2013. május 13., hétfő

József Attila: Műterem - vers és dal



A műterem kopott, öreg falán 
Reám nevet száz ismeretlen ember. 
Ez gyermek itt, az már nincs is talán, 
Ez pocsolya, az kristálylelkű tenger.

Reám nevetnek bágyadtan, vígan 
S az én arcomat mosolyogják össze. 
Ez engem álmodik álmaiban, 
Az engem átkoz, hogy szívét fürössze.

S én nem vagyok és nincsen más, csak ők, 
A szomorúak és a nevetők 
Az arcomat hogy összemosolyogják. 

Mint szívemben a dolgok képei 
Búsan és vígan összenevetik 
Az Ennálam is erősebbnek arcát. 

Fiatal költő szonettet ír – ha nagyon gonosz vagyok, akkor ez nemcsak a pillanat kitüremkedésének elementáris rögzítés-vágya, hanem iskola is, költői szárnypróba. Elsajátítani a mesterséget, a formába kötött szóban felcsillantani az egyébként szabadon áradó tehetséget – ifjú lázadók szemszögéből: fogni a formát és a magunkévá tenni. Akár némi erőszak árán, csak hogy látsszon, a zseni nem fér a keretbe. E tükörben ez a vers visszafogott, szinte gyengéd formajáték – s a tehetség ott tör ki, ahol valóban lávaforró lehet: a mondanivalóban. Lehetne szigorúbb magához a költő, a mesterséghez a legköznapibb „gyengített” petrarcai forma leglazább rímelése kevés: abab, cdcd, eeg, ffg – sehol egy visszanyúlás, az ölelkező helyett a testhez állóbb, a költőnk által sokat használt rímfonat –; viszont gyönyörű a fordított, melankolikus ritmika a sorpárokban, a dallam önmagában sopánkodik, akkor is, ha szavak nélkül, mezítelenül dúdolod.

A műterem kopott öreg falán ott figyelnek a fényképek. Rajta mindenféle népség, akik az őket nézőkre mosolyognak, a maguk időtlenségéből. Lehet, hogy nem is él már az egykori modell – aki oly elégedetten pózol a beállított, műtermi portrén: szék támlája mögött kevélyen álló, míves posztamensre (oszlopos talapzat, virág- vagy szobortartó izé) állva támaszkodó, karfára ülve elegánsan könyöklő módos iparosok, polgárok, nemesek, néhány munkásarisztokrata, és persze a nők, a  feleségek és anyák, keményített divatban, s a gyerekek szalagos kalapban, hajban fonattal, labdával, babával, fodros ruhácskában… mind, aki megengedhette magának a fénykép luxusát. Pont mikor a vers születik, egyre többen engedhetik meg maguknak – már nagyapámék paraszti portáján is kép készül; dédnagyapámról is őriz a család képet e korból, vigyázzban áll a legjobb ruhájában, rámás csizmával, büszkén –, de nem mindenki, messze nem. Ó nem. A költő sem. Ritkán és a más pénzén. De a versi pozícióban nem.

Néznek – azaz visszanéznek ezek a személyiség lenyomatát őrző tárgyak a költőre, aki nézi őket. Akár úgy fordulhat ez a nézés, ahogyan a játék fordítja itt: hogy a kép éjein a nézőt álmodja, szívét e néző gyűlölésébe füröszti a nézett; a lélekkel telipakolt tárgy a test bio-tárgyába pakolt lelket. Játszhatunk ezzel – de az ismerősöket is láthatja a költő a képeken, gazdag rokont, ki őt álmodja - vajon milyennek… -; a nyelvészprofesszort, ki peckesen feszít, és gyűlöl, igen: félti az ifjúságot a fájdalomszavak kavarta vihartól, a prűd barom… a démonizált hatalom, akinek a nyelvészet mellesleg sokat köszönhet, s ha nincs ez az eset, hát nem így emlékszünk rá. Nem dönthető el, szimbolikus értelem, vagy konkrétra utalás (esetleg mindkettő) hogy álmodnak és gyűlölnek „engem” a képek.

