Amelie csodálatos élete

Ha egyetlen szóval kellene, azt mondanám rá: üde. Árad belőle a tavaszi levegő, a rügyfakadás, a zápor utáni macskaköves utcák illata, a csatornák apróka zsilipkapuin lezúduló víz, a felrebbenő galambraj szárnyverdesésének hangja, egy dudáló pedálos robogó csettegése – a hangulata varázsol el. Az a tavasz-hangulat, ami árad belőle; a kapcsolatok, hitek, tévedések és duzzogások, a jótündér-játék, az igazságtevő-játék, a titkosügynök-játék, a nyomozó-játék, a játék a félénkséggel – tavaszi, kócos üde levegő. Mintha szükségem volna rá. Az ilyesmire. A drámát jóillatú takaróba csomagoló könnyedségre. Hogy figyelmeztessem magam: a világ csodátlanodása nézőpont kérdése. Hogy nézetválasztásaink döntik el, mennyi varázslatot engedünk – a máshonnan nézve – kisszerű és szürke hétköznapjainkba. Egykor ütemesen újranéztük, szemcsésre öregítve a videokazettát, s most, hogy belefutottunk a királyi tévén a minap, örömmel ragadtunk ott előtte – és megint elragadott. Örömmel láttam, hogy bennem sem öregszik a film: az Amelie csodálatos élete.

Mert az élénk képzelőerővel megáldott fiatal nő: Amelie számára „hétköznapi csoda” minden. Ahogy a film alkotói, Jean-Pierre Jeunet és forgatókönyv-író társa, Guillalume Laurant, az operatőr Bruno Delbonnel, vagy a filmzene komponistája: Yann Tiersen felépíti a világ e „hétköznapi csodákkal” teli nézetét a színészek, Audrey Tautou, Mathieu Kassowitz, és a többiek – köztük a kedvencem és példaképem: az „üvegembert” megformáló Serge Merlin segítségével; nos, ahogy felépítik a „hétköznapi csodát”, az nekem arról árulkodik: ismerik. Tudják, hogy van ez a tavasz, ez az üdeség, ez az optimista – akár kissé naiv – hit az emberi jóságban; hogy a világ megfejtendő titok az orrunk előtt, amit érdemes kutatni, albumba gyűjteni érte azt, ami – máshonnan nézve – szemét, felesleges. Hogy akik ezt tudják, attól még lehetnek szomorúak, keseredhetnek el, zuhanhatnak magukba – tudhatnak más nézeteket, másként hiteleseket. Mert ezzel a sok szóval igazából erre szerettem volna kilyukadni. Hogy akármennyire furcsa, ez a film hiteles. Úgy, hogy nincs benne keserűség. Hogy egy másféle hitelességgel pontozzam ellen: úgy, hogy nincs benne egy deka Haneke se.

Persze könnyen összeragadhatna a szánk a film „édességétől” - mint a túl sok mályvacukortól a gyerekeké -, ami a filmet a jó íz határán tartja, az a humora. A tálalás iróniája. Hiszen a többi gyerektől elzárva felnőtté érő Amelie Poulain csetlés-botlásai a Két Malom presszó törzsvendégei, az otthona, a Montmartre-i bérház habókos szomszédsága közt; a város és a külvárosi szülői ház elanyátlanodott miliőjében könnyedén édelgésbe fulladhatott volna – vagy ha nem találnak remek módszereket az alkotók ellene, belefulladhatott volna e bő lére eresztett történet a maga banalitásába. Mert nehéz rólunk filmet csinálni, elcseszett fontossági sorrendjeinkről, béna kacsaként végigcsetlett napjainkról – nem véletlen, hogy a legnehezebb a hétköznapi emberek mikrodrámáinak hónaljszagú légkörével mit kezdeni, s vígjátékot belőle még nehezebb, főleg ha egy fia vadászpilóta, titkos ügynök, maffiózó vagy drogdíler se szerepelhet. A tálalás iróniája viszont tanít: bennünket is arra, hogy így nézzük a napjaink.

Honnan is? Miből áll ez a nézet? Néhány példát hozok. Ott a fordulópont, ami kizökkenti a lányt a saját veszélytelen hóbortjaiból: Diana hercegnő halála. Azaz dehogyis ez – figyeljünk, kezdődik a menet az irónia-szellemvasúton – hanem a „halálhír által” megtalált doboz, egy ismeretlen egykori gyermek kincsesládikója. Nem a „nemzetközi gyász”, ami annyi, a saját életét valójában semmire nem becsülő, ezért kukkoló (rajongás által celeb-életeket élő) kortársunkat elérte akkor, hanem egy rejtekhelyről előhúzott poros kekszesdoboz, aminek megpillantásakor Amelie-t „olyan érzések fogták el, ami csak a Tutanhamon fáraó sírkamráját felfedő kutatók érzéseihez fogható”. Az életünk „sírkamra-leletei” fontosak, mindenkinek mások, de mindenkinek egyformán fontosak, mint a házmesterné, a „könnyekre ítélt” Madeleine Wallace rég halott férjének őrizgetett szerelmes levelei, mint Raymond Dufayel birkózása Renoir „Az evezősök reggelije” című festményével, mint Nino Quincampoix nyomozása a „fotoautomaták fantomja” után. (Milyen érdekes: amikor a lány a fiúnak ajándékozza a megfejtést, akkor megfosztja a mítosztól, de megajándékozza a „megtalálással” – a legnagyobb ajándékot adva, amit a fiú csak kaphat.) E film kisemberei is kukkolók – csak a celebjeik helyett egymást kukkolják.

Példa még. Dominique Bretodeau, a kincsesládikó egykori tulajdonosa megtalálja a telefonfülkében („csak csörgött, csak csörgött…”) a gyermekkorát. Micsoda sansz az elkúrásra – nemes zenére kell bekússzon a sok édes gyermekkori emlék. Azaz dehogy: Bretodeau szinte kizárólag a megaláztatásaira emlékszik. A csalásra a játék közben (Bahamontes valószínűtlen, meglepő győzelmére a Touron), a lebukásra a kukucskaluk előtt (ó, az a kombiné, azok a didkók!), s legfőképp arra a tragikus napra, amikor elnyerte (és elveszítette) az osztály összes üveggolyóját. Arra emlékszik, amit sikeresen elfelejtett. Mert EZ a reveláció! Itt az elfelejtett gyermekkor a dobozban. És talán tényleg megmozdul az ember, ha ekkora erővel löki meg a múlt. Mondjam még? Ott a kerti törpe dokumentált vándorlása, az apatikus apát provokáló játék-löket. Az apa visszatérő mondata: „nem értem. Tényleg nem értem.” Mert neki ez a lényeges. Miközben minden egykori sérelméért giccsbe panírozott bosszút állt a felesége hamvain (hisz ennek volt koronája a hitves által kamrába száműzött kerti borzalom „rehabilitációja”), valójában csak „értelmi reakciói” voltak. Érzelmekkel a rejtély telíti – van mire várnia, a postásra, az újabb fotókra a törpével a világ távoli pontjairól. És nem magyarázódik a rejtély – ez a hiányzó magyarázat adhat lökést, hogy Poulain úr végre valóban „kövesse a példát”, és elinduljon egykori vágyai után. Nincs értelme töprengeni rajta – de nehogy már egy törpe messzebbre jusson, mint a gazdája! Ez a hitelesség a filmé. S másfelől: ez a csalás hitelessége.

Hiszen Amelie is (valójában) csal. És ahol a „valóságban” csal, ott veszít. A presszósné receptje működik, de a beteges féltékenységre nem orvosság. Isabelle Nanty tündérien „képzelt beteg” Georgette-je még csak-csak lejönne a „szerről” (a hipochondria pótszeréről), de a Dominique Pinon által zseniálisan rajzolt rosszindulatú, „nő-birtokos” Joseph (a „bizonyító erejű” diktafonnal) soha nem lesz hajlandó erre. Neki a kapcsolatnak ez a veleje: a gyanakvás, a veszteségtől, a felszarvazás általi megalázódástól való rettegés, a „birtok” határainak permanens „körbehugyozása” – bizonyára van, de nem tudom elképzelni azt a pofont, amitől kijózanodna ebből, mert a féltékenység olyan, mint egy jó fanatizmus: minden tapasztalat beleilleszthető, mindenre van benne magyarázat. Nekem pont azért a kedvencem Raymond Dufayel, a visszafogott eszközökkel is zseniális Serge Merlin „üvegembere”, mert benne ebből a fajta elvakultságból nincs egy szemernyi se. S milyen érdekes: pont attól az egyetlen józanító jelenettől lesz tökéletes az alak rajza, amikor az együgyű Lucien-t (akit Jamel Debbouze alakít) mondvacsinált indokkal, önzőn elzavarja. A Renoir képén keresztül a környezetét is mélységekig megértő, Amelie-vel folyamatosan mögöttes tartalmakban (is) beszélő magányos „bölcs öregember” figurája így teljesül ki: a botlása által. Értsétek meg, folyamatosan a filmes alkotói józanság ironikus fékeiről beszélek egy filmben, amely mer elszállni, s „elemelni a hétköznapot” magával.

És legszebb példa: a csalás, a sok csel (valójában) nem löki át Amelie-t a saját elfogódottságán. Az árnyékunkat nem ugratja át a csalás, azt át kell lépni – még ha csak azzal az egyetlen hétköznapi gesztussal is, hogy a megfelelő pillanatban kinyitjuk az ajtót. Le kell mondani az álmokról, hogy be tudjanak teljesülni. Nem akármekkora kihívás egy fiatal színésznőnek ez a szerep, hiszen az ő kislányos vállain ücsörög az egész film. Annyi elmondható, a szereposztás telitalálata Audrey Tautou. A hatalmas szerencse, amivel megtalálták, számára egyébként iszonyú pech is – mert a szereposztók azóta is kizárólag Amelie-t látják benne, én egyetlen filmre emlékszem, ahol mutathatott valamivel többet (ott is úgy, hogy fel kellett építenie ugyanazt, hogy aztán csavarhassanak rajta egy tisztességeset), ez a Szeretni bolondulásig. Timi szerint jó volt a Hosszú jegyességben is, de azt én nem láttam…

Szeretjük ezt a filmet. Olyannyira, hogy inkább ezt néztük Coenék Félszeműje helyett a minap – pedig azt is nagyon meg kellene már… Most, hogy a műsorszórás elénk sodorta véletlennek köszönhetően néztük meg ugyanúgy jól esett, mint ahogy régen egy zaklató nap után vidultunk rajta terápiás céllal. Szerintem elő kellene ásni a dvd-t. A jó mese a lélek gyógyszere. S az Amelie csodálatos élete jó mese.