2015. október 28., szerda

Paolo Bacigalupi: A kételygyár

Mindig megfogadom, hogy én aztán YA-t soha többé, erre tessék, hát nem itt találom megint magam egy YA-val a kezemben…? Az úgy volt, hogy Paolo Bacigalupival azóta szemezek, hogy megjelent A felhúzhatós lány – ami természetesen A hajóbontókkal egyetemben itt várja a polcon, hogy végre olvassam, sőt, még az idei várólista-csökkentésbe is bekerültek (egyelőre úgy tűnik, hiába…). Hogy aztán mégis a szerző frissen megjelent „YA thrillere” lett az első, ami kézbe ugrott, az leginkább a Bonita Avenue konkrét sokkjának köszönhető – azután nagyjából annyira voltam megroggyanva lélekben, hogy már majdnem lekaptam egy vöripötyit a polcról; tiszta szerencse, hogy helyette megakadt a szemem A kételygyáron. Hogy végül nem bántam meg, sőt, kimondottan tetszett (bár messze nem hibátlan) az viszont már kizárólag Bacigalupi érdeme.

Aki jó, nagyon jó! Még egy ilyen klisékkel azért jócskán telepakolt sztorit is úgy tud kanyarítani ide-oda, hogy utána azt érezzem: akkor most már tényleg ide nekem a többi könyvét is! Pedig félúton még azt hittem, áldozatul esik a műfaj khmmm… követelményeinek. Szerencsére jobb író annál.

Miről is van szó? A fehér, felső-középosztálybeli Alix éli a gazdag amerikai tinik gondtalan mindennapjait: jónevű középiskolába jár, egyenes úton halad a Borostyánliga felé, szerető családja, mérsékelten kiborító öccse, gyönyörű otthona és temérdek márkás cuccal kitömött gardróbja van – legnagyobb gondja, hogy kibírja valahogy a tanítási napokat, amíg be nem ülhet hasonlóan kivételezett barátnőivel a Starbucksba pletykálni. Halál idegesítő kis liba, valljuk be. Aztán egy napon történik valami VÁRATLAN ami Alix egész életét felborítja… Na, azért nem kell olyan nagy tragédiára gondolni, csak egy látványosan nem a környékre illő fekete srác leüti az igazgatót az iskolaudvaron. Apró kedélyborzolás, semmi több. Igenám, de másnap az egész suli esik festékpisztolyokkal és laboratóriumi patkányokkal elkövetett „terrortámadás” áldozatául – Alix pedig szembetalálja magát a látványosan nem a környékre illő fekete sráccal, aki mintha az egész felhajtást a lány miatt csinálná. Óh, minő romantika!

Az a baj, hogy tényleg az. A felütés azért követel némi kitartást az olvasótól – jelesül, hogy ne dobjuk a sarokba, amikor körvonalazódik hogy elkényeztetett kis libánk bizony az első pillantás után úgy belepistul a nagyon rossz fiúba, hogy azt még Bella Swan is megirigyelhetné. Persze kár lenne – egyrészt, mert a klisé sajnos nem csak a YA irodalom (de még csak nem is az irodalom) sajátja, sokkal inkább reflexió valós működésünkre; másrészt, mert a kötet harmadának partizós-elrablós-Stockholm-szindrómás mélypontja után olyan szépet csavarodik a történet, hogy kénytelen vagyok megemelni képzeletbeli kalapom.

Bacigalupi ügyesen használja és forgatja ki a kliséket – regénye ettől bőven fogyaszthatóvá válik a célcsoport és a kicsit idősebbek és olvasottabbak számára is, miközben maradéktalanul betölti azt a többletfunkciót, amit a „slágerkönyvek” nagy többsége nem mer. Úgy irányítja rá a figyelmet a világunk minden szegmensét átszövő médiamanipuláció jelenségére, hogy sikerrel megőrzi az egyensúlyt az „okoskodás” és az izgalmas történetszövés között. Vállaltan szemellenzős - vagy csak burokban nevelt, nézőpont kérdése - főszereplőjének ráébredése az előle addig titkolt „igazságra” apja munkájáról egyszerre hiteles és úgy gondolom, mélyen átélhető a célkorosztály számára. Mert míg a felsorolt példák, botrányok, perek az átlagosan tájékozott felnőtt olvasó számára túl sok újdonságot nem jelenthetnek, Alix kortársainak igenis rányithatják a szemét arra, hogy baj van a világban.

Innentől kezdve pedig hajlamos vagyok megbocsátó lenni a történet esetlenségeivel, a tinikből verbuválódott aktivista csoport nagymenőket lazán hülyére vevő menőzéseivel, a bosszantó (bár tegyük hozzá, a műfaj átlagához képest még így is egészen visszafogott) szerelmi szállal szemben. Mert ha csak egy fiatal olvasó elgondolkozik mindazon, amit Alix kutatásai közben feltárt, ha veszi a fáradságot, hogy utánanézzen maga, ha kézbe veszi a szerző biopunk regényeit, ha továbbmegy ezen a vonalon és eljut egyszer mondjuk Atwoodig, már megérte…


Kiadó: Gabo
Fordító: Horváth Norbert

3 megjegyzés :

PuPilla írta...

Köszi, hogy írtál róla! Nekem megtetszett ez alapján, előtte voltak kétségeim a YA-sága miatt, de ha te ilyen megbocsátó tudtál lenni és az üzenete jó (plusz még azért a szerelmi szál is kicsit visszafogottabb), akkor jöhet! :) A médiamanipulációs dolgok különösen érdekesek.

Ilweran írta...

Hát szivi :) azért érezni, hogy egy jó író még a klisékkel is másképp bánik. Szerintem egy próbát megér, ha már rákívánsz a műfajra, inkább ez, mint a tucattársai ;)

PuPilla írta...

Jó néha elraktározni az ilyesmikből is a kicsit minőségibbeket. :)

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...