Nehéz ezt így – száz év se telt, s szinte érthetetlen e képekhez fűzött ilyetén viszony. Az örökléthez. Hiszen most ömlenek. Ránk. Dagálya van a képnek, nem örökléte. Bármelyik pillanatom rögzíthetem – sőt mozgóképre rögzítve mutogathatom is, felkaphatja a média, lehetek könnyen a figyelmi középpontban… de hogy öröklét? Ugyan! A kép nem vágy tárgya – vagy nem úgy. Készülnek jelentős dolgok, a fény elcsípett csodái, műtermekben és természetben, beállítva és megragadva – hatások zuhogó tömegében mégsincs meg az a hallatlan jelentőségük, mint egykor. Néha egy-egy antikváriumban belelapozok a fényképes dobozokba, hogy megcsapjon e légkör – pont azért, hogy mikor a kortársaim fénnyel írt pillanatait lesem, e légkör válasszon érdekest. Mert az öröklét izgat, naná. Máskülönben aligha olvasnék verseket…

Csak nézi a költő a szemmel látható öröklétet, a maga nemvagyokságából, megörökítetlenségéből, pedig a szívében olyan dolgok laknak, amik a nála erősebbeket is megkötöznék. A szívben őrzött dolgok képei. A gyerekkor? A kuncsorgó kamaszévek? A kegyelemkenyér megalázódása? Az elfogadnivaló élethelyzetek satuja – s a belőle szökés éhes kudarcai? Vagy a legszebbek, amik versbe kívánkoznak, a „kelő nappal én is”, a „nincsen apám”, „a vonat elé”? Nem tudom. De egy biztos. Meg akarta örökíteni őket. Versbe akarta fonni a szívben őrzőtt dolgokat – és (tudjuk, mi, utókor) sikerrel járt. A költőt is csak az öröklét érdekelte. Amely valóban minden pillanatnyi erőt vígan összemosolyog.


A Harcsa Veronika Quartet egyik legérzékenyebb versi találata ez – de pont a forma, a szonett viszonylagos rövidsége okán valójában nehéz dió. Az induló gyászdob hangulata önmagában teljes, a trombita igen finoman emel erre rá, a zongora nagyon szerényen csak alámászik az éneknek. A dallam kiválóan emeli ki a szonett erejét is emelő ritmikai lejtést – de ez önmagában kevés lenne, ha nem találnák meg a fattyúsorokra illeszkedő refrénszerű külön dalívet. A kiemelt szövegrészek ismétlődése itt ugyan szétszedi a szonett zárt szerkezetét, de ez az ismétlődés egyszer csak elkezdi repíteni a dobalap keltette hangulatot. Erre ül rá a trombitaszóló – hogy aztán az egész vers megismétlődésekor, már az énekkel duettezzen a trombita: s ezzel egyszer csak létrejön a látványi ellenpólus, a képek „jelenléte” a zenében is. Hova száll a vége… szinte diadalmas ez a fájdalom. Amit a tartalomról írtam, az itt van előttem, a zenében. Felépítmény és lélek. Ez a szonett. És így lehet – így kell – megzenésíteni.

2 megjegyzés :

K.A.P.O.R írta...

Szia, figyelj csak szerintem ez egy zsenialis feldolgozas. Tudod en ugy latom hogy az ilyen feldolgozasok segitenek minket ahhoz, hogy a versek kedveltebbek es ismertebbek legyenek vagy eppen megmaradjanak a fejunkben.
A masik nagy kedvencem az Yonderboi Pilinszky Terek.. az tenyleg zsenialis :)

Tetszik a blogod! :)

En ezt csinalom, ha van kedved nezzed meg: www.magyarmuveszet.com vagy facebookon Magyar Muveszeti es Kulturalis Portal.

Udv

Feri

shizoo írta...

Köszönöm!

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...