Totoro - A varázserdő titka

Amikor először láttuk, végig azon izgultam, hogy ne történjen semmi tragikus. Hogy a hétköznapi apróságok szelíd varázslatán ne rohanjunk túl - a szenzációkba. Hogy úgy legyen kivételes a film, ahogyan az életünk az. Hiszen jobbára nem vagyunk űrlények, szuperhősök, emberfeletti teljesítményekre képes titkosügynökök, sem sorozatgyilkosok, gengszterek sofőrjei, drogdílerek és prostik; sem egymásba haló szerelmesek - nemcsak a tragédiáinkból szőhető mese. Lehet-e varázsolni a kivételesség szenzációi nélkül? Persze hogy lehet – mindössze látásmód kérdése. Csak észre kell venni az apróságokat.

Mijazaki észreveszi, és volt bátorsága megállni. Megállni ott, ahol még minden csoda, rejtély és titok, amikor a magból kikelő növény varázslata köt le, amikor a zsebbe makkot töm, bokrok alá kúszik, ódon házak alá les be a kíváncsiság, amikor elvarázsol a patakban úszó néhány halacska, a tócsa mellett kuruttyoló béka. Gyermeki szemmel láttatja a világot. Amikor még minden csoda. S ahol valóságos lehet a képzelet, az erdőcske jóságos védőszelleme, a hatalmas kámforfa rejtekében lakozó Totoro.

A Kuszakabe család vidékre költözik, hogy közelebb legyen a szanatóriumban lábadozó édesanyához, Jaszukóhoz. A régészprofesszor apa és két kislánya, a 11 éves Szacuki és a 4 éves Mei egy hatalmas fa megóvó árnyékában álló, ódon házban rendezkednek be – már ez a megérkezés a pöfögő háromkerekű „teherautóval”… az egyszeri animenéző számára a visítozó kislányok harsánysága akár idegesítő lehet, nem árt tudni, hogy ez egy szelíd szelleműző gesztus – a japán felfogásban a házhoz ragaszkodó egykorvoltak kitessékelésére szolgál. Az új lakók hamar beilleszkednek aztán az új életükbe, s a kíváncsi legkisebb hamar felfedezi azt is: a hatalmas fa makkimádó apró lakói nem mókusok – és nem is mind aprók. És bár a testvére először nem hisz neki, később nagy hasznára lesz neki e tudás.

Gyengéd, egyszerű történet ez, emberséges – de nem tagadja el a világunk szomorú valóságait. A lányok gyermekkorát – amit érzékeny kézzel igazgat az édesapa, bár így is nagy a teher a nagyobbikon – beárnyékolja az anyjuk betegsége. Valódi tragédia, ha valaki, akit ennyire szeretünk, mégsem jöhet haza, még látogatóba sem. Miközben megismerjük őket, az aggodalmuk és reményeik könnyen válhatnak a mi aggodalmainkká és reményeinkké. S mikor a rossz hír érkezik, s Mei a maga parányi módján oldaná meg a helyzetet, már igazi, szinte szülői aggodalommal követjük a mesét.

Még szerencse, hogy az erdő védőszelleme, a hatalmas (és igen mulatságos) Totoro segít, ha jól kérik. Mijazaki szerint a világ körülöttünk nem közömbös, létünkről tudomást sem vevő megastruktúra - lelke van, ami megszólítható, s ha jól szólítják meg, válaszol. Nem árt tudni, hogy e filmet az általam látott legszívszorítóbb animével párhuzamosan készítették a frissen gründolt Ghibli stúdió munkatársai – az alkotótárs, Takahata Iszao által rendezett A szentjánosbogarak sírja e film sajátos komplementere, mély és őszinte reménytelenséggel idézi meg a háború végi, atomcsapást szenvedő Japán életét, szintén egy testvérpár történetén keresztül. A két filmet egyszerre, egy jegy megváltása árán mutatták be a mozik, s ahogyan több helyütt olvastam: ezt tartják az egyik legmegkapóbb, legrendkívülibb dupla jegynek, amelyet valaha a közönség rendelkezésére bocsátottak. Az a film legmélyebben a közönyről, a részvétlenségről beszél - ez a figyelemről egymás és a világ felé.

Amikor az erdő szellemei és a két kislány szertartásos növény-növesztő táncot járnak éjjel, s a kibújó hajtások egyetlen égnek robbanó, hatalmas fává állnak össze… az a képsor pontos ellentettje a Hirosima felett gomolygó gombafelhőnek. Az élet gyönyörű robbanása, kiteljesedése – az élet ünnepe, a holdfényben. Mégis, mikor a két kislány felébredve az apró, földből alig kibújt hajtásokkal szembesül a hatalmas fa látomása helyett, egy cseppet sem csalódottak. Ugrándozva táncolják körül az ágyást: „Kikeltek! Kikeltek!” Mert ez ösztönös tudás: az életnek több idő kell, növekednie kell a születőnek, hogy beérjen. Pusztítani könnyű - sőt mesélni is sokkal könnyebb róla. Könnyebb mesélni a drámát – akkor is, ha Takahata nem ezt az utat választja, a nagy gesztusokét; hisz A szentjánosbogarak sírja történetének épp a hétköznapisága szorít torkon. Ahogyan a Totoro-ban viszont a hétköznapi emel fel. „Nem lehet himnuszt írni a békéhez, mert nincs története” mondja Peter Handke, s nem egyszer gondolom úgy: igaza van. De Mijazaki Hajaonak ez is, valahogy ez is sikerül.

Szépségesek a képei. Szerethető, pár vonallal rajzolt karakterei körül a világ rajza időnként burjánzóan, bőségesen részletgazdag. Himnusz a vidékhez, a vidéki élethez, annak örömeihez – s nem is feltétlenül a városi ember idealizáló szemével. Hiszen mondják, e film a leginkább önéletrajzi vonatkozású, a rendező gyermekkori élményeiből fakad. Sőt, sikerei delén oda költözött vissza feleségével és fiaival, arra a vidékre, s azóta is nem kevés energiát fordít Tokorozawa város és környéke természeti értékeinek megóvására.

Reményteli film. Szeretni valóan reményteli. Ha nem csináltak volna mást, akkor is ott volna a helye a világ filmes halhatatlanjai közt az alkotóinak. A hatása a csillagokig ér: a kisbolygó-öv 10160. számú aszteroidája Totoro nevét viseli.

(A rajongói pajzánság sem ismer határokat - a „buszra várunk Totoróval” beállításának paródiáit itt: http://www.aniplogs.com/2012/08/totoros-bus-stop-parody-gallery.html megtekinthetitek.)