T. S. Eliot: Versek, Drámák, Macskák könyve - és egy kis verselemzés

Számomra állandóan megújuló kaland Eliotot olvasni. Talán mert tényleg érni kell ehhez a súlyos, egy korszak maradéktalan csúcsának tekinthető költészethez. Amely eredetileg felforgató volt, borzongatóan más, mint a korábbi hangok - ahogy Joyce Ulyssese volt maradéktalanul más, vagy a Bloomsbury-kör íróié, Wirginia Woolf vagy például E.M. Forster regényei; valami volt abban a tízes-húszas évekbeli angol levegőben, ami felkavarta az addigi állóvizet. T. S. Eliot Átokföldjét (Vas István címadása - Weöres Sándor A puszta országnak fordítja) a korabeli kritika hatásában a szarajevói merénylethez hasonlítja - ha észben tartjuk, hogyan törte meg úgymond a "boldog békeidőket" a Nagy Háború kirobbanásához apropót szolgáltató esemény, úgy ez igen erős hasonlítás. Tény, a kulturális utalások és idézetek gátlástalan kollázsából faragott, meglehetősen pesszimista, komoly lélegzetű költemény 1922-ben zárójelbe tette az angol költészet korábbi irányait. Úgy nyúl kulturális hagyományokhoz (a Grál-legendától a Taroton át a Halászkirály mítoszáig) költőelődök verssoraihoz (Dantétól Verlaine-ig) és a kor filozófiai irányadóinak munkáihoz, hogy közben erősen kötődik az időszak beszélt köznyelvébe - a számos beszédszintet hibátlanul egymásba simogatva.

Valahol rendkívül vicces, hogy ez a verseit évekig simogató, cizellált, bonyolult belső világokat élő költő jelenleg a Macskák musical szövegeinek alapjául szolgáló kötet: a Macskák könyve szerzőjeként él elsősorban a köztudatban. Tény, legalább ennyi figyelemmel gondozta azt a szarkasztikus, nagy macskaismerettel és -szeretettel formált tükröt is - a kora társadalmára (és a Dickens köpenyéből előbújt, korában jellemző társadalomábrázolásra) ebben a kedves, de kíméletlen játékban reagálva leginkább. Szeretni való olvasmány, és jóval kevesebb munkát igényel az olvasótól, mint a nagy költemények - és mivel ma azért nem kicsit szolgálja ki még a magasságos szépirodalom is az olvasói/befogadói elvárásokat (avagy legalább eljátszik velük, ahogy a macska a gombolyaggal), valahol nem csoda, hogy leginkább ez a musical által folyamatosan placcon tartott munkája él.

Pedig az övé amúgy egy folytatható hagyomány. A kor fiataljai (már aki életben maradt az Első Világháború után) keresték a "hogyan tovább" lehetőségeit - és nem találták. Ezt a mély kilátástalanságot Eliot számos versben és drámáiban is sikerrel ragadja meg, Az Üresek érzését, a hiába telő idővel; miközben számos esetben a szövegbe horgonynak vetett kultúra valójában ennek a kilátástalanságnak is odatartotta a maga kegyetlen tükrét. Ahogyan a pályakezdő kötete számomra talán legkedvesebb versében, J. Alfred Prufrock szerelmes énekében, amit most kissé részletesebben is bemutatnék nektek.

T.S.Eliot: 

J. Alfred Prufrock szerelmes éneke

                                 „Ha azt hinném, hogy olyannal beszélek,

                                 ki földre megy még: volna jó okom rá,

                                 hogy lángom többet moccantani féljek.

                                 De mert tudom, hogy nincs mi visszavonná,

                                 ki egyszer itt van: szólok íme bátran,

                                 mert szóm nem válhatik gyalázatommá…”

                                 [Dante: Pokol, XXVII. 61-66. Babits Mihály fordítása]

Induljunk el, te meg én,

Ha már kiterült az éj a város egén,

Mint az elkábított beteg a műtőn;

Menjünk a félüres utcákon át,

Hol olcsó szállodák

Barlangjába hív a kalandos éj,

Kocsmák fűrészporán osztrigahéj:

Az utcák: összekapcsolódó szürke érvek,

Rejtett céllal kísérnek.

S a nyomasztó kérdés felé vezetnek...

Feleletet rá ne keressél.

Menjünk, mert kezdődik az estély.

A teremben sétálgatnak a ladyk,

És Michelangelót dicsérik.

A sárga köd háta az ablakot súrolja,

Ablaktáblákhoz ér a sárga füstnek orra,

Mely az est zugaiba ölti nyelvét,

És imbolyogva száll el a csatorna

Pocsolyái fölött, s kémények korma hull rá;

Elsiklik a terasz mellett, és a derült

Október-éjszakát látva körülkarolja

A házat, és legott álomba szenderül.

Eljön majd ideje

Az utcán végigsikló sárga ködnek,

Mely hátát ablakokhoz dörgöli;

Lesz rá idő, lesz rá idő,

Hogy készítsd arcodat, s más arcok meg ne lepjék;

Alkotnod és pusztítanod lehet még,

Bőven marad idejük a kezeknek,

Hogy a nagy kérdést tányérodra vessék;

Lesz időm s időd tehát

Százszor megingani, és lesz időnk ezernyi

Ábrándra, s álmainkat józanul szemügyre venni,

Amíg kétszersültet kapunk, s hozzá teát.

A teremben sétálgatnak a ladyk,

És Michelangelót dicsérik.

(Figyeljük meg az Elioti megfigyelések, észrevételek felépítését - már itt feltűnhet a címben is kifejezett ellentmondás: a valami fennkölt és nemes (hogy ne mondjam mitologikusan hősi) attitűd tétova szélfújtsága ebben a hamis és töredékes jelenben. Amelyben a Ladyk Michelangelóról fecsegnek; természetesen blőd közhelyeket, azon a megfellebbezhetetlen hangon, ahogy csak a társadalmi szelek által palotákba fingott butaság érzi magát mindenki másnál helyénvalóbbnak. Avagy - nézzük Prufrock urat, a hősünket, aki ilyennek látja őket; akit már a névadással is ebbe az alapjában megszólíthatatlan sznob közegbe helyez a költő, oda valónak. A megszólaló lírai én legfeljebb a költő karikatúrájáé - akinek minden minősítő gesztusa visszahull a saját (enyhén kopaszodó) fejére.

Allusio-technikának nevezik ezt a kegyetlen versalkotó hagyományt, amit szerzőnk itt használ, a szövegbe tördelt utalások és idézetek (Homérosztól Biblikus utalásokon át John Donne-ig), a Dantétól való mottó adják meg a (magában is jelentéktelen) történések, "a szokott estély, a szokott időben" banalitását ellensúlyozó mélységet. Aminek érzetétől csak még jobban jelentőségét veszti a még bármi tehető... Mivel Eliot az egész költészete folyamán így használta a kultúrát, egyszerre sorvezetőnek és távlat-adónak, az én szememben egyáltalán nem csoda, hogy a pálya késői éveiben vallásos, határozottan hagyományokba kapaszkodó eszközkészlettel teljesült ki a versek alaptónusa. Pontosan ugyanazt művelte, mindvégig - csak a befogadásban ez először lázadásnak, majd a rebelliót megtagadó hagyománytiszteletnek tűnt. Holott a költő a verseiben mindvégig odaméri a versbe emelt alluzív elemekkel a jelenét a kultúra emlékezetéhez; igaz, a pálya elején több, később talán kevesebb iróniával.)

Lesz arra majd időm,

Hogy megfontoljam: "Merjek, vagy ne merjek?",

Hogy megforduljak, s a lépcsőn lemenjek

Tonzúrájával gyér hajú fejemnek --

(Megjegyzik: "Haja megritkult fején!")

Zsakettem jól szabott, gallérom tiszta és kemény,

Nyakkendőm nem hivalkodó, ízléses tű tartja helyén --

(Megjegyzik: "Pipaszárlábú szegény!")

Vakmerőn

A mindenséget ostromoljam?

Egy perc elég idő, hogy

Döntés, majd ellenérv szülessék és omoljon.

Mert régen ismerős, mind ismerős nekem

A reggel, délután s az alkonyat.

Kávéskanalanként mértem ki életem,

És ismerek halódó hangokat,

Messzi teremből szűrődő zenét.

   Hát merhetek-e még?

S hogy merjek, ha a sok szem mind előjön újra,

S kész meghatározás-hálóját rám veti?

Ha én magam vagyok a tű hegyére szúrva,

S vonaglom a falon, kínban csapkodva még ott,

Szám hogy köphesse ki

A tettek és napok gyűjtötte váladékot?

   S hogyan kezdjek neki?

S minden kart ismerek, karjait mind a nőknek,

Ékszerrel díszesen, fehérnek, meztelennek,

(Lámpafényben barnás pihéik megjelennek!)

Bőrükről száll a parfőm,

Azért olyan zavart főm,

Ha karfán nyugszanak, vagy sállal bíbelődnek.

   Így hát merhetek-e?

   S hogyan kezdjek bele?

..............................................................................................................

Elmondjam azt, hogy alkonyatkor mennyit kóboroltam

Szűk utcákban? Ingujjas emberek könyököltek az ablakokban.

Elnéztem, mily magányosak, míg pipájukból szürke füst kerengett...

Bár rák volnék, és fúrhatná ki két

Érdes ollóm a tenger fenekét!

..............................................................................................................

(Lássuk a prófétai attitűdöt. Jönne valaki, és mondana valami alapjában fontosat. Csakhogy már a megszólalás pillanata előtt a torkára forrasztja a szót a tudat: minden bizonnyal félreértik. Az őt már annyiszor látók számára (akiket ő is lám, már annyiszor látott) nem volna ennek a modoron és szokott módon túli, prófétai megszólalásnak hitele. Lássuk a vonalkákkal elválasztott szakaszok között a tehetetlen, ajkat rágó csöndet. A megszólalás közege az üres kultúráé - ami kizárólag konvenciókból áll. Ebben a konvencionális közegben viszont minden nagyobb formátum érvényét veszti, jobb esetben pillanatnyi érdekességgé silányul (Prufrock berúgott, vagy elment az esze... Gyámság alá kéne helyeztetni...), rosszabb esetben a társaságból való kigolyóztatás áldozatául esik, légüres térbe kerül a váteszi attitűddel megszólaló hang.

És persze (ráadásul) ott a kudarc. A megkezdett monológ a saját banalitásába fullad - mert ebben a társasági kultúra által megrajzolt közegben (jelzem, ma is) elmondhatatlan a tény: a csóri ingujjasok ajkán bodorodó füst többet ér és súlyosabb tartalom, mint az egész, saját jelentőségének bárgyú tudatában tetszelgő szellemi (és egyéb) elit összes (Michelangelót dicsérő) gesztusa. Az a közeg, ahol Prufrock meghatározza önmagát, nemcsak álságos és üres, de gyakorlatilag megszólíthatatlan is...)

Nézd, a délután s az este mily szelíden szunnyad el!

Karcsú ujjak becézik, szendereg,

Unatkozik... megjátssza, hogy beteg,

Elnyúlva hever mellettünk a padlón.

Túl a teán, a fagylalton, a süteményeken,

A pillanatot végsőkig feszíthetem?

S bár sírtam, böjtöltem, és könyörögtem,

S láttam, amint tálon hozták fejem,

(Félkopasz volt e fő),

Mégsem vagyok próféta -- üsse kő!

Nagyságom pillanata lobogva szemembe ötlött,

S láttam az égi lakájt, vigyorogva tartotta elém a felöltőt.

Egyszóval, megijedtem.

S érdemes volna mindezek után,

Túl a narancsízen, a boron, teán,

Csevegve régimódi porcelán

Között, mi tette volna érdemessé,

A témát egy mosollyal vágni ketté,

A nyomasztó kérdés felé gurítva el

A mindenségből gyúrt kicsiny golyót,

Mondván: "Lázár vagyok, aki a sírüregből

Kikelt, hozzád beszél, mindenre megfelel" --

Ha valaki a pamlagon hanyatt dől,

   És szól: "Egyáltalán nem így képzeltem el,

   Nem így képzeltem el."

S érdemes volna mindezek után,

Lenne értelme még,

Alkonyatok, kis kertek és frissen locsolt utcák után.

Túl a regényeken, teáscsészéken és a padlót végigsöprő sleppeken,

S túl annyi mindenen még? --

Amire gondolok, hiába magyarázom!

De mintha bűvös lámpa szőne mintát idegrostjaimból a vásznon:

Érdemes volna, hogyha valaki,

Míg sálját igazítja, vagy pamlagon hever,

Félrenézve azt mondaná:

   "Nem így képzeltem el,

   Egyáltalán nem így képzeltem el."

...............................................................................................................

(Érdemes elgondolkodni ezen a befogadói magatartáson... hiszen alapjában meghatározza, hogyan állhat a világához az alkotó ember, ha ennyire erős követelményként áll előtte az ízlés kiszolgálásának kényszere. De még inkább érdemes szembenézni ezzel az alkotói attitűddel, amit Eliot Prufrockban kíméletlen iróniával kigúnyol. A költő kora termelte ki azokat az eszközöket, amelyek alkalmassá tették a kiszolgáló jellegű művészetek gond nélküli terítését - a rádió, a mozgókép elterjedésének idején járunk, a pillanatban, amikor valóságos (kulturális elitek helyett tömegek által rajzolt) jelentést kap a tömegízlés, a tömegkultúra kifejezés. Eliot felismerését számosan értették, számosan nem (milyen érdekes, hogy a kötetben, amit most mutatok be ezzel a verssel, az utószót megfogalmazó Takács Ferenc sem "merte" teljességében és minden következményével kirajzolni mindezt e vers kapcsán - hiszen a szocialista realizmusnak is húsba vágó (akaratlan) kritikája lehetett volna egy efféle feltárás.

Hiszen a filmipar például nem is enged forgalomba olyat, amit fókuszcsoportokon ne tesztelt volna. Hiszen a felkapott zenék jobbára inkább "feldobáltak" - szakemberek által kimért várakozások keltette mesterséges őrjöngés által pillanatig csúcson tartott banalitások. Nevezzük középszerűségnek. Eliot saját félelme lehetett (mint minden igazán nagyra gondolóé) hogy voltaképp középszerű - hiszen Prufrockban pontosan megrajzolja a középszer patológiáját (hogy aztán később a Koktél hatkor színi tükrében még nyilvánvalóbbra fesse). Nem is viselte jól a kritikát, és csak néhány általa megfellebbezhetetlennek érzett alkotó (neki például Ezra Pound ilyen volt) baráti véleményét vette figyelembe, ha a komoly műveiről volt szó. Így engedte például az esszéit Wirginia Woolf karmaiba - a kor legkomolyabb esszéistájának tartva az amúgy időnként igen vitriolos kritikát fogalmazó idősebb pályatársat...) 

Nem! Nem vagyok Hamlet királyfi, nem is törekszem erre;

Talán kíséretéből egy udvaronc lehetnék,

A kifejlet felé gördítve a cselekményt,

Eszköz csupán; ha kell, tanácsot ont,

Boldog, ha szükség van szolgálatára,

Előrelátó, furfangos, de gyáva;

Bár mindig kész magvas szentenciákra,

Kissé buta, a kacagást kiváltja --

S néha majdnem a Bolond.

Már nem vagyok a hajdani...

Nadrágom szárát ezután fölhajtva fogom hordani.

Válasszam a hajam fülemnél? Szabad barackot ennem,

S fehér flanellruhában a tengerpartra mennem?

Hallgattam a sziréneket, egymást hívták, nem engem.

Úgy hiszem, nékem már nem énekelnek.

Láttam a hullámok hátán vágtatni őket,

Fésülték a habok szétkuszált üstökét,

A szél fújt, és a víz fehér lett, majd sötét.

Álmunkban láttuk a tenger alatti termet,

A sellőket, akik rőt koszorúkat adtak,

S megfulladunk, ha majd emberek hívogatnak

                                                                   (Kálnoky László fordítása)

Valaki, aki leginkább mellékszereplő... Takács Ferenc, az utószó írója szerint Polonius. Szerintem inkább Rosencrantz (vagy Guildenstern), a jelentéktelen mellékszereplők, akik felcserélhetők szinte - avagy akikről valójában nemigen derül ki, mi közöttük a különbség. A zárlat az egyik kedvencem. A szirének... és a sellők (fura mitológiai keveredés ez, Prufrockhoz méltó, hogy a kétféle lény itt egybemosódik - mint ahogy aztán a tömegkultúrában később számos helyen). Hiszen itt Eliot azzal játszik: a szirén alapanyaga valójában Prufrock. A saját hangon megszólalni képtelen kerül abba a sajátosan fordított helyzetbe, hogy végül a hangjával hívogat. Csábít a megszólalásra a benne feszülő kudarc. Teljes inverzévé fordulva végül a mítosznak...

Ez az Eliot-vers kegyetlen parafrázisra is ingerelt - nem bírtam ki, hogy a saját korom virtualitásával ne játsszak el ebben a világnak tárt, töredékességében is teljességre törekvő formai keretben. Egy verseskötet egyetlen verséről voltam képes ideköhögni ennyi szót - amit nagyon szeretek, és szerintem utolsó leheletemig olvasok majd. Köszönöm, ha idáig kísértél, olvasó.