Rory Clements: Bosszúálló

Walsingham miniszter egykori elsőszámú titkosrendőre, John Shakespeare immáron visszavonult iskolamesterként tengeti napjait: öt év is eltelt már „hőstette” óta, mikor megmentette a rettegett tengeri sárkány, Sir Frances Drake életét. Anglia azonban nem pihenhet, a spanyolok négy évvel a megsemmisítő vereség után ismét készen állnak, hogy armadájukkal lerohanják a brit szigeteket, Erzsébet trónjára pedig tán minden eddiginél több trónkövetelőnek fáj a foga. Az évtizedek óta uralkodó „szűz királynő” egyre öregebb, egyre betegebb, egyesek már a halála óráját is tudni vélik – azonban még nem nevezett meg utódot. VIII. Henrik számtalan törvénytelen leszármazottja, a skót Jakab és a Tudor-ház törvényes gyermekei egyaránt ácsingóznak a világ legnagyobb birodalmára – amit változatlanul szétfeszít a vallási ellentét.

Ebben a nyugodtnak cseppet sem nevezhető légkörben a birodalom tán legrátermettebb kémje nem sokáig töltheti tanítással az idejét: Shakespeare-t csaknem egyszerre keresi fel az ország két leghatalmasabb nagyura, hogy igénybe vegye szolgálatait. Míg Robert, Essex grófja, a királynő „pincsije” azért béreli fel, hogy kutassa fel Roanoke sziget elveszett telepeseinek váratlanul felbukkant túlélőit; Sir Robert Cecil, a királynő főminisztere azt kéri, kémkedjen Essex ellen. Az ok persze mindkét oldalon a hatalom: Essex a vélt túlélők elnémításával kívánja végképp ellehetetleníteni a királynő kegyeiért vele versenyző – ám titkos házassága miatt épp a Towerben raboskodó – Sir Walter Raleigh-t; míg Cecil meggyőződése, hogy a gróf összeesküvést sző a királynő ellen, hogy magának kaparintsa meg trónját, és a telepesek ügye csak egy jelentéktelen apróság a valódi játszmában.

Shakespeare kénytelen-kelletlen elvállalja a megbízásokat, miközben saját háza táján is szembesül az egész országra jellemző forrongással: felesége, a katolikus Catherine dacolva férjével és saját jól felfogott érdekeivel, elfogott pápista papokat látogat, és újfent családjára vonja a mániákus katolikusgyűlölő kínzómester, Topcliffe figyelmét. Ám mindez eltörpül amellett, amekkora bajba Shakespeare öccse, bizonyos William keveredik, mikor is Essex grófja megbízásából remekmívű szerelmes leveleket kanyarít egy hölgynek, kinek nem lenne szabad. Miközben a birodalom jövője és tán maga a trón a tét, hírszerzőnknek meg kell óvnia öccse és felesége életét, és lehetőség szerint leszámolnia privát ellenlábasaival. S ha mindez nem lenne elég, belekeveredik két, látszólag semmivel össze nem függő vidéki gyilkosság utáni nyomozásba.

Már ebből a rövid leírásból is látszik, hogy a Bosszúálló – akárcsak előzménye, a Mártír – fordulatos, szerteágazó cselekményű, izgalmas történelmi krimi. S még sokkal több annál! Mintha Rory Clements levetkőzte volna az első kötet hibáit – ott még felróhattam neki, hogy a cselekmény túlságosan széthúz, hogy egyes szálakat százoldalakra elejt, hogy aztán, amikor felveszi, már senki se emlékezzen rájuk, hogy a szereplők vázlatosak, az okok pedig elnagyoltak. Nos, mindebből itt semmi sem tapasztalható. A Bosszúálló feszes, okos regény, mely úgy egyensúlyoz a különböző cselekményszálak, a nagyobb- és kisebb szabású összeesküvések, bosszúk, versengések, intrikák között, ahogy a legjobb krimiszerzők művei.

Mert itt aztán minden és mindenki különböző intrikus játszmák foglya. Nem „csupán” a trón a tét, minden szinten ugyanaz a vérre menő versengés folyik: időért, információért, bizonyítékért, menedékért. Senki sem érezheti magát biztonságban, senki sem pihenhet meg – legyen bár a legnagyobb úr, vagy a legjelentéktelenebb szolga. Egy pillanatra sincs megállás, mégsem érezzük túlzsúfoltnak – ellenben rácsodálkozhatunk, mily könnyen peregnek az oldalak. A cselekmény mellett ezúttal nem marad el a szereplők ábrázolása: az első kötet vázlatossága itt már fel sem merülhet, a főszereplőket ott már megismertük, elmélyítésükre pedig épp elég az a kis idő, ami a szusszanásnyi szünetekben jut.

A hangulatfestés ismét csak pompás: Clements nagyon ért a Tudor-kori Angliához, és nem rest a tudását beleszőni meséjébe, ám egy percre sem fullad bele a részletekbe. Szerencsénkre,  teszem hozzá, hisz láttunk már ugyancsak nagyon sikeres történelmi krimit épp a korabeli mindennapok túlzottan részletes ábrázolása miatt unalomba fulladni. A Bosszúállót ez a veszély nem fenyegeti, a nagypolitika játszmái és a London mocskos, pestissel fertőzött utcáin zajló üldözések egyformán izgalmasak; ahogy a királynőt köszöntő nagyszabású estély részletei és a kikötői kocsmák állott, bűzös, elfojtott indulatokkal terhes levegője is egyformán érdekesek.

Ha ismerjük a történelmet, a végkifejlet azért túl nagy meglepetéseket nem tartogat, mégis: Clements eléri, hogy megfeszülve izguljunk, vajon sikerül-e Shakespeare-nek megakadályoznia az Erzsébet trónja elleni összeesküvést – azt hiszem, erre lehet mondani, hogy profi. Az már csak hab a tortán, hogy olyan történelmi személyiségeket is felvonultat képzeletbeli sakktábláján, akikről ritkán hallunk, pedig tán érdemes – hozzáteszem, a Tudor-kor erre kiválóan alkalmas, már csak azért is, mert a korban egy udvari bálon nehéz lett volna úgy elhajítani egy követ, hogy ne találjunk el valakit, aki a nagy Henrik törvénytelen leszármazottjának mondja magát. Clements nagymesterhez illően mozgatja sakkfiguráit, s ha meglepetést nem is tartogat a vége, egy felismeréssel gazdagabbak lehetünk: egy kém mindig kém marad, hiába ölti magára egy iskolaigazgató öltözetét. Így szerencsére nem is kell olyat sokat várnunk John Shakespeare következő nyomozására.

Kiadó: Agave

Fordította: Török Krisztina