John Grady a csikót tanulmányozta aztán felnézett a férfira. Ez a ló
sánta – jelentette ki… Miből gondolja, hogy sánta a ló? - kérdezte a férfi. Nos
uram. Nem annyira az számít, hogy mit gondolok.
Nem annyira az számít, mit
gondolok erről a világsirató könyvről. Így harmadszor már nem számítottam
másra. Így harmadszor felvérteztem magam, tudtam, ha belemászom, nem hagy
választást – megint. Végig kell járnom a mesét, a krónikás meséjét; a
világáról; Cormac McCarthy történetét az amerikai mítosz természetéről. El kell
viselnem, ahogyan megfoszt egy újabb szeretett (vagy nem szeretett) szeletétől.
Azt kaptam, amire számítottam. Kicsit talán megint többet. Hogy legyen a végén
mégis mit megköszönni.
Most már tényleg ki merem
mondani: mítoszfosztó könyvek ezek. A Határvidék-trilógia az amerikai
határvidék mítoszával számol el. A cowboy mítosza és a törvényen kívüli mítosza
után a határvidék városainak - a sokak által, a western ízei által - álmodott
meséi foszlanak itt, a szemünk láttára. A csapódó kocsmaajtó, sarkantyúk
pengése, whiskey, vak zongoristák, kurvák, rend szemtől szembe kiálló őrei, és
a városba érkező magányos igazságosztó – mindenki itt van, és mindenki a mese
végén. A legvégén, amikor mindezért már Mexikóba kell átlovagolni. Oda, ahol
mindez igazibb mese volt a kezdetektől és soha nem volt igazi. A mesélő réteget
pakol rétegre: van mindaz, amit Amerika (így, nagy betűvel) magáról gondol; van
mindaz, ahogyan a gondolat mögött egy sokkal kíméletlenebb ökonómia tornyosul
(ami nem hagyja magát másképp gondolni, hiszen azóta is meztelenedik, egyre
inkább csak ez látszik: ezek a meztelen kényszerek); és van Mexikó keserűen
görbe tükre – ahol ez az ökonómia soha nem öltözött fel, nem adtak rá fehér
bőrruhát, nincs az övében a nagyapja coltja, ahol másféle álomországok maradék
pátoszait is méla közönnyel emészti fel a tapintható kiúttalanság.
John Grady Cole az isten
kegyelméből való cowboy – a maga fanatizmusával, ahogy nem mond le egy lóról
sem, ahogy az utolsó rosszul betört, bizalmatlan lovat sem engedné el
szelídítés nélkül: egy eszmény makacssága, aki persze hogy így választ
szerelmet is. Kiválasztja magának a kurvát, akiben meglát valamit ebből a
rosszul szelídítettségből. Nincs más választása – így választ a véglet. Egy
mítosz húsból és bőrből és vágyakból gyúrt véglete. A barát, az egykori
csavargó, Billy Parham hiába óvná. Azok az utak találkoznak itt, amit két
könyvön át szőtt az író: hogy egymásra csodálkozhasson két épp szertefoszló
eszmény – a harmadik történetben, a közös történetben, két ember szelíd
egymásra csodálkozása történetében, ahol a szerelem szelídítése történne.
Lehetne úgy, ahogy John Grady álmodja magának és Magdalénának? Álmodta így
számos író – ezzel vannak tele a könyvesboltok romantikus regényeinek polcai.
De a mi olvasói várakozásaink most egy Cormac McCarthy regényben foszlanak.
A barátját esztelen szenvedély kerítette hatalmába. Bármit mondhat neki
semmit nem fog számítani. A fejében összeállt egy történet. Arról, hogyan
fognak alakulni a dolgok. Ebben a történetben ő boldog lesz. Na mi a gond ezzel
a történettel?
Biztos mindjárt elmondja.
Ezzel a történettel az a gond, hogy nem igazi történet. Az emberek
kialakítanak maguknak egy képet arról, hogy milyen lesz a világ. Mi lesz a
helyük abban a világban. A világ ezerféle módon alakulhat számukra de létezik
egy világ ami soha nem fog megvalósulni és ez az a világ amit megálmodnak.
Amerika sok mindent álmodott
magáról az álmodói tollán és kameráján át. Nem csak a happy end-et, hanem a
bosszút is – a sérelem okán érzett jogos dühöt szinte társadalmi elégtétellé
konvertáló személyes bosszút. Talán a bosszút álmodta-álmodja többször – hisz
még bizonyos nívó felett sem tud lemondani róla. Nem hiszem, hogy az első két
könyv után ne éreznéd, olvasótársam, e könyv reménybeli olvasója, hogy ne
éreznéd ki a balladai hangból, a felépülő baljós érzetekből, hogy lesz-e bosszú
e történetben, s ha lesz, milyen lesz. Meg kell értened, ez a könyv nem épít a
meglepetés erejére. Áradó, központozást nélkülöző mondataival oda sodor, ahova
az előérzeteid vezetnek. Ebben a könyvben kutyák kergetik a kutyákat – egymást
maró elvadult egykori és jelenlegi szolgák. Nézd, ahogyan felépül. Mert erről
szól a mítosz. Felépül és lebomlik a városba belovagoló magányos igazságosztó
mítosza. Mert alapjában hamis. Lehetne boldog véget hazudni neki, sokféle
boldog véget lehetne – de minek?
Szegény Billy Parham! Megint nem
akkor és nem ott, ahol kellene, megint késve – de talán mégsem hiába. Felébredt és csak feküdt a sötétben és a
hidegben és a lányra gondolt és az öccsére gondolt aki Mexikóban halt meg.
Mindenben amit valaha a világról és benne az életéről gondolt tévedett.
Lehetne boldog véget hazudni, ha az út vége valójában a halál – s ha a legtöbb
mesélő úgy csal, hogy nem mondja végig a mesét? Néha elég, ha ennyit belátunk.
Mert miközben Cormac McCarthy elveszi a nemzete mítoszait, egytől egyig egy
száraz hideg sivatagi éjszaka rég kialudt tüzének hamujába hajigálva őket –
pontosan tudja, valamilyen mítosz ott lüktet mindannyiunk meséjének alján. Még
ha valójában soha nem leszünk képesek egymásnak elmesélni ezt a mítoszt, akkor
is. Hiszen lehet, hogy valaki tudja, hogy kik vagyunk. És hogy miért.
Kiadó: Magvető
Fordította: Galamb Zoltán
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése