Julius Hertzfeld, a sikeres
pszichoterapeuta megtudja, hogy gyors lefolyású bőrrákja van. Orvosai maximum
egy évet jósolnak neki. Mihez kezd egy pszichiáter a halálos diagnózis
birtokában? Nos, elsőre nyilván összeomlik. Ahogy bármelyikünk. Aztán számot
vet: családdal, barátokkal, emberi kapcsolatokkal, sikerekkel és kudarcokkal.
Majd, immáron visszatérve hivatása keretei (és korlátai) közé, elgondolkodik
azon, mit is adott ő, Julius az emberiségnek? Segített-e valójában bárkin, vagy
sok évtizedes küzdelme a páciensei lelki egészségéért csupán szélmalomharc
volt? Mit ért az élet? Mit ért a munka? Mit ért a temérdek befektetett energia?
Egyáltalán: ér-e bármit bármelyikünk élete a nagy egészet szemlélve, vagy
valóban csupán cseppek vagyunk a végtelen tengerében? Van-e értelme feltenni e
kérdéseket az elmúlás küszöbén? Lehet-e nem feltenni e kérdéseket?
Julius nem aprózza el: felkeresi egyik
korábbi páciensét, akit legnagyobb kudarcai közt tart számon. Philip Slate, az
egykor szexfüggőséggel három évig kezelt férfi azok közé tartozik, akiken nem
tudott segíteni. És most, a halál árnyékában Julius valamiféle önigazolásra
vár: tán egy csodára, tán megváltásra – arra, hogy kiderüljön: akkori kudarca
valamiképp mégis sikerre vezetett és Philip élete megváltozott. Meg is
változott, csak épp nem úgy, mint hitte, és - állítása szerint - a legkevésbé
sem Juliusnak köszönhetően. Philip kigyógyult függőségéből, ám azt szélsőséges
kapcsolatfóbiával és embergyűlölettel pótolta – mindezt az őt „kigyógyító”
német mester, Arthur Schopenhauer pesszimista filozófiáját követve. Philip, az
embergyűlölő Philip maga is terapeutaként építené újra önmagát - pontosabban:
filozófiai tanácsadóként, akármit is jelentsen eme roppant amerikai elnevezés -
ehhez pedig szüksége van Julius segítségére. Üzlet köttetik hát: Julius
szupervíziót ad Philipnek, cserébe egykori páciense bevezeti őt Schopenhauer
munkásságába és megvilágítja, hogyan is gyógyította meg őt a német
egzisztencialista filozófia.
És kezdetét veszi a filozófus és a
pszichiáter intellektuális párharca egy csoportterápia keretein belül – amit leginkább
úgy lehetne leírni, hogy ilyen lenne, ha a filozófiáért rajongó, szépíróként is
sikeres, amúgy gyakorló pszichiáter Irvin D. Yalom beültetné saját terápiás
csoportjába Arthur Schopenhauert. Végülis hajszál híján ez történik: Julius
beülteti utolsó terápiás csoportjába a Schopenhauer modern kori
reinkarnációjának szerepében tetszelgő Philipet. Nem titkolt szándéka, hogy a
csoport dinamikája rést üssön Philip embergyűlölő páncélján – ezzel együtt elültesse
benne a terapeutaként nélkülözhetetlen empátia magját. Arra persze egyikük sem
számít, mit hoz felszínre kettejükből és a csoport többi tagjából mind Philip
megjelenése, mind Julius betegségével kapcsolatos bejelentése.
Két szálon fut a történet: egyfelől hétről
hétre követhetjük a csoport üléseit, másfelől kapunk egy gyorstalpaló
Schopenhauer életrajzot. Valójában persze ez Philip hitvallásának bemutatását
szolgálja (ahogy a csoportról szóló fejezetek meg inkább Juliuséi), ezzel
együtt egy ponton roppant idegesítővé válik – ha az ember ismerte az
életrajzot, azért, ha nem kíváncsi rá, azért, ha meg egyszerűen csak olvasná
már tovább a regényt magát, akkor azért. Yalom szerelmes ezekbe a
filozófusokba, ez nyilvánvaló, de jobban örültem volna, ha kevesebb életrajzot
és több pszichoterápiát kapok (tegyük hozzá, még így is jóval élvezhetőbb lett,
mint a témájában is komorabb, és filozófiából is még nagyobbat markoló A Spinoza-probléma – de, pont a túl sok
múltba révedés miatt korántsem annyira élvezhető, mint a Terápiás hazugságok).
A csoportterápia leírása mesteri, a
csoporttagok dinamikája életszerű és mélyen emberi – Yalom sikeres
csoportterapeuta, úgyhogy ez a legkevésbé sem meglepő. Nem csodálkoznék, ha a regénybeli
technikák és történetek a szerző saját praxisából származnának – még úgy sem,
hogy nem egyszer bosszantott fel túlságosan is amerikai, már-már hollywoodi
színezetű megoldásaival és problémáival (Philip és az egyik csoporttag
felszínre kerülő korábbi kapcsolata határozottan ezek közé tartozik, ahogy az
egymást követő „vallomások” is). Igenám, de: jól tudjuk, hogy a legelképesztőbb
meséket az élet írja, az meg gondolom senkinek sem hat újdonságként, hogy a
pszichiáter díványán (jó, a terápiás csoport székein) derülhetnek ki a
legmeglepőbb dolgok. Nem tudok igazán haragudni Yalomra időnként túlzásnak ható
történeteiért, mert simán el tudom képzelni, hogy megtörténtek – a tanulság
meg, amit leszűr belőlük, attól függetlenül örökérvényű, hogy mennyire színezte
ki őket.
Végső soron Julius és Philip/Schopenhauer
összecsapása egy kérdés köré összpontosul: vajon az élet végének elfogadását
megkönnyíti-e a személyes kötődések és a kapcsolati háló kiterjedtsége vagy épp
ellenkezőleg, minél jobban kötődünk embertársainkhoz, annál nehezebb elfogadni
az elkerülhetetlent, mely e kapcsolatok végét is jelenti? Mi a célravezetőbb a
teljes élet felé vezető úton: ha minél több embert gyűjtünk magunk köré, ha
minél nagyobb energiát fektetünk kapcsolatainkba, ha felvállaljuk, hogy e
kötődések olykor fájdalmat is okozhatnak – vagy ha elzárkózunk a többi ember
elől és a csalódás, az életvégi búcsúzás elkerülése érdekében magányra ítéljük
önmagunkat? A válasz látszólag egyértelmű – ezzel együtt a filozófiai háttér
igencsak érdekes. Miközben megpróbálunk választ találni e kérdésre, remekül
szórakozhatunk a csoporttagok egymásnak feszülésén és közös fejlődésén és még
tán Schopenhauer halhatatlan filozófiájánál is többet tanulhatunk abból, amit
Yalom saját módszerének vall és szinte minden regényébe belecsempész: az „itt
és most” technikájából. Terápiás csoportjában Julius is ezt tanítja: bármilyen
érzés, konfliktus, nehézség felbukkanásakor ne az oda vezető utat és ne a
lehetséges kimeneteleket vizsgáljuk először, hanem azt, mit vált ki belőlünk a
történés itt és most. S ha tisztáztuk
a jelenbéli hatásokat, az aktuális lelki állapotunkat, ha látjuk, mi a talaj,
ami itt, most a lábunk alatt van – akkor lehet elkezdeni a múltba révedve megvizsgálni,
hogyan jutottunk idáig, vagy a jövőbe nézni a lehetséges folytatásokért. Örökké
a „mi lett volna, ha” és a „de mi lesz akkor” kérdéskörének bűvkörében vergődő
szorongóknak (ne tagadjuk: e sorok írójának is) igencsak hasznos ajándékot
nyújt e kötet.
Kiadó: Park
Fordító: Résch Éva
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése