Egy rettenetesen keserű,
önpusztító időszakba pukizott bele annak idején – máig igen hálás vagyok érte
Douglas Adamsnak, hogy a vak véletlen, avagy másik nevén a következetes sors a
kezem ügyébe sodorta. Épp mélyen meg voltam győződve róla, hogy amit élek, az
belső Szibériába száműzött orosz nagyrealizmus, csipetnyi görög
sorstragédiával, egy rettenetesen tehetségtelen Tom Stoppard klón tollával elmesélve – amikor is az albérletben, ahol laktam, reménytelenül turkálva az
előző lakók által otthagyott holmiban, felfedeztem a spájzban egy doboz
könyvet, legfelül az Útikalauz egy igen gyűrött példányát. Úgy másfél napra
kiestem az időből, ha bírja a lábam, ott, az ajtófélfának támaszkodva olvasom
el egymás után háromszor. Nem mondom, hogy maradéktalanul és azonnal kinevelt a
démonetetésből, de tény, színesebbnek tűnt az élet utána – többek közt újra
tudtam röhögni saját magamon…
Merthogy Arthur Dent, meg a
halogatása, meg a tétovasága, meg a konvencióba kapaszkodásai, a szörnyen
ostoba csütörtökei, meg esetlenségei meg… szóval Arthur én vagyok, meg a hozzám
hasonló férfitársak, abban a permanens kudarcban, ami a bétahím állapot
alapvető velejárója, s amiről Adams mellett talán csak Chris Moore szól ennyire
bensőséges, de kegyetlen humorral. Anglia
nincs többé. Ezt még valahogy megértette. Újrapróbálta. Amerika - gondolta -
megsemmisült. Nem tudta felfogni. Megint szerényebbel próbálkozott. New York
odalett. Semmi hatás. Eddig sem hitt komolyan a létezésében. A dollár -
gondolta - egyszer s mindenkorra lezuhant. Enyhén megborzongott. Elsöpörték a
Bogart filmeket – mondta magában, s ez jócskán mellbe vágta. McDonald’s –
gondolta. Nincs többé olyan, hogy McDonald’s hamburger. Elájult. Arra tért
magához egy másodperccel később, hogy az anyjáért zokog. Így kísérli meg
gondolatban feldolgozni az emberiség egy szem szerencsés túlélője a tényt, hogy
a szörnyen ostoba csütörtökön, amikor egy gyorsforgalmi út kedvéért a Városi
Tanács le akarta rombolni a házát, megjelent a Föld egén a Vogon Építész Flotta
– s egy csillagközi gyorsforgalmi pálya kedvéért szanálja a bolygót.
Teljesen beteg menazséria mozog a
lapokon, Ford Prefecttől, Arthur megmentőjétől Marvinig a zseniálisan
depressziós személyiséggel ellátott robotig. Teljesen beteg a humor, ami
mozgatja őket, helyzetről helyzetre egyre őrültebb kalandokba; és ez a teljes
könyvsorozaton át így marad, a Világ Végén elhelyezett, időben folyvást hátráló
étteremtől (ahol megcsodálhatod, hogy néz ki a Nagy Reccs, minden világok
vége), a Krikket bolygó lakóiig, akik hittek a békében, az igazságban,
erkölcsben, műveltségben, sportban, a családi életben és minden más értelmes
faj kiirtásának szükségességében… merthogy az első kötet elolvasása után néhány
nap alatt levadásztam a többit, és befaltam gyakorlatilag egy hét alatt, a Vendéglő a világ végént, Az élet, a világmindenség, meg mindent,
a Viszlát és kösz a halakatig
bezárólag, csak az utolsó Douglas Adams által befejezett kötet maradt ki akkor
(a Jobbára ártalmatlant akkor éppen képtelenség volt beszerezni…).
Iszonyatosan zavaros és ellentmondásos katyvasz az egész – de lenyűgözött a
szabadságfoka. Az elképesztő tömegben szövegben sziporkázó ötlet. Más
könyvtárakat töltött volna meg ennyi őrülettel a fejében – Adams belepakolta
ebbe a könyvbe, szerintem hat tonna saját keserűséggel együtt. Elolvastam
ezeket a könyveket, és becsajoztam… nem biztos, hogy az összefüggés ennyire
egyenes vonalú, de az biztos, hogy az Útikalauz miatt húztam végre ki a
seggemből a fejem – és ez jót tett a párkapcsolati készségemnek.
Persze elolvastam aztán mindent,
amit csak lehetett tőle… tény, olvasmányélményként sokkal inkább megmaradt
bennem a két Dirk Gently-regény, mint az Útikalauz – egyszer írnom kéne a Dirk Gently holisztikus nyomozóirodájáról
és a Lélek sötét teadélutánjáról.
Sokkal jobban markolt, adagolt, szerkesztett történetek, mint a saját kereteit
folyvást szétfeszítő, a világon egyedülálló öt(öt és fél-)kötetes trilógia. De
az adott pillanatban nekem pont erre a könnyesre röhögés közben megejtett félig
öntudatlan tükörbe nézésre volt szükségem. Volt csajom. Egyre jobban sejtettem,
mit nem szeretnék az életben csinálni. Egyszer csak újra tudtam szépirodalmat
olvasni. Meg úgy egyáltalán bármit a Bűn és bűnhődésen és a Feljegyzések az
egérlyukból-on, meg a Karamazovok
utolsó kötetén kívül. Könnyebb volt utána valahogy könnyebben venni bármit.
Szóval lehet, hogy egyszerűen az
élmény hozta így, hogy számomra a Viszlát
és kösz a halakattal ér véget a könyvsorozat… vagy csak ennyire romantikus
alkat vagyok titokban. Csak ennyire szeretek én is valóságtól elrugaszkodott
fellegekben járó lányok körében időzni, akiknek (mintha) nem érné a talpa a
talajt. Az első könyv és a negyedik könyv első bekezdését hasonlítsa össze, aki
nem érti, mit beszélek – számomra így zárul a mese, ezzel a teljesen dilis
hepienddel, világvége után kicsivel. Ebben az optimizmusban szeretném befejezni
– a teremtő utolsó üzenetének elolvasása után. Konkrétan leszarom, hogy erről
mit gondolnak a (Jobbára ártalmatlanban
galaktikus szart kavaró) pszichológusok…
Amikor híre jött, hogy meghalt,
nagyon meggyászoltam a szerzőt. Mintha egy barátot veszítettem volna el. Aki a
magam lelkének sötét teadélutánján nyújtott meghálálhatatlan, segítő kezet.
Kiadó: Móra (Galaktika), Moebius, Gabo
Fordította: Molnár István, Nagy Sándor, Kollárik Péter, Németh Attila
Közben ráébredtem, hogy a panelfacsarások mesterének miért nem bírom az utolsó másfél hozzáírását - mert amikor a Pszichomókusok rendelik meg a földek és föld-klónok csillagközi pályává gyalulását, akkor a panelek facsarója egy szokott panelt mégiscsak megvalósít. Létrehozza azt a nem hiteles, ámde közérthető fordulatot, amelyhez hasonlókat addig számtalanszor csavar, facsar és gúnyol ki a könyve folyamán... Végül (a folytatások kényszerében is) addig ügyesen fenntartott logikus őrületet (ami amúgy az életünkre hasonlít) kicseréli erre a következetes hazugságra (ami a tömegembernek termelt hazugságra hasonlít). Nekem az a része továbbra sincs - ne is kínáld. Nem élek benne.
VálaszTörlés