Három haiku - egy világ

A régi kertben

az asszony vizet loccsant

ezüst holdfénybe

Nem tudom, ki írta ezt a haikut*, milyen címet adott neki, s azt sem, ki fordította magyarra. Hiba, de amit megmutatnék, ahhoz nem kell tudnom ezeket - s egyébként is szívesen indulok ki a puszta elolvashatóból. Ami a haiku esetében valójában nemigen kivitelezhető. Vizet loccsant – és akkor mi van? A köré rajzolódó kulturális keret nélkül ez a három sor könnyen ébresztheti a „fene tudja, mit esznek ezen egyesek” teljesen jogos elképedését. Az ember egy egész kultúra verbális csúcsteljesítményeire legyinthet aztán könnyű kézzel és könnyű szívvel – mert a sajátja nem adott az idegenhez kulcsot. Pedig a kattintásnyi távolságban várakozó információ korában könnyen elérhetők az alkotóelemek azoknak is, akik nem kívánnak egy életet szánni a gyökeresen más világ belső összefüggései elsajátítására. Megtette más - örök hálám azoknak a művelt, elmélyült tudással vértezett embertársaimnak, akiknek munkáiból most is merítek…**

Mi is történik e versben? Bontsuk ki szóról szóra. A kert a haikuban visszatérő helyszín – a verset teremtő kultúrában szimbolikus jelentésű tér, a világ egyfajta rendezettségbe csiszolt tükre. A régi kert nemcsak régi hely, ahol a régi asszony, épp ki tudja miért vízbe vizet önt – hanem a múlt maga. A japánkert vize is egyszerre önmaga és szimbólum – a kőkertben a gereblyézett homok is szimbolikus víz – az életbe merítkezésé. A vízbe öntött víz pedig az újjászületés-újratestesülés költői képe, megidéző gesztusa. S a haikuban a dolgok tudati tükröződésének alapképe a vízen tükröződő holdfény.

Nagyon vázlatosan, s első rétegében eseményként kezelve a leírt látványt: eszembe jutott az a halott asszony - vagy bárki asszony az életemből, aki az óta halott -, aki a szemem láttára loccsantotta a vizet a vízbe. Ez a bárki – azóta más testben itt lehet körülöttem, avagy vajon hova, milyen életbe távozott a közelemből. Csak játszom itt, valójában a felszínnel még mindig - amit néhány költői kifejezés mögöttes tartalmának ismeretében érteni vélek. Hiszen itt lépne be a képbe maga a megíró személye – s a megírás környezete is, amely alapvetően át- (vagy tovább) értelmező „körülmény” lehet e haiku esetében. Jellegében halál-versként – csata előtt egy szamuráj szájából, vagy az önkéntes halál előtt megfogalmazva húsba vágó aktualitást nyerne a léten-mélázás: „ha újratestesülök, vajon hova – egyáltalán hova távozom, hol tükröződik legközelebb az öntudatom? Szertartásosan ejtettem-e vízbe vizet – vagy áldoznak-e nekem így időt, gondolnak-e rám az itt maradók” – és így tovább. S ami a szép: maga a szertartás is lehet kép. A vízbe vizet öntő asszony a szülő nő szimbóluma akár.

Miközben így építem a képeket, még mindig gyökeresen európai módon állok e vershez. A haikuban jelen lehet a szubjektum, jelen a „te” – olykor akár az „én” is –, de nem ez a jellemző. A látvány, a természeti kép önjelentésében rám, az olvasóra vonatkozó jelentéseket az által hordoz, hogy a kicsi, az egyszeri mindig ráutal a nagyra, az általánosra. Miközben egy esemény vonatkozásait veszem számba, amit olvasok valójában - a látvány által e versben - az elmúlás és születés páratlanul tömör himnusza. A legtágabb asszociáció a leghelyesebb. Elmúlás és újjászületés körében létezünk – a vers e gondolatkör teljességére tett, pár szavas utalás.

Egy összefüggésekkel jól képiesített asszociációs mögöttes-körülöttes nyílik itt a szemünk láttára - így is, hogy a tévedés lehetőségét fenntartva, éppen csak érintgetem. Egy biztos, az európai kultúrában nemigen van ilyen markáns, külön álló, mindent magába építő kódrendszer, mint a japánoké. Érdekes, hiszen a kulturális hatásokat Li Taj Pótól Tarantinóig magába építő; teljes vallásokat a maga - bármilyen kánon kialakulását voltaképp kizáró - „elviselt káoszába” olvasztó, örökké ellentmondásos kultúra a kifejezésmódjában: szimbólumaiban, hasonlataiban, metaforáiban meglepően egységes, koherens közlésrendszert alakított ki – és ehhez minden modern máz ellenére a mai napig makacsul ragaszkodik. A mi kizárólagosságokra - egyetlen isten hitére vagy tagadására - épülő kultúránk ezzel szemben egy többszörös skizofrén agyára emlékeztető mém-tömeget hurcol magában, jobbára egyébként halott dolgokat – a mögöttes-körülöttes tartalom, szimbolika a korok és divatok cincálta töredékek zagyva maradványaiból áll, az új születik, a régi kopik és romlik a nyelvvel. Az európai népek közül még az angolok állnak a legközelebb bohókás hagyománytiszteletükkel a japán állapothoz - lehet, hogy a sziget-mivolt segít ebben, hogy ma is szigetként gondolnak magukra… -, bár mondják, hogy nyelvben ők is igen sokat veszítettek.

