Jonathan Franzen: Tisztaság

Nem kicsit vagyok elfogult Jonathan Franzennel. Az „isteni Jonathan” - így három évvel a Javítások és a Szabadság okozta elemi erejű sokk után már bizton állíthatom - jó időre bebiztosította helyét a legkedvesebb íróim között, szorosan a felülmúlhatatlan Virginia Woolfmellett. Bármit ír, én elolvasom, bármit nyilatkozik, én megbocsátom, bármit kritizál, vele kritizálom. Aztán persze vagy meggondolom magam, vagy nem. De akkor is. Persze fura dolog ez a kortárs kedvencekkel – hajlamosak vagyunk azt várni tőlük, hogy most már akkor mindig ugyanolyanok maradjanak, ugyanúgy írjanak, ugyanazt kritizálják, mint eddig. Elvégre mi így szeretjük őket. A piedesztálra emelt bronzszobrok meg nem változnak, ugyebár. Apró szépséghiba, hogy az ember meg igen. Az íróember is. (Ahogy az olvasó is.) És bár az utókor általában díjazza a megújulásra való képességet, a kortárs olvasó ritkán. De vajon mit gondolnék ma arról a számomra felülmúlhatatlan zseniről, ha anno kizárólag ugyanazt írta volna újra meg újra, ahogy az ő kortársai elvárták?

Persze a megújulás, az új utak keresése, a hangsúlyeltolódás simán eredményezheti, hogy az új produktum nem lesz olyan jó, mint a korábbiak – és jönnek is a kövek. Az írónak leáldozott. Túl van már élete legnagyobb regényén. Innen már csak lefelé van. Inkább hagyja is abba az írást. Már csak a saját nimbuszának hervatag fényezgetője. Ésígytovább, ésígytovább… Pedig.

Pedig a Tisztaság nem rossz, egyáltalán nem. Fényévekre van a Javítások elementáris erejétől, de nem is célja, hogy olyan legyen. És ez egy nagyon fontos különbség! Ahányszor belekezdek egy Franzen-regénybe, jólesően süppedek a szövegbe, úgy burkolózom az ismerős hangba, mint egy meleg takaróba – de most először éreztem azt, hogy ez a hang elsősorban szórakoztatni akar és nem karcolni. Könnyedség érződik minden során, még a legdrámaibb és a legszívettépőbb részleteknél is (mert persze vannak). Már-már humoros, már-már krimibe illő nyomozás, már-már szórakoztató irodalom. Miközben persze megkapjuk a kötelező diszfunkcionális családot (több verzióban), a kötelező társadalomkritikát (több szemszögből), a kötelező külföldre kacsintást (ami nekünk ezúttal különösen érdekes). Szóval van itt minden, ami egy „hagyományos” Franzen-regényhez kell – csak épp kettőt csavarintva. Hervatag nimbuszfényezés helyett inkább önirónia – mintha a szerző nagyon is jól szórakozna azon, hogy csúcsra járatja a Franzen-regény „franzenségét”.

Amely regény középpontjában ezúttal a titok áll. Az egyéni, családi, társadalmi titok. A titok, ami szervezőerő, ami összeköt és elválaszt, lerombol családokat, életeket, közösségeket, államokat. És persze emberek, akik titkokat gyártanak, őriznek, áldoznak rá életeket – vagy akik feltárnak. Pip Tyler, a huszonéves nagyonamerikai nagyonszerencsétlen leányzó élete egy titok körül szerveződik – nem tudja, ki az apja, sőt, azt sem tudja, mi az anyja valódi neve, hogy hol született, hogy miért kell bujkálniuk, felvett identitások mögé rejtőzniük, védekezniük az egész világgal szemben. Egyetlen fix pontja az anyja és a hamis születési neve: Purity azaz tisztaság. A közösségi szállását anarchistákkal és pszichés betegekkel megosztó Pip látszólag véletlenül ismerkedik meg egy német nukleáris fegyverkezés-ellenes frakció aktivistájával, aki elvezeti a titokleplezés aktuális celebjéhez, a Napvilág Projekt atyjához, Andreas Wolfhoz.

Pip indoka világos: kéne egy állás, ami jól fizet, tekintve szorongató anyagi helyzetét és horribilis diákhitelét – ha mellékesbe’ az apját is fel tudja kutatni a Projekt segítségével, övé a világ. Wolfnak mindig jól jön egy újabb befolyásolható gyakornok titkos bolíviai bunkerében – hisz cél a világ összes mocskos titkának leleplezése. Hogy hogy jön ehhez a kelet-német rendszerváltás és a Stasi akták kiszivárogtatása, egy denveri független internetes oknyomozó-újság, egy milliárdos örökösnő pszichotikus undora a családi vagyon alapját képező nagyüzemi húsfeldolgozástól és a huszonegyedik század legnagyobb totalitárius hatalma, az internet kritikája? Hát…

Némiképp szokatlan szerkezettel és több elbeszélővel ajándékoz minket a szerző és bizony lesznek akik nem repesnek a hét össze-összekapcsolódó de lényegében függetlennek is tekinthető kisregény gondolatától. Én kedvelem a kaleidoszkopikus regényeket, ráadásul Franzentől eddig sem volt teljesen idegen ez a fajta kísérletezés - gondoljunk csak Patti Berglund önéletrajzára a Szabadságból - és összességében úgy gondolom, ez a „trükközés” jóízű fricska azoknak, akik eddig a szemére vetették, hogy regényei túlságosan „hagyományosak” híján minden kortárs posztmodern truvájnak. A különálló egységek közül kettő simán megállná a helyét önállóan, A Rossz Ízlés Köztársasága groteszkbe hajló ábrázolása a keletnémet diktatúra végnapjainak – persze egy amerikai, de legalább e téren átlagon felül tájékozott amerikai tollából (ettől még az, hogy nekünk, ugyanezen káeurópai múlton osztozóknak ez a szál nem mond újat, teljesen normális); a [le1o9n8a0rd] pedig tankönyvbe illő ábrázolása minden pusztító párkapcsolatnak. Persze minden mindennel összefügg, és nem is kell különösebben rutinos olvasónak lenni ahhoz, hogy hamar rájöjjünk, kicsoda Pip apja és ki az anyja valójában, de ezzel párhuzamosan arra is rájövünk, hogy nem ez a lényeg.

Mert rejtvény és szórakoztató irodalommal való kacérkodás ide vagy oda, Franzen végső soron most is arról ír, amihez a legjobban ért: elszúrt emberi kapcsolatokról. Anyákról, akik titkok, elhallgatások, megalázások során át törik meg gyermekeiket, évtizedes hallgatásokról, félreértésekről és hatalmi játszmákról, tisztaságmániáról és a mocsokban való hempergőzés utáni vágyról. Arról, hogyan kötjük gúzsba saját magunkat az elvárásaink, a szüleink elvárásai, a meggyőződéseink, a vélt vagy valós lehetőségeink miatt – és hogy felforgathatjuk akár az egész világot azért, hogy mindezt lerázzuk, amíg nem nézünk szembe önmagunkkal és azzal az eggyel, aki megkeseríti az életünket, ugyanúgy csapdában fogunk vergődni.

Érdekes, hogy Franzen eddig módszeresen tárta elénk a tragédiák felé vezető utakat: a Javítások és a Szabadság esetében finoman, apró rezdülésekből építkezve a nagy robbanásig, az Erős rengésben némiképp még kiforratlanul orrunk alá dörgölve a tragédiához vezető lépéseket – de mindig megálljt parancsolt mielőtt bekövetkezett volna valami végleges. Ezúttal más a hangsúly, itt már a tragédia után vagyunk – a családok szétestek, a szereplők elhidegültek, eltűntek, eldobták nevüket, múltjukat, kötődéseiket. Pislákol ugyan valamiféle hit a szálak összefoldozására, de visszaút, az nincs. Vajon a következő kísérlet erre irányul majd?

Kiadó: Európa

Fordító: Bart István