Az ember sárkányfog-vetemény. Ami
pont jól jön, ha az univerzum meg sárkányfog-veteményeskert, ahol a létezésért,
az élettérért (hogy igazán csúnya asszociációs mezőket is ideemeljek)
életre-halálra kell küzdeni. Nyilvánvaló, hogy nem leszel túl toleráns a
szomszéd bolygórendszerbe ültetett sárkányfog-származékkal, ha számára te vagy
a kaja. Persze ez a legtisztább képlet, hiszen legtöbbször a szomszéd
létformákkal jellegében ugyanaz a kajátok, ugyanarra mozdulnátok rá: levegő,
víz, növények, állatok – s persze épp ezért katasztrófa, ha mindezt az alien
felkajálja előled. Létkérdés lesz, ki kajál. Ki volt ott előbb. Vagy ki bírja
ott tovább – az épp frissen felfedezett lakható rendszerben. Ez a könyv azon
alapul, hogy nemcsak az ember sárkányfog-vetemény, hanem minden értelmes faj.
Ez a könyv abból indul ki, hogy a világűr gyarmatosítása eleve elbaltázott:
ugyanis durva versenyhelyzet. Vérre megy. Amikor nincs választása a fajnak:
hiszen vagy ölsz, vagy téged ölnek. Vagy harcolsz, vagy kipusztulsz. Röviden: a
könyv világegyetemében élni eleve szar ügy.
De erről a civilizált földlakó
csak akkor szerez tudomást, ha betöltötte a hetvenötödik évét. A Gyarmati Véderő
toborzóit csak a nyuggerek, a krepák érdeklik, a vén trottyok – akik a tovább
létezés lehetőségéért jobbára alá is írnak. Annak ellenére, hogy nem tudják,
mire vállalkoznak. A földiek nem ismerik a világegyetem igazi természetét. A
kivándorlás lehetősége korlátozott: csak a túlnépesedett nemzetek lakóit
fogadja a Gyarmati Szövetség – a fejlett világ lakóinak meg kell öregednie
hozzá, hogy belevághasson a kalandba. Két
dolgot csináltam a hetvenötödik születésnapomon. Meglátogattam a feleségem
sírját. Aztán beléptem a hadseregbe – meséli John Perry, történetünk hőse,
aki ekkor még nem tudja: amit választott, eleve szar ügy, bár tényleg
rendelkezik némi többlet-perspektívával.
Merthogy az új testbe
„visszafiatalodva” Perry és társai olyan hadseregben találják magukat, ahol a
halálozási ráta hetvenöt százalékos. Ahol fejlesztett képességeikkel a katonák továbbra is az abszolút minimumot kapják, hogy odakint tudjanak harcolni, ne adj
isten, még életben maradni is – legalábbis Ruiz őrmester, minden kiképzők
abszolútuma, a kedvenc hősöm szerint. Ugyanis John Scalzi könyve ennyire követi
a katonaregények ősi mintáit, mintegy folyvást ironizálva is ezen: miből is
állhatna a történet, ha katonákról van szó, mint a bevonulás környéki
bizonytalanságról, a kiképzésről, az első ütközetről, a veszteségekről, az
elfásulásról, a bajtársiasságról, ami ebből kiránt – s a nagy összecsapásról,
ami ha nem is a végső, de végképp elválaszt ocsút és búzát. Hogyne lenne hát
benne agresszívan bunkó volta ellenére pokoli hatékony kiképző… Scalzi a
köszönetnyilvánításkor hogyne köszöntené Heinleint – meggyőződésem, hogy az író
rajongott a Csillagközi invázióért,
akárcsak sokunk.
Holott a nyilvánvaló párhuzamokon
túl ez a könyv jó pár csapdát ügyesebben kerül ki, mint Heinlein története
akkoriban. Először is nem annyira didaktikus. A társadalmi felelősségvállalást
egyszerűen egészségesebben kezeli, nincs meg benne az amcsi katonaregényekre
általában jellemző republikánus patriotizmus – illetve annak korlátolt, gyakran
plakát-vékony kivonata. És van humora. Egészséges, jóízű öreghumor, olykor
beteg, de szórakoztató katonahumor, de e humor gyakran teremt fél mondatokkal
megfelelő távlatot a történteknek. Az élet, amit ábrázol, így lesz eleve szar
ügy, amiről pokolian szórakoztató olvasni.
Scalzinak van stílusa. Eljátszik
a szavakkal, a jellemző szlogenekkel, katonakönyvek visszatérő
embléma-mondataival – gyakran kifordított formájuk a mesélt szokvány
katonamesét folyamatosan idézőjelbe helyezi. Az író amúgy is játékos elme
lehet: a szereplők, a katonák fantasztikus írók és neves tudósok neveit viselik;
mintegy katalógust kapunk, kivel is szolgálna szívesen – és kivel nem szívesen –
a szerző. Mert megkockáztatom: az egyes szám első személyben elmesélt
történetben amúgy fanfic módra a főhősével azonosul. Ami nem akkora baj – aki
mellesleg olyat tud írni, mint a FejGép vagy az IntelliVér kegyetlenül eltalált
„termékismertetői”, aki mellesleg számtalan apró utalásban teszi helyre a mi
kis jóléti társadalmunk szokvány elmebetegségeit, annak elnézhető az olykor
ügyetlen, olykor önleplező (időnként tényleg rajongói szintű) álmodozás.
Az jobban zavar – pont a
kitaláltság szintje okán –, ha olykor sérül a történet belső logikája. A Korall
bolygó problémája például: ha a teljes könyvön át az egyik legfontosabb
vezérelvünk a gyarmatosítás kényszeréhez a túlnépesedés, akkor nehezen
képzelhető el, hogy egyetlen bolygónyi területen is megengedhetné magának az
emberiség a kis létszámú, öko-tudatos telep luxusát. Mintha kéne ez a
„környezeti felelősségérzet”, hogy még jobban befeketíthesse az író az olvasói
szemében a környezetromboló, korallgyilkos rraeyeket, mintha nem lenne elég,
hogy ők például imádják a humán gerincvelőt telepes módra… S egyetlen
megjegyzést tennem kell a fordításra is, annak ellenére, hogy nem olvastam az
eredetit. De épp elég katonatörténetet ahhoz, hogy néhol megérezzem: másképp
hangoznak mondatok, mint amit a szöveg logikája akarna. Nem gyakran, de
előfordul ilyesmi a szövegben – mintha Pék úr, vagy a kötet szerkesztője
elkényelmesedett volna kissé. Kár lenne a kiadó eddig gyakorlatilag hibátlan
renoméjáért, ha rendszer lenne ebből…
A pacifista kicsi lelkem össze-vissza
karistolta ez a könyv – de a maga műfaji keretén belül maradandó élmény. Kicsit
azért aggódva olvastam, hogy megjelent még három része – a várakozás izgalmán
túl: mert ha az Agave tartja magát jó szokásaihoz, akkor hamarosan
elolvashatjuk azokat is. Remélem, hogy az író azokat se baltázta el. Hogy nem
csinált a szuperkatonájából a sorozati betegségek – fokozott feszültség,
fokozott kihívások, fokozott hősi pózok, s legfőképp a felfokozott olvasói
várakozás – okán népmentő messiást. Hiszen az lenne csak a szar ügy igazán. Ha
kiveszne ebből a történetből a harci mesék egyetlen mentsége: az emberi lépték.
Kiadó: Agave
Fordította: Pék Zoltán
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése