Weöres Sándor: Egybegyűjtött műfordítások III. - Költők Északtól Délig

Nem győzöm hangsúlyozni, mekkora szerencsénk van, hogy számtalan, a mestersége keresztjeit alázattal viselő fordítóval áldott a saját kultúránk; hogy a világ „mesélt kincse”, próza, vers, avagy dráma reprezentatív gazdagságban áll a nyelvek egymástól markánsan különböző kultúráira éheseknek étkéül – hogy bár semmi nem pótolja az eredeti nyelven olvasás másként-asszociálni késztető élményét, jó közelítésként a nyelveket nem ismerőknek is nyitva áll a világ. Időnként megkísért a gondolat, hogy nemzetünk szégyenteli idegennyelv-ismerete, az észlelhető lemaradás e téren a fordítók műgondjának és alázatának is köszönhető – persze azzal hessegetem el, hogy nem elegáns mentő ürügyet gyártani mások kárára a magunk tunyaságának számba vétele helyett.

Weöres Sándor gazdag költői életműve mellé gigantikus fordítástömeget is utókorára hagyott – az Egybegyűjtött műfordítások harmadik kötete Skandináviától Törökországig tekint körül Európa nemzeteinek kulturális látképein. A Kárpát-medencébe „letűzött” világítótorony-reflektorként „villantja fel” az orosz, az ukrán, a lengyel, cseh, szlovák, szlovén, horvát, szerb és makedón, cigány, román, grúz és örmény költészet kiemelkedő alkotásait – bár kétségtelen, hogy e reflektorfénybe olykor árnyékok vetülnek: azért ebben a gyűjteményben könnyebben lelünk kényszedettebb, odakent darabokat. Mert ahogy a korábbi köteteknél már kitértünk rá: e fordítások jókora része sajátos „kényszermunkának” is felfogható; s nemcsak azért, mert a fordítás maradt a megélhetés egyetlen forrása, mikor a költő körül a kommunista kultúrpolitika „fényes szelei” fújtak. Weöres minden „saját választása” mellé megkapta a kötelező „vonalas penzumot” is, és amíg a keleti költők esetében sajátos „alkati alkalmassága”, mélyen személyes odakötöttsége révén szinte észrevehetetlen, hogy mit „kellett” fordítania s min dolgozott szerelemből, bizony e kötetben nem egy alkotó esetében könnyen különbséget tehetünk a kettő között.

Szívesen fordította – ha tehette – a „tűrteket”: a lengyel Miron Bialoszewskit például, az alternatív színházi „remetelak” meleg „szentjét”, vagy Paszternakot, hogy mást ne mondjak; persze mitológiát és népköltészetet és a hatalom által kanonizált klasszikusokat, Puskint, Lermontovot. Sokarcúságát mi sem bizonyítja jobban, hogy pajzán és szabad lélekként kereste a saját életművében is markáns vonulatot képező, jókedvűen könnyed alkotásokat – így magyarítja például vaskos szóhasználatokkal Kotljarevszkij Aeneis-átiratát. S nem kötözte meg a forma – az ihletett szabad vers nála (pedig talán a legkönnyebben és legszellemesebben rímelő formamesterünkről van szó) megtalálja magyarul is az erőt. De mintha kéjes örömmel rakná tele az eredetinél is több képzavarral például Majakovszkijt. És ahol egymásra pakolt frázisok semmit-mondásával találkozik, ott ritkábban alkot helyettük jobban zengő, tartalmasabb „sajátverset” fordítások apropóján. Olykor megtette – de például a makedón Kocso Racin, vagy a szlovák Laco Novomesky, s még jó pár irodalmi potentátok által figyelmébe ajánlott költő nem kapott tőle ajándékba magyar lírát.

Szerencsére jóval többször süt át a szenvedély a fordításain, mint ahány alkalommal nem – s van néhány alkotó, ahol mintha a „költő” kötelezné kiemelkedőt alkotni a „fordítót”.  Jeszenyin életét dalokba oltó szín-gazdag képi világa például ilyen kötelezvény lehetett Weöres számára – és nem akármekkora kihívás, hiszen Rab Zsuzsától Illyés Gyuláig számosan nyúltak a hányatott életű orosz költészetéhez.

Kószálok a tiszta havon,

csupa gyöngyvirág a szivem.

Kék-csillagos éj, ragyogón,

sok ezer mécslánggal izen.

Szól a legtisztább költői hang, nyeri el a dalolhatóan könnyed formát, jeges álmot lát a vadon – a remegő füzek sudarán ölelésre nyíló kar e versben az „ihlet-átadás” egyik legszebb példája magyarul. S Jeszenyin vonalas dolgaiban ugyanilyen mélyen azonosul a rokon lélek, mintha ebben az esetben a megragadó versi zene eljelentéktelenítené a fordító számára voltaképp vállalhatatlan tartalmat.

Ugyanígy kapja meg teljesen megérdemelt rangját az ukránok „nemzeti kincse”: Tarasz Sevcsenko szibériai száműzetésből csizma-talpban mentett, népdal-tisztaságú költészete. A festőnek sem akármilyen költő jobbágysorból emelkedett, mindvégig gyermekkora népdalvilágából táplálkozó művészete kora minden reformgondolatának hordozója is, nem véletlen, hogy amikor száműzik, II. Miklós cár saját kezűleg írja az ítéletre: „Szigorúan tilos írnia és festenie”.

Énekeim, énekeim,

Hányszor megkínoztok!

Komor sorban a papíron

Minek sorakoztok?

Mért nem szálltok szét, mint a por,

Hogyha szélvész támad?

Miért nem altat el, mint picinyt,

Éjszaka a bánat?

A honi költőink közül leginkább Petőfire emlékeztető dali forma, a könnyed, olykor rigmusosságig egyszerű nyelvezet rejtett színeit Weöres amennyire csak lehet, kibontja magyarul – sőt, minden bizonnyal a hatása alá is került ennek a játékos kettős beszédnek. Nem hagy nyugodni a gyanú, hogy a Weöres-i életmű egyik legemblematikusabb verscsokra, a könnyed formákba rejtett emelhetetlenül súlyos tartalmak Rongyszőnyege például sokat köszönhet ezen időkön átívelő találkozásnak költő és költő között.

A szívemnek sok tekintetben legkedvesebb mű a gyűjteményből mégis Sota Rusztaveli Tigrisbőrös lovagja, amelyet – milyen érdekes! – Zichy Mihály illusztrációival ismer a leginkább a világ; a festőt Grúziában szinte „nemzeti festőjükként” tisztelik (megérdemelné, hogy nagyformátumú illusztrációs sorozatait itthon is sokkal nagyobb tisztelet övezze). E fordítás egyfelől hatalmas teljesítmény, hiszen az 1671 négysoros szakaszból álló grúz nemzeti eposz Vikár Béla úttörő, de némiképp nehézkes fordítása után Weöres Sándor átültetése által vált teljes egészében, gördülékenyen olvashatóvá magyarul. Másfelől ez egy csodálatos mese, szerelemmel, küzdelemmel, barátsággal és árulással – versbe álmodott kalandregény, amely népmesei fordulatok ártatlan báján túl olykor mélységekig ható életismeretet tükröz.

Csak gratulálni tudok a Helikon kiadónak, amiért ilyen igényes formában tárja elénk a huszadik századi magyar költészet vitán felül leggazdagabb kincsestárát: Weöres Sándor életművét. Bár minél több olvasóhoz eljutnának ezek a versek! A világra nyíló annyiféle ablak és kapu közt nem szabadna elsikkadjon ez sem. Mert gyönyörű látványokra nyílik.

Kiadó: Helikon