Nincs abban semmi különös, ha a „hangszere
mestere” zenész folyamatosan kihívást keres. És játszótársakat. S adja magát,
hogy kettesben álljanak a színpadra, ha talál a maga kérlelhetetlenségének
szintjét megütő játszót. Lajkó Félix műfajok határain messze túl keresi így
úgymond a kihívóit - ha két varázsló játszik egymás érzéseivel a színen, az
óhatatlanul „két dudás helyezet” is - ; a hangszereik lehetőségeit feszegető
játszótársakat, akikkel egészen új szinten töltheti meg a játék terét. Hogy
csak két jellemzően különböző példát mondjak: Balázs Jánossal való egymásra
figyelését – ahol a zongora és a hegedű kérdez, felel, fonódik, megszokott
harmóniáink komoly, zenei határán; és az együtt-játékot az iráni Mohamed Reza
Mortazavival, a tombak mesterével, aki ütőhangszerén a legfinomabb lassulásokban
ugyanúgy hajlandó volt együtt-érezni Félix játékával, mint a legdurvább
pörgésekben.
Jojo Mayer jelenleg New Yorkban
él – írják az ismertetők; szerintem teljesen kizárólag a színpadon, a
próbateremben, a stúdiókban, teljesen (akárcsak Lajkó Félix) csak a hangszere
előtt. Van az elhivatottságnak az a megveszekedett szintje, amikor valaki
bebizonyítja: a test és hangszer lehetőségtárában nincs kiüthetetlen, a gépre
tervezett bármilyen sebességőrületből - amit még ritmusnak érzékel a fül -
élőzene varázsolható, annak minden színével: a lehetőséggel, hogy előadásról
előadásra a játék környezetétől megérintve spontán változzon. Ez (dob ide,
ritmussal kísérő „funkció” oda) velejéig szólista-hozzáállás. Két őrületesen
befelé figyelni képes hangszeres állt tehát egy színpadra, hogy ne kíméljenek
bennünket.
Ha valamihez hasonlítanám, amit a
színpadon látok akkor az indiai klasszikus zenék művelőinek produkciójához. Két
erős, figyelmet egymástól is követelni hajlamos előadó a maga eszközeivel.
Ugyanúgy nincs szükségük másra, csak a hallgatóságra. Ahogy a rágák előadóinál
a húros hangszer: a szitár, a sarod mellett az ütőhangszer: a tabla teljes
mértékig egyenértékű partner, ahogy a két zenész kényelmesen telíti a hallható
tartományokat, úgy ad teljes hangzásérzetet itt az egy szál hegedű, a citera
mellé a dob. A két zenész viszonya
egymáshoz is szinte hasonló: az egymásra figyelés, a játékos alázat pillanatait
a verseny, a kíméletlen felelgetős oldhatatlanságai pöttyözik. Ahol valójában
egyetlen nyertes van: mi, a közönség. Ha valamihez hasonlítanám, akkor oda
nézek, abba a távoli, de legalább annyira zenei határvidékekig merészkedő
invencióba.
Itt is megvan az egymás számára
ismerhető, amiből a játék kiindul – ha nem is annyira szigorúan szabott, mint
amennyire a rágák. De nincs úgy bemutatva, felvezetve – és szerkezetében is
sokkal szabadabb. Az improvizatív elemek addig tartanak, amíg a két szólista
bírja hanggal, ritmussal, ötlettel, fricskával, összemosolygással. Az este
folyamán nem egyszer éreztem úgy, elejt a zene, mert én nem tudom füllel
követni a két egymásra meredő őrült hangszeres beszélgetését – ez a kockázata
az ekkora kérlelhetetlenségnek. De többször éreztem, hogy a szárnyára vesz, még
ha képtelen volnék is elmesélni, valójában hova repített a Balkán dallamívein,
afrikai szavannán hengergőző ritmussal. De attól tartok, valójában ez a
maradéktalan zene – amit aztán nem tudok megközelíteni, megidézni a szavakkal.
Ettől, ezért szavakon túli…
Tapssal kikövetelt ráadásunkban
aztán Jojo Mayer kézzelfoghatóvá tette, mi teszi a ritmusok emberévé – ahogy a
citera asztalától végigütött minden használható felületet a saját
hangszeréig, épp ezt magyarázta el: minden a „saját hangszere”. A ritmus
mindegy, milyen hordozón varázsol. Míg Lajkó Félix finom mozdulatokkal
lehorgonyozta nekünk a muzsikát, hogy felszállhassunk rá. A zene a hangszerén
az a húrokba rejtett kötöttség, amely a leginkább hasonlít a szabadságra –
minden egyéb attrakció nélkül is. Remélem, akad még a fülem hallatára idejük
egymásra.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése