Odakint ugyan épp hétágra süt a nap, de tudom, hogy ez csak beetetés, csali – mindjárt komor felhők másznak ólmos lassúsággal az égre,
északkelet felől jövő, szüntelenül szitáló eső esik majd,
ami a világ legjelentősebb eseményeit kísérni szokta. Elvégre végre megvettük újra, a sokadik elajándékozott, elveszített, hova is raktam példány után, itthon figyel a polcon
Dirk Gently holisztikus nyomozóirodája – az egész adag kapható Adams életművel együtt. Ez minimum mágikus-mitikus pillanat; ilyen még tényleg nem volt, hogy mindenki és egyszerre... Van ebben megint valami az időzítésből, ahogy Douglas Adams könyveit általában olvasni szoktam, de nem ismételném el azért, amit a
Galaxis Útikalauz Stopposoknak folyama kapcsán leírtam. A mostani időszak csak annyira értelmetlen és nyomasztó, mint egy
The (home)
Office epizód, az angol verzióból, a fárasztóbbak közül; szó sincs orosz nagyrealizmusról Stoppard klón tollából, ráadásul szerepel benne egy (jövő- és) reménybeli hobbit, ami (minimum) vigasztaló gondolat. Már ha ezt a különös időutazást (az újraolvasást) ebben a tekintetben is különös időutazásnak tekintem, ami talán annyira nem is különös, hiszen nyilván a múltam babrálta, és ezt-azt megint megváltoztatott ez által a jelenemben is.
Ennyi idővel a megjelenése után nem kertelek: igen, van benne időutazás. Mindenféle értelemben, nemcsak a cselekményében. Azóta még nagyobb számban tűntek el és változtak meg a megváltoztathatatlanság állapotában tetszelgő épületek Londonban és világszerte, a dotcom-lufit akkor épp fújták, azóta már a kipukkanása hangja is csak egy ritkán elővett hangminta, nosztalgiát keltő effekt a valóságunk digitális hangtárában. Bár talán még mindig létezhetnek odakövült, fosszilis professzorok az angol kollégiumi rendszerben, ehetetlen díszvacsorák eredeti kéziratok felolvasásának gőzében, és a londoni mitológiában ma is keresik az ügyfelek a magándetektívet – még ha nem is sikerül ennyire extrém példányt találniuk, mint amilyen Dirk. De azt a fajta kultúrára ágyazottságot, ami nélkül érthetetlen marad az író humorának legnagyobb röhögésekre ingerlő rétege, mostanában egyre kevesebb könyvben vagy filmen merészelik előszedni a kalapból. Vagy legalábbis úgy tűnik nekem; mert ugyan olyan nevek nehezen esnek ki a köztudatból, mint Samuel Taylor Coleridge-é, de ebben a nagy előrerohanásban már nagyon sokaknak lefoszlott a névről (oh well, valami költő?) a mese, a befejezetlenül maradt költemény, a Kubla kán meséje. A legenda a vers köré, amelynek születésébe belenyitott a titokzatos idegen Porlockból jövet, s így maradt töredék. Egy vers, egy látomás – avagy egy ősinél is ősibb történet lenyomata az ópiumos költőagyban (kacarászik Douglas Adams). Egy olyan térkép és egyben iránytű, ami tényleg jobb, ha elfelejtődik, ha félbe marad - mert ha követik (ha valaki megérti és hagyja magát cselekedni ennek szellemében), létre sem jön az emberiség, se Coleridge, sem a vers, se egészben, se törötten...
Szóval manapság nem szokás ennyire vértelen, erőszakmentes és irodalmi világmegmentést álmodni – ahol maximum egy zseniális költemény vérzik el. Ennyire súlyosan lúzer alakokkal sem szokás feltölteni a lapokat – a néhány száz éve szórakozott professzor, a vénasszonyok hiszékenységéből élő tarhás simlis, a saját virtuális keretén kívül életképtelen geek (de az összes mellékszereplő is) mellékszereplője se lehetne a ma divatos világmentéseknek. A mai monstre sztorikból ehhez képest ömlik a tesztoszteron – holott azért ezekre a hősökre hasonlítunk jobban (én legalábbis mindenképpen), s mégis, egy mai fiatal számára ez a „hős-választási metódus” a leginkább idegen. Most még inkább az elégtétel-álmaink szeretnénk lenni, mint mikor ezt a könyvet Adams megírta.
Miközben (ennyi idővel a megjelenése után) már nem annyira idegen az Elektromos Szerzetesek gondolata (vagy legalábbis a gondolat lényege - hogy mit látott meg és mit karikíroz benne az író). Hogy legyen valaki, aki elhisz helyettünk dolgokat, izzó, világot sarkaiból kimozdítani mégis képtelen hittel. A közösségi felületek kommentháborúja szakmányban gyártja ma az ilyen robotokat, a legolcsóbb alapanyagból: élő emberből. Nevetni egyre kevésbé vagyok rajta képes. Ez egy olyan hipnózis manapság, ami alól munka kivonódni, mert ha benne ragadsz, különböző szellemiségű, de egyformán mocskos fanatizmusok vízébe ugratnak vele, és még mentőövet se hajítanak utánad.
Ez a könyv ezerszer összefogottabb, jobban markolt, mint az
Útikalauz akármelyik fejezete. Az író ugyanott áll itt is – nem kívül, és ugyanúgy a keserédes, fanyar humorban (mondhatni, ugyanabban a Galaxisban), csak itt ügyel a saját fantáziája teremtette világ határaira. És ebben a könyvben található Douglas Adams egyik (talán a) legszebb gondolata. Richard, a programozó rögeszméje: a világról, amelyik tulajdonképpen minden porcikájával zenél. Ez a könyv legholisztikusabb eleme – én szurkolok neki, hogy tényleg, a valóságban is így legyen. Amikor arról olvasok, hogy valaki zenévé alakította a holdfény intenzitásának változásait, vagy a dagályhullámok rögzíthető mintázatát – vagy ahogy legutóbb, arról, hogy megszólaltatták a világegyetem háttérsugárzásának „hangját”, mindig eszembe jut ez a könyv, az írója, Johann Sebastian Bach, meg a komputeres zene. Egy olyan intelligencia által,
amely nagyobb kapacitású, mint a Földön található összes komputer együttvéve – s most jön az érdekes dolog -, önmagát is beleértve. Lehet, hogy az önmagára reflektáló emberi tudatra komoly tudományos értekezésekben sincs ennél jobb leírásunk.
Kiadó: Gabo
Fordította: Gieler Gyöngyi
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése