2013. május 3., péntek

Harry Potter - a mozimaraton



Volt idő, amikor szinte havonta újranéztük az aktuális részeket, évről évre eggyel többet, ahogy megjelentek – természetesen felváltva A Gyűrűk Urával. Aztán ezek az idők elmúltak, egyre kevesebb időnk lett (nem utolsósorban eme blognak, no meg úgy általában az otthoni netnek köszönhetően), kialakultak egyéb rítusok, és bár a DVD-k szépen sorban gyülekeztek a polcon, gyakorlatilag az utolsó rész megjelenése óta nem vettük le egyik Harry Potter epizódot sem a polcról. Aztán egy hét szabadság a március végi furcsa télben, amit tudatosan itthon töltöttünk kettecskén és nem mozdultunk ki, pont jó alkalom volt arra, hogy rendezzünk egy Potter-maratont. Persze nem egyszerre, naponta egy film csúszott le, és bár az elején voltak kétségeim, hogy ennyi idő után vajon milyen lesz (főleg az első részektől tartottam…), a nyolcadik film után úgy keltem fel, hogy nem is tudom, miért vártunk eddig. S mivel a könyvekről már született összefoglaló jellegű poszt korábban, a filmekről meg nem (csak az utolsó három részről írtam külön-külön) nem tudom megállni, hogy ne véssem ide a véleményem, így, sok év után. Nagy adag nosztalgiázással és némi gyerekes rajongással elegy élménybeszámoló következik, akinek nem kenyere az ilyesmi, inkább lapozzon… 

Harry Potter és a Bölcsek Köve 

Kezdődik a varázslat… Soha nem felejtem el, milyen felfokozott várakozással és mekkora izgalommal néztük 2000 táján a filmelőzeteseket, vajon mikor bukkan fel egy borzas hajú hobbit vagy egy villámsebhelyes varázslókölyök a vásznon. A személyes rajongásomat félretéve sem hiszem, hogy volt azóta ilyen időszak, amikor ennyire várt és ennyire körülrajongott filmek kerültek egyszerre a mozikba, mint 2001 telén – amikor nagyjából egy időben mutatták be az első Harry Pottert és A Gyűrű Szövetségét. Ráadásul ez még az üzemszerű letöltögetések ideje előtt volt, amikor a mozibemutatókra valóban különleges eseményként tekintettek a rajongók. Kicsit sajnálom, hogy ez a fajta varázslat mára odalett (más kérdés, hogy manapság egy átlagfizetésből élő dolgozó nem engedheti meg magának, hogy a dédelgetett kedvencét megnézze háromszor-négyszer egymás után moziban, míg tíz éve ez nem okozott akkora gondot).

Na de nézzük az élményt. Az első találkozás John Williams imádnivaló dallamaival, a Roxforttal, Hedvig reptével és a kis Harry megérkezésével a varázsvilágba megismételhetetlen, de még így, tíz év és megannyi megtekintés után is ugyanúgy képes elvarázsolni. Szégyen, nem szégyen, harmincon túl, a saját kiábrándultságom és cinizmusom közepette is ugyanolyan gyermeteg vigyorral a képemen néztem, ahogy besétáltunk az Abszol útra, vagy ahogy először feltárult előttünk az éjszakai fényekkel pettyezett kastély. És bár az utolsó részek sötétebb hangulata és ijesztőbb Roxfortja nekem aztán igazán bejött, még mindig az van, hogy imádom ezt a Disney-Roxfortot is. Mint ahogy imádom Chris Columbus gyermetegre hangolt, humoros, groteszk gonoszfigurával tarkított varázsvilágát is. Itt a gyerekek még gyerekek, a gonoszok csak annyira félelmetesek, mint a vasorrú bába, a próbák játékosak, a küzdelem nem vérre megy. Itt még bízhatunk abban, hogy mindig ott lesz valaki, aki segít, és ezek a kis varázspálcával hadonászó aranyos kölykök soha nem szembesülnek olyan feladattal, amit nem tudnak Hermione tankönyvi bölcsességeivel megoldani. Kedves, bájos, ártalmatlan még ez a film – én lepődtem meg a legjobban, mennyire jólesett. 