Persze visszafelé is működik ez a történet – a mi asszociációs tartalmaink egy része is csak lábjegyzettel válik felfoghatóvá egy japán számára. „A magyar Ugaron” – el kell magyarázni rögvest, hogy mi az ugar, a parlagon hagyott föld, mi a versbe csillantott másodlagos értelme; mivel egy annyira sok szájat etető pici földön luxus lett volna így pihentetni a termőterület akárhanyadát is. Sajnos azt is e példával illusztrálhatom a legjobban, mit értek a saját elkopó, romló tartalmainkon. A mai fiatalnak szintén lábjegyzetelni kell, hogy mi az ugar – az általánosan használt szókincsünkből a szó és minden egyéb tartalma kihullott… A japán közlés történelmi múltból itt maradt szimbolikus tartalmai ezzel szemben tovább-élnek: hordozza őket a jpop, a manga, az anime; beépülnek a játékiparba – s ha változnak és kopnak is, sokkal lassabban, mint akármelyik európai kultúrában.

Úgyhogy a következő Macuo Basó haikut is az összefüggéseivel értik ma is:

felleg az égen

eltakarja a holdat

megpihenhetek***

Először is: a hold. Az egyik legfontosabb szimbólum; világgal való megbékélést ugyanúgy jelenthet, mint szembesülést önmagunkkal (vagy akár a szellemi, vagy valóságos halált). A telihold az önmagává egészült, világgal harmóniában álló, érett tudatosság. Jelző által kísérve téli hold volna - maga a könyörtelen önanalízis -, így jelző nélkül őszi, tehát a szembesülés, az önmagunkkal szembenézés enyhébb foka. Ez szünetel a fellegtől - amely gyakrabban óvó takaró a haikuban, semmint komor és baljós árny a tudaton -, ahogy a hold: a „tükör” látványát eltakarja. Fordított világ: a sintóban a napnak jut istennő, a holdnak férfiisten: Tsukuyomi. Bár Basó már erős buddhista hatások által befolyásolva alkot, a „szabi” jegyében, amely az alkotó személyének „visszaszorítása” által érné el, hogy a látvány, a természeti kép valósága önmagában közölhessen (nem úgy mint az európai haiku java, amely jobbára a Zen önmegvalósítás jegyében áll…), e versben például jelen van a költő-én. Aki akkor képes csak pihenni, ha elfelejti önmagát, ha valami „eltakarja” önmaga elől – mert hiába vágyik a megbékélésre, a világgal-harmóniára.

E haiku szinte minden formai kötést, ismérvet tartalmaz, s ezeket a fordítás is meglehetősen jól adja vissza. Tizenhét szótagból áll (nem kötelezően három sorba rendezve); természeti képen alapul: a hold jelzőtlensége által van benne évszakszó (kigo), ez által meghatározott hangulatú „táj”; felépül az utolsó sor (utolsó öt szótag) tartalmi ellentéte, a hasítószó (kiredzsi), a csattanó. Baso a maga módján „klasszicizálta” a haikut, formai és tartalmi tökélyre törekedve – a Darin-iskola, a természeti kép mögött húzódó gondolati háttér kibontásának legnagyobb mestereként. Mert a haikunak létezett egy játékosabb, szójátékokon, azonos hangalakú több jelentésű szavakon alapuló iskolája is, több humorral, de olykor alig kevesebb „filozófiával”: a Teitoku-iskola.

Ismerkedjünk ezzel is kicsit, már csak azért is, mert tényleg más ízei vannak:

Szegény kisebbik

béka, ne add fel soha!

Issza majd segít…****

Nos, a történelmi Japánban a kisebbik fiú csaknem felesleges és nemigen van története, a kisebbik lánynak még ennyi se jut. A béka eredetileg termékenység és gazdagságszimbólum, de később már a bűnöket és gyarlóságokat jeleníti – ahogy a haiku születésének idején is. Issza majd segít – mert Kobayasi Issza haikuköltő: versbe emel, megörökít, s ezzel értelmet ad az értelmetlen létnek. De az „issza” egy csésze teát is jelent - készíts és igyál hát egy csésze teát, közben gondolj a teára és csak a teára; s ha nem gondolod az életed teaivás közben, hanem csak telik, maguktól a helyükre kerülnek a dolgok.

Én szeretem a haikut. Még ha gyakran meg is dolgoztat a (hozzávetőleges) értelméért. A teát is szeretem – azt hiszem, iszom is egy csészével…

*Maszaoka Siki költeménye, Szántai Zsolt fordításában
**Kárpáti Kamil, Szepes Erika, Thein Alfréd és Vihar Judit munkáiból merítettem, elsősorban a Terebess Ázsia E-tár oldalait böngészve

***Kulcsár F. Imre fordítása

****Greguss Sándor fordítása