John Scalzi: Fejvesztve

A legmeglepőbb, így másodikra is az a tényleg rendkívül könnyen gördülés ebben a másféle alternatívában, ebben a Haden kórral sújtott, testbe zárt járvány-következmény kisebbséggel terhelt közeljövőben. Tényleg az a szép, ahogy elfelejtkezel erről a keretről olvasás közben, annyira természetes a működése, a belső szabályai annyira ismerősek, annyira erős, logikus játéktér, hogy együtt lehet lélegezni vele. Van egy meglehetősen jól működő rokonság a valóságunkkal - s ahol eltér, ott is rendkívül valószerű. Miközben ebben a markánsan eltalált ál-valóságban maga a mese megint egy vállaltan, pontosan megvalósított zsáner-epizód, megint egy szépségesen hangban tartott, feszült és olykor ezzel együtt is vicces krimi (hiszen nyomozás), thriller (hiszen akció), szóval egy alternatív ál-valóságba ágyazott ál-valóság - pont olyan, mint a Hadenesek Agórája, vagy a személyes, intim tereik: itt minden a képzelet műve.

John Scalzi képzeletéé... s én egyre jobban becsülöm ezt a fickót. Meg tudott billenni; a Vének háborúja világának utolsó megjelent történeteit nehezen erőszakoltam le a torkomon, de amit ebben az alternatívában művel, az eddig a maga módján hibátlan. Mondjuk tény: érdemes az ismerkedést a Bezárt elmék történetével kezdeni. Cris Shane és Leslie Vann második elénk került nyomozásakor a szerző nem vesztegeti az időt a világa alapvető tényeinek (s főleg a remekül festett árnyalatoknak) újbóli felemlegetésére - úgy kezel, mintha ismernéd mindezt, és jó eséllyel ismered is... ha olvastad az első kötetet. Erre itt amúgy se lenne idő - épp elég újdonsággal bombáz az első tizenpár oldalon.

Merthogy a Haden-szindrómások lehetőségeit (a robot-testbe, a "szrípióba" vetített tudat adta viszonylagos sérthetetlenséget) teljesen kihasználva elénk tár egy zseniálisan amerikai focira hajazó sportot, a Hilketát. Ahol a "kecske" nem a tojáslabda, nem azt kell az ellenfél alapvonalán túlra, vagy a kapu két oszlopa között átjuttatni, hanem egy meccs közben véletlenszerűen (akár többször...) kijelölt Hilketa-játékos letépett fejét... Mindehhez a játékosok külön e sportra fejlesztett tank-szrípiókban, remekül futó felderítő-szípiókban, vagy speciálisabb célokra fejlesztett (de átlagosabb kinézetű) modellekben jelennek meg a pályán, csatabárddal, karddal a kézben - egymás robottestével kíméletlenül elbánva a pontszerzés érdekében... A brutalitás valódi, és a közönség imádja - csakhogy pont egy promóciós szempontból igen fontos meccsen valójában is meghal az egyik játékos...

A Hilketa... és a játék árnyoldalai. Valahol ez volt a legtisztább élvezet nekem, mert ismerem és szeretem az amerikai focit - s a szezonokra figyelve kénytelen-kelletlen megismerhettem az alkalmankénti, pályán kívüli, olykor igen gusztustalan kavarások világát is. Már persze amennyi látható belőle (jobbára alig több, mint amennyit láthatóvá tett egy olyan mozifilm, mint a Minden héten háború). Nem állítom, hogy az Észak-Amerikai Hilketaliga körüli jogi és egyéb kavarások teljes ízét (ahogy ez a történet megragadja) az olvasás csak annak adja ki, aki tisztában van vele, mit és hogyan kavar szezonról szezonra egy-egy NFL-es franchise - de tény, nem egy nyerítve felröhögésem a könyvbe göngyölt ide vágó utalások okán kelt. Scalzi egészen alapos, pontos és csípős kritikát is csomagol ebbe a szusiba - amit szerintem csak azok fognak pontosan érteni, akik itthon amerikai foci rajongók (egyre többen, amúgy) és olvasnak sci-fit is.

Mondjuk e nélkül is fényes élvezet lehet a könyv - mint enyhén alternatív jövőbe helyezett krimi (vagy thriller), hibátlanul hozza a figyelemre méltó státuszhoz szükséges szintet. A nyomozópáros, a Haden-szindrómás Chris, és az egykori integrátor Vann közötti évődés gyönyörűen alakul át az első kötet bizalmatlanabb légköre után tisztes, nem egyszer megpróbált partner-viszonnyá (Scalzi megengedi magának a luxust, hogy eszembe jusson a párosáról Kenzie és Gennaro a sorozatuk elejéről... de ez azt hiszem, dicséret). Egyáltalán - jól kapja el az eltelt időt... Az első kötet fő kérdése (kavarás-pontja) volt az Abrams-Kettering törvény (amely jelentősen megkurtítaná a Haden-szindrómások támogatásait és kedvezményeit). Itt az elfogadott törvény olykor igen keserű következményeivel is szembesülhetünk, egy olyan világban, ahol a szegényebb "fejbe szorultak" egyre inkább így jártak - és az okokkal is, amik a törvény elfogadásához vezettek (azaz hogyan úszik rá szinte minden kisebbség nehezen kijárt kedvezményére szinte mindig - és mindig szinte minden gátlás nélkül - néhány extraprofitra éhes üzleti cápa). Mondom, számomra azért az egyik legfontosabb kortárs alkotó Scalzi, mert gyönyörűen koherens világokat rak össze fejben - és rendkívül következetesen meséli el őket azokban a laza szövésű, de igen szórakoztató kötetekben, mint például ez.

Ráadásul a következmények tekintetében is következetes. Úgyhogy valójában várom, ebbe az alternatívába még milyen bűneseteket álmodik. John Scalzi az egyik példája, hogy adott esetben a kevesebb olykor néha több. Ezért férhet oda olyan kortársak mellé a polcon, mint Dan Simmons, China Miéville, vagy a másik végletben a minimalizmus csoda-álmodója: Ted Chiang. Scalzi a legtöbbször nyíltan és jókedvvel szórakoztat - s egy-egy zsánert nyit meg a maga láttatni akart szakadékai kedvéért. Nem láttat sokat, de amit megragad és megmutat, az nem pereg ki a kezéből. És a tisztes iparosság mellé mindig odakacsint valami többletet. Leírtam már: épp a kellően egyedi módon tiszteleg a nagyágyúk művei előtt – és soha le nem tagadja a rajongást… Maga is rajongó, és nem szégyelli. Szimpatikus vonás...

kiadó: Agave
fordította: Farkas Veronika