Harry Potter és a Titkok Kamrája 

Ahogy a második rész is, ahol már azért egy picit veszélyesebb és egy picit sötétebb dolgok is terítékre kerülnek. Emlékszem, amikor mozikba került, el voltunk ájulva attól, milyen „kemény” lett ez a rész az elsőhöz képest – ami ma már enyhén röhejesnek tűnik, hisz hol van a baziliszkusz vagy a pókok elől való menekülés az utolsó két rész monumentális küzdelmeihez képest? Ettől függetlenül most is majd’ kiugrottam a bőrömből néhány hatásvadász effekt láttán (és mi tagadás, én is összecsinálnám magam egy szoba nagyságú póktól), de a hangvétel még mindig mesei. Viszont jutottak erre a részre bőven ínyencségek – itt találkozunk először Voldemorttal (ráadásul a Tom Denemet játszó fiúcska nem is olyan rossz…), és itt kerülnek képbe Weasley-ék és az Odú. Akit a varázsvilág bohókásabb, viccesebb vonulata izgat, valószínűleg ugyanolyan szeretettel gondol vissza az Odúba való első kirándulásra, mint én a Roxfortba érkezésre. De más is beköszön itt: bár ez a rész még mese a javából, most ismerkedünk először valódi, a szereplők közt járó, nem-mesei gonosszal a halálfaló Lucius Malfoy személyében. Ez már azért előrevetít valamit, sokkal inkább, mint a gigantikus szörnyek. 

Harry Potter és az Azkabani Fogoly 

Az igazi hangnemváltásra aztán a harmadik részben kerül sor – ami így, a nyolc rész ismeretében is a legjobb önálló film a sorozatból. Nem is tudom, kinek jutott eszébe, hogy az izgalmas sajátvilágokkal rendelkező mexikói filmest, Alfonso Cuarónt kérje fel egy Potter-rész rendezésére, és hogyan vitte keresztül ezt a stúdión, de le a kalappal előtte. Cuarón többet használt a sorozatnak, mint a többi rendező együttvéve. Izgalmat, dinamizmust, finoman horrorisztikus hangulatot, itt-ott groteszk ötleteket és gótikus atmoszférát tett hozzá az alapjaiban sem elhanyagolható történethez. Arról lehet vitatkozni, hogy a könyv vajon a sorozat legjobb része-e (Rowling például erre a legbüszkébb, de szerintem van ennél jobb), viszont tény: már a regény is jelentős szintugrás a korábbiakhoz képest. A narratíva, az időbeli ugrálás, a történet összetettsége és az elkerülhetetlenül ránk szakadó végkifejlet már cseppet sem mesei. A filmváltozat pedig még kevésbé.

Az atmoszféra és a horrorisztikus részletek mellett említést érdemel a zseniális operatőri munka (tükrön át fényképezett jelenetek, folyamatos játék az óraszerkezetekkel); a második rész önismétléseihez képest meglepően újszerű és dinamikus zene (John Williams utolsó közreműködése a sorozatban); no meg az új színészek játéka. Az addig is kiváló szereplőgárdát kényszerűségből új Dumbledore gazdagítja (Michael Gambon fantasztikus, bár kicsit zakkant a szerepben, jólesett volna, ha Dumbledore megmarad jóságos nagypapának), színre lép a legszimpatikusabb roxforti tanár, Lupin szerepében David Thewlis és az igazi nagyágyú: Gary Oldman, mint Sirius. Hát, ha nem lenne Piton, és nem toporogna már a küszöbön Voldemort, bizony ez a Sirius lenne a kedvencem. Oldman félelmetesen jó, és valahogy ebben a részben tudatosul igazán az emberben, hogy mennyire komolyan veszik a színészek ezt a varázslósdit. Egytől egyig a brit színjátszás legnagyobb alakjai, akik Shakespeare-en nevelkedtek és minden színpadi megmozdulásuk aranyat ér, mégsem érezni a játékukon egy percre sem, hogy csupán „kirándultak” egyet a gyermeteg blockbusterek világába – valahol ez különbözteti meg a szememben az igazi színészi nagyságot a vásári mulatságtól. 

Harry Potter és a Tűz Serlege 

Az egyik legproblémásabb könyvből készült felemás Tűz Serlege nekem mindig is a szívem csücske volt, hisz itt tűnik fel végre Voldemort szerepében Ralph Fiennes (most képzeljetek ide egy halk sóhajt és némi nyálcsorgatást…). Aki olvassa a filmes írásaimat, tudja, hogy rajongásom minden képzeletet felülmúl, épp ezért nekem sokáig ez a rész egy az egyben Voldemort megtestesüléséről szólt, és kész. Amiben azért a filmkészítők is hibásak (ha-ha…), mert az a bizonyos temetői jelenet annyira jól van összerakva, és az a bizonyos színész oly szuggesztív és félelmetes benne, hogy nehéz tőle elvonatkoztatni. Épp ezért volt meglepő számomra (Zoli számára meg méginkább) hogy az újranézéskor nem a szokásos Voldi-ömlengés hagyta el kicsi számat, hanem elszomorodtam, mert ez a rész csóró Harry-éknek bizony a gyerekkor végét jelenti. Még ha ők nem is fogják fel igazán…

Mert hát a végig jelen lévő humor, a tiniérzelmek bimbózása, a csinos Beauxbatons-lányok és az izmoktól duzzadó Durmstrang-fiúk (no meg bájgúnár Edward, akarom mondani, Cedric Diggory) ide vagy oda, a lényeg itt mégis csak a hamarosan bekövetkező értelmetlen haláleset, és az utána következő megállíthatatlan lavina. Innentől kezdve nincs kibúvó, nem lehet azzal áltatni magunkat, hogy mesevilágban élünk, és a tanárok, a könyvek, a lefegyverző varázsigék mindentől megvédenek. Itt már nem papírmasé-gonoszok játszadoznak kisgyerekekkel, hanem egy konkrétan pszichopata seggfej, aki gondolkodás nélkül öl, ha útban van valaki. Na ez az, ami a filmben csak részben jön át – viszont tán épp így az erősebb. Bő két óra virgonc iskolai jópofáskodás, diákverseny, flörtölés, varázslóbál és udvari diákleckéztetés után a zárórész komorsága pofon vág, és szembesít azzal, hogy valami végleg megváltozott. Nem tudom, hogy ez tudatos koncepció eredménye-e, vagy sem, mindenesetre ad egy pluszt a filmnek. 

Harry Potter és a Főnix Rendje 

Pont ez a plusz hiányzik a következő részből, ami könyvben is a leggyengébb. Nem tudom, mi igaz abból, hogy Rowling a rajongók nyomásának és a kiadó sürgetésének engedve írta meg az ötödik részt „határidőre”, de tény: ráfért volna némi húzás, és szerkesztés. Egyenetlen, hosszú, fárasztó – azzal együtt, hogy vannak zseniális ötletei és bizonyos szempontból megint csak új szintre emeli a sorozatot azzal, hogy behoz egy politikai szálat, ami nem tipikus egy gyerekfantasy-ben, de itt helye is van, vicces is, és okos is.

A filmváltozat rendezőjének az addig csak tévéfilmeket rendező David Yates-t választották, ami megosztotta a rajongókat, és minimum kétes eredményeket hozott, mégis: tekintve, hogy Yates aztán végigrendezte a sorozat hátralévő részeit, és sikerült egészen egységes, hangulatos, jól kitalált világot kreálnia a többiek nyomdokain, nem biztos, hogy rossz döntés volt. Atmoszférájában ez a rész leginkább a harmadik részhez hasonlítható, sötét, groteszk, keserű – amit csak a bőséggel adagolt humor old. Szükség is van rá, mert a cselekmény talán itt a legunalmasabb és a legbosszantóbb: Umbridge professzor ámokfutása és Harry kibírhatatlan kamaszodása könyvben és filmen is nehezen tolerálható. Filmen legalább félig menti a színészi játék: Imelda Staunton remek a korlátolt, gonosz, hisztérikus politikus szerepében, viszont sajnos a gyerekszínészek számára nagyjából itt ér véget a bájos-esetlen gyerekkor, és kezdődik a tehetségtelenül végigszenvedett kamaszkor. Szegény Harry, nem elég, hogy szenved, még rosszul is csinálja… Szerencsére annyira összeforrtak ezek a kölykök a szerepükkel, hogy igazán senkit nem érdekel, jól játszanak-e, lényeg, hogy hozzák a megszokott arcukat. 

Harry Potter és a Félvér Herceg 

És akkor elérkeztünk a kedvenc könyvemig (sok szempontból úgy gondolom, Rowling itt csillogtatta meg leginkább írói tehetségét), ami fájdalmasan bénán lett filmre adaptálva. A könyv legerősebb momentumait nem sikerült átvinni a vászonra, és amit helyettük kapunk, az leginkább egy amerikai típusú tinivígjáték varázslósuliba pottyantva. A sűrű és sötét múltban vájkálás, a legfeketébb feketemágiával való ismerkedés, a nagybetűs harcra való felkészítés helyett itt a hangsúly a kamaszkori szerelmeken, vihogásokon, csatározásokon, féltékenykedéseken és konkrétan a legnevetségesebb hülyeségeken van. Ami igazából rettenetesen vicces.

Érdekes, mert egyszerre utálom és szeretem ezt a részt: nagyon hiányzik a könyv hangulata, a Voldemort múltjába tett látogatások, a horcruxok története, az a sötét, bizonytalan, árulásokkal terhes légkör; ugyanakkor olyannyira vidám és humoros a film – a Lupsluck-klubbal, a szerelmi bájitallal, Lavenderrel és Piton cipőjére hányással – hogy nem tudok nem nevetni rajta. És mi tagadás, jól is esik a tragikus vég előtt egy kis vidámság. Mert azt ugye mindannyian tudjuk, hogy ennek a résznek a végén következik be a legtragikusabb, legszívszaggatóbb, legértelmetlenebb, legakármilyenebb fordulat – na, ez aztán a filmben még sokkal „leg”-ebb, mint a könyvben. Kicsit túl van lihegve, na. 

Harry Potter és a Halál Ereklyéi 

Mostanra már biztos kiderült, hogy igazán nagy rajongója vagyok a sorozatnak – nyilvánvalóan baromira féltem tőle, mit művelnek a filmesek az amúgy sok sebből vérző utolsó kötettel, pláne így, két részre bontva. Mivel a bemutatók alkalmából mindkettőről hosszan és részletesen írtam, most egyben elevenítem fel a befejezést, ami igazából nem is lett rossz. Újranézve feltűnt egy csomó apróság, ami a moziban anno nem, és a két részt egyben nézve azért sokkal jobban összeállt a kép, mint külön-külön, bár az is igaz, hogy így még jobban kiugrik, milyen bénán lett kettétörve a zárás (direkt írok törést, mert ez bizony az…). Ugyanakkor ismét csak a hideg futkosott a hátamon a nyomasztó, kilátástalan háborús atmoszférától, amit kivételesen jól sikerült vegyíteni a varázsvilágra egyébként mindig is – még a legsötétebb percekben is – jellemző humorral.

A komolyabb-komorabb hangvétel a dupla játékidővel karöltve sokat segít abban, hogy a színészek kibontakozhassanak – főleg a halálfalók lubickolnak a szerepükben. Azt inkább le sem írom újra (na jó, mégis), hogy Voldemort lenyúlja a show-t – minden fantasy-gonoszt ilyen szuggesztív erővel kéne játszani, akkor tán komolyan lehetne őket venni (persze a dolog szépséghibája, hogy maga a karakter totálisan el lett cseszve a befejezésben, de hát ez a szerző bűne). Az első rész lelkizős, néhol unalmas, ám rendkívül hangulatos vándorlása és készülődése és a második rész nagyszabású akció-hullámvasútja ugyan egyáltalán nincs egyensúlyban, mégis, együtt egészen szerethető befejezést alkotnak. Ami után mi mást is mondhatna egy valamirevaló rajongó, mint hogy kezdjük újra elölről…

Ezt persze nem tesszük, hisz megannyi ismételnivaló kedvenc és megnézni való újdonság vár ránk, de az biztos, hogy nem fogunk újabb éveket várni a következő maratonra. Mint ahogy az is biztos, hogy hamarosan (tán még idén) újraolvasom a könyveket is (na, most látom magam előtt, hogy forgatják a szemüket azon olvasóim, akik kizárólag a kortárs szépirodalmat taglaló cikkekért járnak erre az oldalra) – hogy írok-e róluk ismét, az még a jövő zenéje. Egy biztos: Harry Potter kedvenc volt, és kedvenc marad. Noha bőven vannak kritikáim – mind a regényeket, mind a filmeket illetően – az újranézés bebizonyította, hogy hiába múlnak az évek, hiába változik az ízlésem, hiába távolodtam igen messzire tíz évvel ezelőtti önmagamtól, ez a világ még mindig nem ereszt. Amit őszintén szólva egyáltalán nem bánok…


Az álom box set :) Képek és videók a kicsomagolásáról ITT


2 megjegyzés :

Heloise írta...

Hú, nagyon jó összefoglaló bejegyzés lett, kedvem támadt nekem is megnézni a filmeket újra :-)
Wow, rengeteg mindenben egyetértünk, nekem is a Félvér herceges rész tetszik a legkevésbé (sőt: utálom ezt a részt amúgy filmben :-D ), az valahogy annyira távol áll a könyvektől, mint Makó Jeruzsálemtől. A főszereplők színészi játékáról: meg hát khm... egyetértek, hogy nincs :-D ez nekem leginkább az utolsó két részben volt a legkirívóbb (főleg az utolsóban), emlékszem, ahogy ültem a moziban, és Daniel Radcliffe helyett én éreztem kínosan magam :-D
Ami még zavart amúgy az a Michael Gambon által alakított Dumbledore, akinek a játéka nekem mindig is túl agresszívnak tűnt ehhez a szerephez, és ezt mindig is fájlaltam.

De amúgy ne tévesszen meg senkit, a HP filmeket többnyire szeretem, meg ha úgy adódik, szívesen meg is nézem :-) (csak nem a 6. részt :-D )

Én azt mondom amúgy, hogy írj a könyvekről is (ha van kedved), én biztosan szívesen olvasnám azokról újra a véleményedet :-)

Ilweran írta...

Köszi, ha tudnád, hogy örülök, hogy tetszett :) Kicsit tartottam tőle, hogy mindenki hülyének néz amiért még mindig így rajongok, és még le is írom...
Mindenképpen újraolvasom, aztán meglátjuk mi lesz - végül is az utsó olvasás óta eltelt öt év, biztos hogy a könyveket is máshogy értékelném most. Csak legyen időm rá :) Szerintem a nyári pangásban elkezdem ;)

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...