Ezt a két könyvet kerülgettem a
legtovább - talán mert valóban nézhető ezekből a teljes Hamvas-életmű, ahogy
Nagyatádi Horváth Tamás teszi a Napút Hamvas-számában megjelent alapvető esszéjében. Ezt a két könyvet
halogattam a leginkább; az összefoglalás kísérletétől is borsódzott a hátam,
talán mert Hermész Triszmegisztosz tizenhárom mondatát nem tudtam tőle én sem
azonnal a magam szája íze szerint ízlelni, meglátva benne (és alapjaiban
másképp meglátva) a magam kötelező érvényű tapasztalatait. Talán mert a Mágia szútra kegyetlen szummája sokáig
elriasztólag hatott - valójában én is nehezen viselem a kategorikus
imperativuszt, nehezen tűröm, ha valaki így veszi el tőlem az egyetértés
lehetőségét; ha valójában így és ennyire hiszi valaki előttem, hogy igaza van
(hiszen ezért szútra...). Időbe telt, mire észrevettem benne az iróniát, ahogy
Tamás fogalmazott egy beszélgetésben: a Hamvas által épp itt teljes szívvel
diszkreditált "Hamvasizmust...". Sokáig tartott, mire észrevettem: ez
a szútra csak a leírójára nézve kötelező erejű - csak azt szeretné megmutatni,
hogyan építsem fel, hogyan ismerjem fel a magam kötelező érvényeit...
Tabula smaragdina
Ahogy Hamvas írja a címben: ez
Hermész Triszmegisztosz tizenhárom mondatához megfogalmazott kommentár, amely egyben bevezetés az Alkímiába (a hermetikus
gondolkodásba). Már a történelmi bevezetésben elhatárol: kijelentve, az
egykori értelemben ebben a teljesen máshová hangolt korban ez a hermetikus
szöveg értelmezhetetlen. Nincs mára korhű és hiteles magyarázata. Viszont teljességgel
pontosan alkalmazható az egykori hagyomány szerkezetének átvilágítására, a
különbségek felmérésére - s ez által a mai, meghaladásra mélyen érett
szemléletek reformjára is. A tizenhárom mondat kommentárja feltárja a
világképünk alapvető jellemzőit: a minőségtelen szám, a sokság, a végtelen
modern fogalmát; igen tág, tovább gondolható érvelésével mindvégig a megőrzött
hermetikus emlékbe kapaszkodva. Felméri, milyen alapállásról hova rugaszkodott
az egykori ős rend embere; milyen alapállásból hogyan számolja fel mindezt a
mai ember - s azt is, hova érkezhetne, levonva a konzekvenciáit a kultúránkba
immár több mint kétezer éve ágyazódó tanúságtételeknek.
Ez a könyv és figyelmes olvasása
értetheti meg, miért fordult Hamvas egy ponton az egykor oly hittel
feltámasztani akart hermetizmusból Krisztushoz. Úgy, hogy felépíti nekünk ennek
teljesen, mélyen átélt belső logikáját: Alkímiáját úgymond. Hiszen
"aranyat" magadból kellene csinálj - az ötödik elemet a lényedben kell megleld; azaz leginkább látnod kell,
a megváltás árnyékában ez már mennyire nem út, nem ösvény. Nincs visszatérés a
Paradicsomba. A szám minőségét vissza kell adni, de az apokaliptikus
minőségtelenség után immár az ítélet jegyében. Ez a gondolatmenet onnan válik
valóban érdekessé, ha vele méred, mennyire erősen meghatároz bennünket ez a
mély ragaszkodás azokhoz a hibás szemléletekhez, amik épp most mérgezik halálba
az életterünk - s minden egyéb élet terét. S hogy mintegy mellesleg a maga
sajátos gondolatmenetében a számomra legtágabban látó ember (aki sutba
hajította a hiteink, a dilemmáink, a kedves vesszőparipáink - látva bennük a
zsákutcát) hogyan építi fel azt az igen meggyőző érvelést, amely a hagyományok
egy bizonyos kiválasztott aritmológiájában (ez esetben a Tarot számértelmezésében)
mintegy tükrözi az addigi érveit.
S mégis kijelenti: ez nem
tanítás. Nem iskola. Nem "ezt kell", hanem "így kell".
Kijelenti: nincs olyan, hogy Alkímia, nagybetűkkel - amire iskolát lehetne
alapozni, aminek módszertana van, leírható vegytana, dekára kimért receptjei.
