2013. május 7., kedd

Michel Houellebecq: Lanzarote



Az idei Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál díszvendégeként hazánkba látogató francia sztáríró-botrányhős, a Goncourt-díjas Michel Houellebecq egy korai kisregényének kiadásával készült az eseményre a szerző életművének hazai kiadója, a Magvető. A Lanzarote című tömény, alig száz oldalas elbeszélés eredetileg 2000-ben jelent meg, a nemzetközi sikert és ismertséget hozó Elemi részecskék után, ám még a „nagy” botrányok előtt. Hőse, a „kiábrándult értelmiségi” tökéletes megtestesítője, a negyvenes éveiben járó francia középosztálybeli férfi rendes téli üdülésére indul a Kanári-szigetek egy kevésbé felkapott, alsó-középkategóriás (már franciaországi mércével mérve…) „turistaparadicsomába” – hogy miért, tán maga sem tudja…

Leginkább azért, mert ez a szokás. Társadalmi szokás, no meg az ő jól bejáratott szokása. A minden évben „kötelező” többé-kevésbé egzotikus nyaralás, mint valami letudnivaló feladat lebeg a többé-kevésbé jólszituált nyugat-európaiak feje felett. Nyaralni muszáj, akkor is, ha az ember nem engedhetné meg magának; akkor is, ha a nyaralás egy hete alatt ugyanúgy saját magánya falai közé zárva bámulja a falat (sajátja helyett a szállodáét); akkor is, ha családjával épp úgy marják egymást, mint otthon; akkor is, ha fogalma sincs róla, miért érdekes a hely, amit meglátogat. Már ha érdekes egyáltalán.

Lanzarote például egyáltalán nem az – legalábbis főszereplőnknek nem. Tipikus megkeseredett entellektüel ő, aki a nyaralás második napjának estéjén már számolja a napokat visszafelé, mert unja magát, aki az egzotikus táj látványában csak a „látvány” hiányát veszi észre. Sehol egy középkori rom, sehol egy kitörni készülő vulkán (hegy ugyan van, de épp nem készül kitörni), sehol egy képeslapra illő tengerpart. Kopár, szikes, kiábrándító sziget, melynek legnagyobb előnye, hogy egyszer valaki látott itt valakit januárban fürödni (az illető feltehetően norvég volt, hisz nekik Lanzarote még januárban is meleg). Két jelentősebb turisztikai látványossággal büszkélkedhet: egyik a Kaktuszkert, ahol undorító formájuk alapján kiválogatott kaktuszokat rendezgettek el a vulkáni kövekkel kirakott sétányok mentén, melyek hol kancsót, hol alvó embert, hol falloszt formáznak. Másik a vulkáni kitörések epicentruma körül elterülő nemzeti park, mely pont úgy néz ki, mint a sziget többi része, csak épp valaki kitett rá egy „Parque Nacional de Timanfaya” táblát.

Hősünk mindezen látványosságokat csoportos kirándulás keretében tekinti meg – melynek legérdekesebb vonása mindig az, vajon kikkel hozza össze a sors az embert. Hisz ha már a táj sivár, a hotel közepes, az étel épp olyan, mint a kontinensen, legalább a társaság legyen jó – s ha az ember kiábrándult, egyedülálló középkorú, bizton okkal reménykedik némi kalandban. A szerző az európai népek cseppet sem politikailag korrekt jellemzése és a nyaralási szokások sajátos vizsgálata után oly természetesen siklik át a szexuális turizmus területére, hogy észre sem vesszük: kis híján pornót olvasunk. Houellebecq híres arról, hogy nem finomkodik, sem műveiben, sem nyilvános megjelenéseikor, és nem áll távol tőle az öncélú megbotránkoztatás. Így hát nincs min csodálkozni, amikor azzal szembesülünk, hogy a látványosan unatkozó főszereplő nyilvános szexkalandba keveredik a tengerparton két félig-meddig leszbikus német turistatárssal, miközben a megkeseredett belga rendőr, akit épp elhagyott a neje, mélán végignézi az egészet.

Annál furcsább és elsőre értelmezhetetlen fordulattal kerül a képbe egy földönkívüli-hívő és pedofil orgiákat rendező szekta – mely mintha csak azért szippantaná magába a méla belgát, hogy kicsikarjon főhősünkből némi emberi érzelmet. Nem sok sikerrel. Mint írtam, elsőre értelmezhetetlen, második nekifutásra korrekten illeszkedik az előzőekhez ez a szál is: hisz az „elszektásodás” valahol ugyanarra a jelenségre adott válaszreakció, mint a nyaralási kényszer, vagy az érzelemmentes erotikus kalandokba bocsátkozás. Magányos, értékvesztett, „kötelező körökben” gondolkodó látszatéletekből való (ál-)kitörési kísérletek ezek, melyek olyannyira jellemzőek a mai jólszituált európai lakosságra.

Houellebecq őszintén, gátlástalanul és kíméletlenül ír rólunk, miközben egy percig sem szépít, és nem ad a kezünkbe megnyugtató megoldást. Nála nincs semmi, csak kiábrándultság és rutin. A főhős egy egész hétre mutat némi érdeklődést a két nő iránt, érdekli a belga rendőr sorsa, majd amikor a szekta a híradások fókuszába kerül, még párszor belenéz a híradóba, ám aztán, ne legyenek kétségeink, folytatja ugyanazt az életet, amit addig élt. S a következő télen egy újabb mérsékelten egzotikus nyaralásra indul, ahol újabb kiábrándító kalandok és futó ismeretségek várnak rá. De végső soron nem változik semmi. S miért is változna, ha a változtatás minimális igénye sincs meg bennünk? Houellebecq főhőse köszöni, jól elvan a saját keserűségével és eszében sincs változtatni – Houllebecq pedig, köszöni, jól elvan az illúzióvesztett botrányíró szerepében, aki újra meg újra feltépi a társadalom sebeit és sót hint beléjük. Mi pedig köszönhetjük a műveit, mert ha gyógymódot nem is ad – vannak kétségeim, egyáltalán hiszi-e, hogy léteznek gyógymódok – legalább megmutatja, milyen életet nem akarunk élni. Hogy ez mire sarkall minket, az már az olvasó magánügye.


Kiadó: Magvető
Fordító: Tótfalusi Ágnes

3 megjegyzés :

pável írta...

szóval ahogy a krasznánál az állatvanbenn, ez is afféle eddigi életmű-granulátum vékonyka kiadásban?

shizoo írta...

ahogy én látom, ez egy korai művének újrahúzása - tehát legfeljebb az életmű granulálja ugyanazokat a kérdéseket...

pável írta...

újrahúzás, ez jó! kérdés, kinek jó..

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...