2012. november 21., szerda

Lavie Tidhar Budapesten



Továbbra is úgy gondolom, hogy a könyv magáért beszéljen. A fedőlapok közé szorított egész világ álljon jót magáért - a személyes találkozás, de főleg az ismeretség enyhítő körülményei nélkül. De ért már kellemes meglepetés, adott az olvasmány-élményhez a személyes jelenlét az író „közegében”. Még mindig nem nevezném magam gyakorlott írólesőnek, de tény, sokkal szívesebben használom ki az adódó lehetőségeket, mint korábban. Egyre inkább úgy érzem, kapok valamit, ha elmegyek megszaglászni az írót, s furcsa mód jobbára olyasmit, amire előzetesen nemigen számítottam.

Például nemigen számítottam rá, hogy Lavie Tidhar a fényképéhez képest (ott, a könyve hátulján) mennyire kisfiús jelenség. Nem mondanám éretlenségnek, mert a szelíd külső mögül mintha egy sokat tapasztalt, huncut ördög kacsintana ki időnként – egy meglehetősen ironikus humorú ördög. Az irónia az, ami áthatja a legtöbb gesztusát. Élvezet volt figyelni, ahogy a pódiumbeszélgetés folyamán a fordítást hallgatva önkéntelenül reagált. A kezeivel. A válla ejtésével. Félrebiccenő fejével, ahogy alulról gülüzött – nem is a kérdezőre, hanem egyből a kérdésre. És igen, ennek a szelíd szarkazmusnak a jelentős része (jó volt látni) önirónia.

Mert Lavie Tidhar nem szállt el a World Fantasy díjtól. A kérdésre, hogy jobb író-e, mint a (szintén díjbirtokos) King, vagy Martin, fanyarul ennyit válaszolt: a repülőn idefelé a mellette utazó Kinget olvasott (s ebben benne volt: nem őt…). A díj pedig elsősorban ajtókat megnyitó volta miatt fontos. Mert arra jó. Az „Oszamacon” epizódja okán: igen, nagyon izgatják a találkozók – csak a szerkesztői jobbára kihajítják ezeket a jeleneteket a könyveiből. S amikor felmerült noir-hangulatú könyve tipikus, sodródó hőse kapcsán, van-e olyan elvárás, hogy korunk hőse legyen aktív, ezt felelte: „Legyen! Nem érdekel.” Nem pökhendin. Csak így: nem érdeklik az elvárások. Ha érdekelnék, valószínűleg soha nem írt volna Oszama címmel ilyen könyvet.

Persze talán a személyes érintettség nélkül se. ’98-ban ott volt Dar es-Salaamban, a robbantáskor – hogy aztán tíz évig érlelje a beléakadt gondolatokat. Volt olyan érzése, mintha a terrorizmus mindenhova követné (ez olyan Súlyszivárványos, ha valaki ismeri azt a könyvet, tudja, hogy értem: Tidharban tényleg van valami Slothropból…). A magonc tehát hosszan érlelődött – ehhez képest fél év alatt megírta, számottevő nehézségek nélkül. Kiadót persze nehezen talált, a nagyok sorra utasították el – zavarta őket a provokatív téma, a cím, a kvázi műfaji besorolhatatlanság. Mondjuk nem is zsánernek szánta, nem szánta műfaji könyvnek. Pár szóval összefoglalja a könyvét, fanyar, majdnem hogy angol humorral – mintha épp egy olyan szimpatikus fiatalembert játszana, aki egy idegen országban nem tudja, mit kezdjen a felhajtással maga körül.

Mindvégig beszélt a keze – a mozdulatai könnyedek, a gesztusai megformáltak voltak, mintha a mondatait levegőből, a kezével gyúrná a szemünk láttára, az egész pódiumbeszélgetés alatt. Merthogy nem egyszerű kérdezz-felelek zajlott, Kánai András műsorvezető mellett szóhoz jutott Köves Károly Krisztián, a könyv hazai trailerének rendezője, Lukácsy György, a „noir-szakértő” filmkritikus, és Sitkei Levente újságíró, Közel-kelet szakértő. Az Ad Astra kitett magáért, megteremtette egy izgalmas este kereteit. Nem lett teljes – mert például akadtak kérdéses kérdések. Nem egyértelmű a regény vége? (Dehogynem az!) Lavie elegánsan kitért: az olvasóra bízza az értelmezést. A szakértők is olykor túlságosan beleszerettek a kapott kérdésekbe. Értem a koncepciót, de valahogy ilyenkor sem ártana bevonni a szerzőt, hogy ő mesélhesse el: az Al Kaida egy mese, amiben nem lehet hinni. A nagyszakállú, azóta halott vezetővel együtt. Nem szervezet, hanem egy eszme. Mint a Mikulás. S az érem másik oldala: az Oszama nem egy (mellesleg igen gyakori) név immár az arab világban, hanem egy Brand. S hogy milyen érdekes: az amerikaiak kategorikus reakcióihoz képest Európa a kérdést árnyaltabban kezeli – talán épp a keserves edzettség, az európai államok saját, ilyen-olyan terrorizmusainak jelenléte okán. Izrael meg nem kezeli sehogy se – benne él. Válaszcsapástól válaszcsapásig.

Szerencsére én nem vagyok szakértője semminek, így nem kellett szégyellnem a tudatlanságom: Lavie Tidhar szerkeszti a World SF blogot. Megkérdik tőle: van-e különbség az angol és az „egyéb” népek fantasztikuma között. A válasz: az antológiák célja, hogy megmutassák, ami van. Ha van különbség (nyilván akad), akkor azt is. Hogy dolgozik? Reménytelen figurának tartja magát – válaszolja – ráadásul szereti, ha maga is meglepődik; nincs oda a teljesen kitalált, megformált mesékért. Itt már érezni, hogy az író (le)fárad, a kérdésre, hogy mit olvas, némi szarkazmussal e válasz érkezik: pihenésül krimit, katalógust és telefonkönyvet.

A dedikáció. Itt vagyok szemtől szemben az Oszama szerzőjével, és egy kumma szót nem tudok váltani vele. Ilyenkor esz a leginkább a méreg az egykori lustaságomért. De legalább azt hiszem, megértettem valamit. Én beleszerettem ebbe a könyvbe. Holott csak az Ad Astra Kiadó kínálatából: ott a mondatokból lelket varázsló Marija Morevna, a halhatatlan, az ihletetten cizellált, országnyi gazdagságú Dervisház – mégis, én ebbe a korántsem hibátlan, egyenetlen, néhány nyilvánvaló sorvezetőt használó könyvbe szerettem bele, és nemcsak azért, mert szíve van és mert egy visszavonhatatlan, őszinte kudarc története. Hanem mert a könyv túlmutat önmagán. S mert az írója is messze „túlnyúlt” e könyvében önmagán. Egy angolul jól értő barátom így jellemezte: nem lépett túl a maga szokott eszközkészletén, modorán, mániáin – s a könyve mégis. Valahol mindenki, aki ír, szerintem ezt szeretné: csinálni valami önmagánál nagyobbat. S ennek a srácnak ez sikerült. És a díj sem csinált sikerzombit belőle – ebből sejtem, hogy mindezt ő is tudja. Tudjátok mit írt bele a könyvembe? „Burn this book”. Köszönöm, Lavie.

Végül aztán mi is ettünk a születésnapi tortájából. Köszönet a kiadónak. Még mindig hibátlan a renomé.

2 megjegyzés :

pável írta...

hehe, másoknak mit dedikált?

te, adastra ügynök, te :)

shizoo írta...

Még azt is el tudom képzelni, hogy mindenkinek mást írt bele - merthogy egy barátom könyvét is dedikáltattam egyúttal, s neki mást írt bele...

Majd ha megfizet bárki, leszek az ügynöke (és szépeket írok az Iron Flowerekről is...szerencsére ez a veszély nem fenyeget :)

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...