John Scalzi: Bezárt elmék

Egyre jobban tetszik, ahogyan behúz. Valahogy minden attrakciót nélkülöz ez a módi, semmi különös – úgy működik, mint bármelyik zsánerben, ahol a nyomozó nyomoz, a katona öl és meghal, a tudós kutat és a pénzember megvásárolja. Olykor pofátlanul ismerős elemekkel is operál, olykor kifejezetten visszaél a jól művelt zsáner keltette várakozással, hogy aztán még jobban vakítsanak azok a részek, ahol a szokottnál intelligensebb megoldást választ. Ahol fogja a zsánert és felmutatja, pont azzal, hogy nem tartja be a szabályait. Jól játszik velünk, jól találja ki, mennyi az annyi – mitől marad olvasmányos és közben mitől lesz mégis összetéveszthetetlenül újszerű, amit csinál. Elsőre nem is sci-fi író jut az eszembe róla, hanem a kortárs krimi friss fenegyerekei: Block például, de főleg Lehane. Mintha egy vérből valók volnának, ahogy a cselekményt bonyolítják. Épp a kellően egyedi módon tisztelegve a nagyágyúk művei előtt – és soha le nem tagadva a rajongást…

Szóval egyre jobban tetszik, ahogyan behúz. Lassan le merem írni azt is, hogy nekem Scalzi lett az új Asimov. Már ha azt nézem, milyen attitűddel állt-áll e két szerző a megírt világaihoz. Annyira attrakciók nélkül invitálnak bele – hogy egyértelmű: benne laknak ezekben a világokban. Hoznak egy végtelenül hétköznapi nyelvet, amely az adott világ hétköznapi történéseit képezi le – a szereplők számára mélyen természetes fordulatokkal; s így bármilyen meghökkentő ötletet képesek ledugni a torkunkon. Hiszen a világ, amit összeraktak, bármennyire is idegen, mélyen emberi, tehát kor-független módon, kifinomultan pakolják elénk. A rendkívüli nagyon hamar renddé válik – de soha nem banálissá…

„…de még előtte megpingettek.

– Elnézést, egy pillanat – mondtam Vann-nek, aki bólintott. Kinyitottam a fejemben egy ablakot, és Mirandát pillantottam meg, a nappali ápolónőmet. Ő az előtérben állt. A háttérben én feküdtem, a szobámban.

– Szia Miranda… mi a helyzet?

- Három dolog. – válaszolta ő – Először is, kiújult a felfekvés a csípődön. Érzed már?

- Ma egész nap a szrípiómmal dolgozom, úgyhogy erre van irányítva az érzékelésem… nem igazán vettem észre semmit a testemmel kapcsolatban…”

Csak egy apró részlet. Megpingelés, fejben nyíló virtuális ablak, szrípió, az egész morbid helyzet a maga leghétköznapibb módján tálalva. Nagyon hamar válik otthonossá, hogy szinte csak az olvasás szüneteiben csodálkozz rá, olvasó: egy gyökeresen idegen világ problémáin töprengsz.

Ezt a közeljövőt egy durva agyhártya-gyulladás formálta ilyenre – a betegség túlélőit a saját agyukba zárva. A Haden-szindrómás egyén kizárólag agyba ültetett implantátumok és szoftverek segítségével képes közösségbe kapcsolódni – a kultikus tolmácsrobotra emlékeztető géptestbe, a szrípióba „közvetítve”; a saját, Hadenes közösség virtuális tereiben: az Agórán; avagy a betegséget bezáródás nélkül túlélő integrátorok testében és agyában „vendégeskedve”. Ez a közeljövő tehát egy betegség teremtette komplex szubkultúra jelenlététől terhes. Ahol a többség viszonya ehhez legalább annyiféle, mint ahány utat ez a kisebbség elképzel magának az integrációra – a teljes gyógyulástól az „állapot” teljes megélésig és kihasználásáig. Csakhogy egy frissen beiktatott törvény jelentősen visszavágná az ellátásukra fordítható támogatásokat. Nyilván mélyen érintve azt a friss iparágat is, amely a Haden-szindrómás betegek ellátására épül…

Van itt minden, gyilkossággal meggyanúsított integrátortól sztrájkoló Hadenesekig, utcai zavargásokkal, merényletekkel, politikai és gazdasági szarkavarással – Scalzi ott nyer meg végképp, hogy mindez mennyire súlyosan ismerős. Mennyire magunkra ismerek – szinte emlékeztetnem kell magam, hogy zsáner-regényi magunkra: hiszen a korrupció, gazdasági és egyéb hírszerzések, hackerek, FBI csak könyvek által kerültek eddig a látókörömbe; mondjuk hát így: „könyvi magunkra” ismerek, mert talán így a legpontosabb. Scalzi kiszolgál bennünket. Azokat a várakozásainkat lakatja jól, amiket egyéb történetek keltettek bennünk… de talán mégsem kellene ennyire szőrszálat hasogatnom – hiszen történeteket látva-hallva ismerem meg magát a világot is. És ez a lidokainszagú, fémes-idegen tapintású világ könnyen az otthonommá vált. Mert úgy működik, mint amit ismerni vélek. A szárnyaló fantázia eme szelíden, vernegyulaian elénk bámuló, közeljövőt mesélő termékére nem hiszem, hogy mondhatnék ennél nagyobb dicséretet.

Kiadó: Agave

Fordító: Farkas Veronika