerős, nem?) a gerjesztett félelmek tartják fent benne. És ha valaki
egyszerűen nem hajlandó félni, az egész összetett sémára jelent veszélyt, tehát
tényleg ki kell iktatni. Vagy bezárni a saját elméjébe egy kis kézügyre eső,
karriermentő lobotómiával. Szóval ez a film tényleg az 1984 kócos hajú,
illúziókat dédelgető kisöccse, aki minden átlátszó művészkedése ellenére mégis
közelebb valókat mond a világunkról, mint a papos komorságú bátyus.
Talán mert a szélsőségeiben is
közelebb jut a saját illúzióink fenntartotta egyensúlyok megértéséhez, mint a
határhelyzetbe szürkülő tesó. A totalitás valójában inkább tényleg ilyen: tele
van hibával. Erről minden holokauszt-túlélő, (vagy akár Európában gyökeret vert
szomáliai menekült) mesélhetne; a totalitás rendszerhibái, a kivételek, a
megmenekültek. Az a globális világkereskedelmen és kontinens-széles kerítések
mögé bújáson, konzumalapú, kulturális elszegényítésen és helyi skanzeneket
kegyesen fenntartó, halottvirrasztási szertartásokat művészetnek tekintő
mentalitáson alapuló totalitás, ami meghatározza most az életünket, tele van
ilyen hibákkal és kiskapukkal, rendszert bomlasztó Tuttle-ökkel és ártatlanul
elhurcolt Buttle-ökkel, Samekkel, akik kergetik az álmaikat és vagány
csajokkal, akik álmok szeretnének lenni. Minden abszurd túlzása ellenére ez a
film reálisabb, mint a komorságba fulladó, kimatekozott jövőkép. Ami nélkül nem
születhetett volna meg - de ez az öcsikék pofátlan kiváltsága, hogy
meghaladhassák a mintaadó idősebbet.
Irtózatosan felkavart a vége - és
nagyot röhögtem, amikor először olvastam, az Amerikai Álom mesebirodalmában
csak a happy endes változatot engedték forgalmazni. A jelen totalitásának
katalizátorában a forradalmár rabszabadító, kamionos lány vállára dőlő,
delíriumban lírázó látomást vágatták Gilliammal a film végévé - azt hiszem, a
dolog hallatlan iróniája miatt mehetett bele, előre nagyot röhögve a
reakciókon. A totális rendszer nem tűrné a hibát, de így kiherélni ezt a mesét
hiba volt: az Államok (filmipari működése) belefért így ebbe a görbe tükörbe,
feltárult benne a lelki szegénysége. A lelki szegénységünk. Hiszen valójában
mindannyian egyre inkább megbolondulunk a saját magunkra mért kínzásoktól,
átjárja az agyunk a konzum lobotómiája (tudjátok: még meg is szoktam
köszönni...); hogy a végén az összeomlásban nekünk se maradjon más szerep, mit
hogy üljünk és magunk elé révedve dúdoljunk egy fülünknek kedves dallamot.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése