Peter Grant, a londoni rendőrség első
számú mágustanonca visszatér egy ismét csak fergetegesen vicces, iróniától
csöpögő, hamisítatlan angol nyomozásban – az olvasó meg könnyen azon kapja
magát, hogy a könyv befejeztével izibe’ újra is olvasná mindhárom részt,
annyira szépen kerekedik és fodrozódik ez a világ. Persze jókor kapott el. Ha
épp semmi sem jó, nem tudod, mit olvass, az életed egyre inkább hasonlít egy
hatásvadász mód megírt szappanoperára és kb minden téren megoldhatatlan(nak
tűnő) feladatokkal szembesülsz, akkor nincs is jobb, mint egy kis angol humor!
Aaronovitch legnagyobb erőssége pedig még mindig ez. Ha kacagós kedvemben
lettem volna és nem tömegközlekedésen olvasom a legnagyobb részét, azt hiszem,
fetrengve vihogtam volna végig az egész könyvet.
Ami persze ismét csak egy gyanús
holttesttel kezdődik – jellemző, hogy ezek az angolok annyira idióták, hogy egy
vélhető gyilkosság leírása is komikumba fullad náluk. A Baker Street-i
metróállomáson (melyik másikon?) egy éjjel egy amerikai diák holttestére
bukkannak – mivel az ügy némiképp furcsa,
a nyomozás vezetője jó érzékkel a helyszínre rendeli Petert is, aki bár
szívesebben nyomná az ágyat, még örül is hogy megint kék-piros villogós igazi rendőrmunkában vehet részt
fárasztó mágiatanulmányai közepette. Hamar kiderül, hogy a diák nem elég, hogy
amerikai, ráadásul egy szenátor fiacskája, így az ügy politikailag is több mint
kínos lehet, nyakunkba is kapunk némi FBI felügyeletet – aki meg kap a nyakába némi
különleges felügyeletet, nehogy már többet lásson abból mi van London alatt
mint amennyit az amerikai fejecskéje felfogna. Innentől pedig kölcsönösen
mindenki leginkább azon igyekszik, hogy lerázza a másikat, miközben azért
olykor nyomozgatnak is, hogy aztán együtt kerüljenek a természetfeletti szószba
bele, nyakig.
Mintha ez nem lenne elég, görgetjük tovább
a köteteken átívelő sztorit a homályban munkálkodó feketemágusokról (pardon,
erkölcsi kihívásokkal küzdő mágiahasználókról), újabb mágiarétegeket tárunk fel
(démonok, földhajlítók, mágikus cserépedények, időutazó látomások!) és
sajnálhatjuk kicsit Petert, akinek nem meglepő módon okoz némi frusztrációt,
hogy új tanonctársa nem elég hogy sokkal jobb nyomozó volt, mint ő, de még a
mágiahasználat elsajátításában is gyorsabban halad. Ami azért tényleg kiszúrás.
(Itt jegyzem meg: utáltam és
erőltetettnek tartottam a második kötet végi fordulatot, de szerencsére
sikerült korrekt kis magyarázatot találni rá.)
A Peter Grant sorozat legnagyobb erénye még
mindig az, amit tán lesznek, akik a legnagyobb gyengeségeként rónak fel: hogy
megbízhatóan hozza ugyanazt. Különösebben nem fejlődik sehova, de nem is akar
úgy tenni, mintha. Van persze íve, van egy részeken átívelő, számos lehetőséget
magában rejtő szála, főszereplőjével együtt mi is egyre többet tudunk meg a mágiáról
és egyre érdekesebb rejtett világokat ismerünk meg, de összességében nem akar
sem többnek, sem kevesebbnek látszani annál, ami: egy veszettül szórakoztató,
könnyed, urban fantasy-ba oltott krimiparódia. Ide nekem a folytatásokat is!
Ui: Még mindig nem zárom ki a lehetőségét
annak, hogy fogom magam és újraolvasom a három kötetet.
Ui 2: Ha a folytatásban is ilyen keveset
szerepel az imádott Nightingale, akkor azért morcos leszek!
Kiadó: Gabo
Fordító: Pék Zoltán
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése