2016. szeptember 19., hétfő

Ben Aaronovitch: Föld alatti suttogás

Peter Grant, a londoni rendőrség első számú mágustanonca visszatér egy ismét csak fergetegesen vicces, iróniától csöpögő, hamisítatlan angol nyomozásban – az olvasó meg könnyen azon kapja magát, hogy a könyv befejeztével izibe’ újra is olvasná mindhárom részt, annyira szépen kerekedik és fodrozódik ez a világ. Persze jókor kapott el. Ha épp semmi sem jó, nem tudod, mit olvass, az életed egyre inkább hasonlít egy hatásvadász mód megírt szappanoperára és kb minden téren megoldhatatlan(nak tűnő) feladatokkal szembesülsz, akkor nincs is jobb, mint egy kis angol humor! Aaronovitch legnagyobb erőssége pedig még mindig ez. Ha kacagós kedvemben lettem volna és nem tömegközlekedésen olvasom a legnagyobb részét, azt hiszem, fetrengve vihogtam volna végig az egész könyvet.

Ami persze ismét csak egy gyanús holttesttel kezdődik – jellemző, hogy ezek az angolok annyira idióták, hogy egy vélhető gyilkosság leírása is komikumba fullad náluk. A Baker Street-i metróállomáson (melyik másikon?) egy éjjel egy amerikai diák holttestére bukkannak – mivel az ügy némiképp furcsa, a nyomozás vezetője jó érzékkel a helyszínre rendeli Petert is, aki bár szívesebben nyomná az ágyat, még örül is hogy megint kék-piros villogós igazi rendőrmunkában vehet részt fárasztó mágiatanulmányai közepette. Hamar kiderül, hogy a diák nem elég, hogy amerikai, ráadásul egy szenátor fiacskája, így az ügy politikailag is több mint kínos lehet, nyakunkba is kapunk némi FBI felügyeletet – aki meg kap a nyakába némi különleges felügyeletet, nehogy már többet lásson abból mi van London alatt mint amennyit az amerikai fejecskéje felfogna. Innentől pedig kölcsönösen mindenki leginkább azon igyekszik, hogy lerázza a másikat, miközben azért olykor nyomozgatnak is, hogy aztán együtt kerüljenek a természetfeletti szószba bele, nyakig.

Mintha ez nem lenne elég, görgetjük tovább a köteteken átívelő sztorit a homályban munkálkodó feketemágusokról (pardon, erkölcsi kihívásokkal küzdő mágiahasználókról), újabb mágiarétegeket tárunk fel (démonok, földhajlítók, mágikus cserépedények, időutazó látomások!) és sajnálhatjuk kicsit Petert, akinek nem meglepő módon okoz némi frusztrációt, hogy új tanonctársa nem elég hogy sokkal jobb nyomozó volt, mint ő, de még a mágiahasználat elsajátításában is gyorsabban halad. Ami azért tényleg kiszúrás. (Itt jegyzem meg: utáltam és erőltetettnek tartottam a második kötet végi fordulatot, de szerencsére sikerült korrekt kis magyarázatot találni rá.)

A Peter Grant sorozat legnagyobb erénye még mindig az, amit tán lesznek, akik a legnagyobb gyengeségeként rónak fel: hogy megbízhatóan hozza ugyanazt. Különösebben nem fejlődik sehova, de nem is akar úgy tenni, mintha. Van persze íve, van egy részeken átívelő, számos lehetőséget magában rejtő szála, főszereplőjével együtt mi is egyre többet tudunk meg a mágiáról és egyre érdekesebb rejtett világokat ismerünk meg, de összességében nem akar sem többnek, sem kevesebbnek látszani annál, ami: egy veszettül szórakoztató, könnyed, urban fantasy-ba oltott krimiparódia. Ide nekem a folytatásokat is!

Ui: Még mindig nem zárom ki a lehetőségét annak, hogy fogom magam és újraolvasom a három kötetet.
Ui 2: Ha a folytatásban is ilyen keveset szerepel az imádott Nightingale, akkor azért morcos leszek!


Kiadó: Gabo
Fordító: Pék Zoltán

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...