Csak a mély és személyes érintődésben érthető meg a múlt üzenete, a ma
zsákutcája, s a még nyíló jövő. Aritmológia sok van, a lényeg: a számnak találj
minőséget. Ennek segedelmével keress alapállást. Értsd meg, e kiindulásra neked
hogyan rétegződnek az evangéliumok. Hogyan érti azt Jézus: Nem jöttem, hogy eltöröljem, hanem inkább, hogy betöltsem...
S miért kormányozza mind zsákutcába magát, aki a szavairól nem vesz tudomást.
Megértheted e könyvből: a hermetikus gondolat szerelmese hogyan és miért talált
vissza a nagy traumák után a megvallásba.
Mágia szútra
Amit aztán ezer réteg iróniával
szútrába foglal. A Mágia szútra
valójában egy hitvallás. Az embernek nem
környezete van, hanem világa. Élete, átélése, ami abba a sajátosan együtt
álmodott delíriumba, amit közkeletűen nevezünk világnak, kivetül. Nem a világ káprázat, hanem az, ahogyan mi
azt derengő állapotunkban (avidjá) látjuk. Azaz mindenki a maga derengését
- s ez alól az éberség szükségletét felismerő derengést-látó, Hamvas Béla sem
kivétel. Ezért nem lehet recept, amit leír - vitatnod kell, minden mondatához
hozzáérezni a magad helyéről való látvány különbségeit. Szoktam azzal csúfolni,
hogy a mesterem - mennyire igaza van Tamásnak, amikor egy magánbeszélgetésben
így jellemezte: amikor az életet élem,
nem nézem, vagy méricskélem, Hamvas idősebb barát, vagy játszótárs. Hiszen
ez is szeretett volna lenni - aki nem a maga ösvényét erőltetné rád, csak
szeretne rávenni: járd az ösvényt.
Az embernek... hatalma van arra, hogy az egész természetet
megváltoztassa, de előbb önmagát kell megváltoztatnia. Hiszen a körülöttünk
fonnyadozó világ tökéletesen tükrözi, kik is vagyunk valójában. Nem, vagy nem
csak a szellem, a dal, a vers, a szolidaritás maradvány gesztusai - inkább az
elhajított nejlonzacskók, pet-palackok és csikkek. A változás gyökerét Hamvas
kezébe a háború tulajdon-fosztó műtétje adta - amikor mindenétől megfosztatott.
Valójában mi magunk le kéne mondjunk mindezekről, önként és dalolva, amíg nem
ér bennünket annál is nagyobb megfosztó trauma; hiszen látszik, azt valójában
nemigen élnénk túl. A tárgyi gazdagságról kéne lemondani (amely többek közt
lehetővé teszi, hogy ezeket a szavakat olvashatóvá tegyem a számotokra). Mert a mérték: kicsoda milyen hatalom
szolgálatában áll. S míg a cselekedeteimben ájult fogyasztó vagyok, addig
hiába fényesek a gondolataim. Az éberség paródiája maradok, líra helyett a
megsemmisítő delírium maradok. Egykor Katona Tibi barátom felemelt mutatóujjal
hirdette: minden a lélek. Hamvas
magyarázta el nekem, hogy mennyire nem volt Tibinek igaza. Egy gondolatom sem
ér semmit addig, amíg nem jut a testbe. Ezért nem ér semmit önmagában a
dédelgetett Mű. Csak az számít, amit életbe, amit valódiba teszek...
Mindnyájan, amikor önmagunk felől oly kitűnő véleményt táplálunk, azt
hisszük, hogy imaginációnk középpontját a kinyilatkoztatás szava foglalja el.
Tévedés. Imaginációnk életteremtő hatalma homályos zűrzavar és ebből nem üdv
realizálódik, hanem bűn, őrület és betegség. Azt tényleg neki köszönhetem,
hogy kipurgálódott belőlem a maga-hitt, büszke hívő, a farizeus, a fanatikus. Hogy
a látomásaim egy részét sikerült létre faragni - saját magamból. Mindazonáltal
ennek az útnak a legelején járok, még mindig. A démonokat ki kell űzni - ki
kellene; az éhségeket, a szenvedélyes ragaszkodásokat mindahhoz, amiről immár
tudva tudom: ártok vele. A közös delírium, a közösen álmodott, a valóságunk
mögötti valódinak, ami független a látásmódjainktól - de elsősorban saját
magamnak ártok vele. Normálissá kell válni. S ahogy Tamás megjegyzi az esszéjében:
a mai kizökkentségből elindulni a normalitás felé valóban mágia.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése