2012. november 12., hétfő

Skyfall



Ha már Zoli nem is olyan régen leleplezte az „isteni Rafe” iránti szánalmas rajongásom, bevallom, a Skyfall-t elsősorban miatta néztem meg. Nem vagyok Bond-rajongó, a Pierce Brosnan-éra filmjeit ugyan láttam, meg a Casino Royale-t, de a „klasszikus” Bondokból emlékeim szerint egyet sem (vagy legalábbis végig nem). Viszont amint megláttam az előzetesben kedvenc színészem feltűnését, egyértelmű volt, hogy ezt látnom kell – aztán amikor megtudtam, hogy a rendezői székben Sam Mendes ül (aki, bárki bármit mond, szerintem a legjobb kortárs rendezők egyike), már azt is elhittem, hogy talán jó film is lesz. Ma már, a bemutató után néhány héttel világszerte azon vitatkoznak a kritikusok, hogy a Skyfall vajon a legjobb James Bond film-e, vagy sem – nos, ebben én nem tudok állást foglalni, viszont azt nyugodtan állíthatom, hogy pozitív csalódás volt a film, székbe szögezően jó, izgalmas, mégis emberi akcióthriller, igazi meglepetés! Gátlástalan ömlengés következik, akinek nem kenyere az ilyesmi, inkább ne olvasson tovább, és most szólok, a cikk hátralévő része kisebb spoilereket tartalmaz!

A hagyományokhoz hűen ez a film is egy monumentális üldözéses-lövöldözős akciószcénával kezdődik: Bond és újonc partnere Törökországban üldöznek egy tolvajt, aki ellopott egy disket, rajta az MI6 összes terrorszervezetekbe beépített ügynökének adataival, és mellékesen megölt pár kollégát. Az üldözés az isztambuli bazár tetején, vonatokon és alagutakon át, a háttérben a Londonból irányító M-mel kellően feszült és látványos – és máris előrevetít valamit abból, mennyire más ez a film, mint a korábbiak (vagy legalábbis mint a Pierce Brosnan-féle élrevasalt bájgúnár által fémjelzett mozik). Ez a Bond bénázik, fárad, eltalálják, vérzik, mocskos lesz, folyóba hull, nem egy sérthetetlen szuperhős, aki, miután szitává lőtt egy halom rosszfiút, elsétál a naplementébe (makulátlan szmokingban).

Miután Bond a folyóba hull, és halottá nyilvánítják, az MI6 is a feje tetejére áll – az ellopott disk miatt M eddig kikezdhetetlennek hitt tekintélye is megkérdőjeleződik, olyannyira, hogy egyenesen nyugdíjba küldenék. Úgy tűnik, a Bondok és régimódi M-ek ideje lejárt, a terroristák újfajta fenyegetésére újfajta titkosszolgálattal kell felelni – s már meg is van az alkalmas személy erre, a tőrőlmetszett bürokrata Gareth Mallory szerepében (itt tessék elképzelni egy visszafogott sóhajt részemről). Míg Londonban M mentené, ami menthető, és próbálja orvosolni az elszúrt isztambuli akció okozta károkat, Bond élvezi halálát – a török tengerparton kufircol és iszik látástól vakulásig, és köszöni, jól van. Ő így képzeli el a nyugdíjazást – ám van az a fenyegetés, ami újra a szolgálat kötelékébe kergeti. Amikor egy arctalan terrorista magát az MI6-t támadja, azon belül is M életére tör, Bond is visszatér – ha nem is túl dicsőségesen.

Önmagában az is vicces, ahogy a lerobbant, borostás, láthatóan szétszívott fejű Bond beállít a tüchtig angol dáma M-hez, hogy újra munkába álljon, az meg még inkább, hogy a világ legjobb titkosügynöke szépen elbukja az összes alkalmassági vizsgát, és az eredményei alapján inkább valami szanatóriumba kéne küldeni, mint bevetésre. A legviccesebb azonban az, hogy nem boldogulnak nélküle, így hát újra terepre engedik – kicsit fapadosabb verzióban, mint azt megszoktuk. Kütyüparádé helyett egy szál pisztollyal és egy rádióadóval. Oldschool ügynökhöz oldschool felszerelés dukál. Ha meg a technikán a sor, akkor ott az új Q, aki „pizsamában egy laptoppal több kárt tud okozni még a reggeli kávéja előtt, mint Bond egész életében”. A régi és az új konfliktusa a film visszatérő témája, ami egyfelől nagyon is komolyan van véve – a kiégett, megfáradt, motiválatlan ügynök vajon nem okoz-e több kárt, mint amennyi hasznot hoz, és valóban a régi módszerekkel kell-e még harcolni a fenyegetéssel –, másfelől remek alapot ad az alkotóknak a folyamatos poénkodásra. Valószínűleg aki látta az összes korábbi Bond-filmet, nálam jóval több visszautalást fedezett fel, de még én is jókat kacarásztam a régi filmeken való ironizáláson, és persze az igazán oldschool módszerekkel történő „házaláaknázáson” a végén.

Az újonnan munkába állt Bond feladata persze mi más lenne, mint egy szupergonosz megállítása – akinek célja azonban ezúttal nem a világ leigázása, még csak nem is pénz,  hatalom vagy fegyver (ezek végül is mind megvannak neki), hanem M kiiktatása. Ez a  személyes motiváció érdekessé, egyúttal határozottan furcsává teszi ezt az egész játszmázást, annál is inkább, mert a terrorista Silva és a jófiú Bond érzései M iránt és motivációi annyira nem is térnek el egymástól – és mégis… Okosan és emberien oldották meg, hogy ahogy feltárul előttünk Silva múltja, Bond is csatázik önmagával és M iránti érzéseivel – gondoltuk volna, hogy James Bond valaha azon töpreng majd, hogy milyen érzésekkel is viseltetik ő a szolgálat és főnöke iránt? De továbbmegyek, azt gondoltuk volna, hogy mindez nem fullad kínos lelkizésbe és melodrámába, hanem lélektanilag hitelesen oldja meg valaki egy akcióthriller keretein belül?


Na, ezért gondolom, hogy ez a film nagyon jó, és Sam Mendes egyszerűen zseniális rendező – úgy rendezett akciófilmet, hogy egy percre sem engedi feledni: ő valójában az emberi érzelmek boncolgatásában a legjobb. A kárhozat útjához tudnám hasonlítani – ott vérbeli gengszterfilmben mesélt nekünk emberi drámákról, s nem csinál mást itt sem. Az már pusztán „mellékes”, hogy közben megújít egy ötvenéves szériát – persze kérdés, hogy folytatódik-e ezen a nyomvonalon, vagy sem. Mendes zsenije egyébként a film szinte minden képkockáján érezhető, kezdve a szuggesztív és magával ragadó (Adele borzongató zenéjével megtámogatott) főcímmel, ami felér egy önálló kisfilmmel, folytatva a sanghaji toronyházban zajló leszámolással – ami az utóbbi évek legszebben komponált és visszafogottságában is legizgalmasabb akciójelenete, amit láttam (jó, nem vagyok akciófilm-szakértő). Ahogy az össze van rakva, az üvegfelületek és dinamikusan mozgó fényjátékok adta szakadatlan mozgással, árnyjátékkal és feszültséggel, az valami parádés!

Persze ha már látvány, muszáj megemlítenem Roger Deakins operatőr fantasztikus képeit – Hollywood egyik legfoglalkoztatottabb, díjakkal rendesen megszórt operatőre most is gyönyörű látványt varázsol elénk, amit remekül támogat a korábbi filmekre visszautalgató, hatásos, de az eddigieknél kevésbé hatásvadász zene. Remek hangulat, feszes és okos forgatókönyv, zseniális rendezés – mi kell még? Természetesen jó színészek, akik mindezt megtöltik karakterekkel.

Daniel Craigre kár sok szót vesztegetni, még mindig nincs kettőnél több arckifejezése, ha nagyon gonosz kedvemben vagyok, kifejezetten tehetségtelen színésznek mondanám, de tény: ez a szerep jól áll neki. Még szerencse, hogy mellette olyan parádés színészek kaptak teret, mint Judi Dench M szerepében (aki a korábbiaknál jóval nagyobb szerepet kap, és még valamit, ami a hasonló filmekben ritka), vagy Ralph Fiennes (aki szerintem bármit játszik, isteni [még agyatlan fantasy-gonoszként is] de tény: tán semmi nem áll olyan jól neki, mint a karót nyelt, kifürkészhetetlen intrikus, akiről kiderül, hogy több van benne, mint ami elsőre látszik). Nem múlhat el Bond-film Bond-lány nélkül, akik ezúttal nem csak szépek, de még többé-kevésbé játszani is tudnak – Naomie Harris Eve-je kimondottan kellemes és üde jelenség. Egyébként hozzá kötődik a film végének egyik fő poénja, de ezt még nekem sincs szívem lelőni.

A végére hagytam a legfontosabb szereplőt, nem véletlenül. Javier Bardem főgonosza simán lenyúlja a show-t Craig (és a többiek) elől – hogy zseniális színész, azt eddig is tudtuk, de most valami olyat csinál, ami keveseknek szokott igazán jól sikerülni: egyszerre nevetséges, parodisztikus „képregénygonosz”, szőkített hajjal, tenyérbe mászó vigyorral és önhitt majomkodással; és velejéig gonosz, sértett, tragikus múltjától szabadulni nem tudó, motivációkkal rendelkező bosszúálló. Nem egy sablonos világuralomra törő unatkozó idióta, hanem egy profi, aki mindig egy lépéssel az MI6 előtt jár. És néha komolyan félelmetes.

Magam is furcsállom, hogy ennyit írtam egy akciófilmről, úgyhogy nem is szaporítom tovább a szót. Nem gondoltam volna, hogy valaha ennyire megfog egy Bond-film, de hát ennek is el kellett jönnie. Kell hozzá egy nagy adag nyitottság, hogy az ember levetkőzze az előítéleteit, de ha sikerül, az nagy meglepetéseket hozhat – nekem most sikerült, és őszintén szólva ennek baromira örülök. És egy biztos: ha a következő Bondot is Sam Mendes rendezi, én tűkön ülve várom majd a bemutatót. 

3 megjegyzés :

Susannicon írta...

Én Bond rajongó vagyok a kezdetektől, a Casino Royale után ellenben azt gondoltam, számomra meghalt a dolog. A Skyfallról viszont sok jót olvasok mostanában, úgyhogy lehet, hogy ezt mégis megnézem.
Daniel Craig egyáltalán nem rossz színész, talán csak azért gondolod most, mert a Bond-filmek valóban nem sok alkalmat adnak rá, hogy betekintsünk az eszköztárába, vannak azonban nagyon jó filmjei, amik talán téged is meggyőznek:
Enduring Love
Obsession
és a 2008-as Defiance.

Egészen különleges: a 1997-es Love is the Devil: Study for a Portrait of Francis Bacon

Ilweran írta...

Szerintem ezt mindenképpen nézd meg, mondjuk azt nem tudom, egy rajongó mit szól ehhez az új stílushoz, vagy inkább hangvételhez - de kíváncsi lennék rá.
Bevallom, ezeket a filmeket első blikkre nem ismerem, de majd utánanézek, és adok egy esélyt Craignek, hátha...

shizoo írta...

A legtöbb fórumon felmerült a filmmel kapcsolatban, hogy modellként használta a Nolan-féle Batman-filmeket - s hogy ez valamennyire gyengíti Mendes rendezői teljesítményét. Na, ezen jót röhögtem - mert ez is csak egy esztétarágógumi. A csecsemőnek minden vicc új - aki itt másolást rikolt, az vagy túl fiatal, vagy túl kevés történetet ismer.

Akárcsak ebben a filmben Sam Mendes, Christopher Nolan is intenzív klisé-alkalmazó. Általában mindketten jól válogatnak és jól helyeznek el akció- és egyéb paneleket a filmjeikben. Panel van elég, ha csak az "elfogatom magam, hogy még többet ártsak" játékát nézzük, könyvön és filmen Cooper indiánregényeitől a Navarone ágyúin át a Ready Player One-ig igen hosszan lehetne sorolni a műveket, amelyek sikerrel alkalmazzák e fordulatot.

Mindkét rendező sokat és sokfelől merít a filmjeihez, westerntől noirig, mindketten a saját szájíz szerint. A különbségek sokszor csak a történet logikájából adódnak: a múlt-kapocs a Batman-filmekben Alfred, az inas. A Skyfall évek óta lakatlan - kézenfekvő múlt-kapocs egy a házzal együtt vénült gondnok. Teljesen ugyanaz a filmi funkció, más hangsúlyokkal és más logika követelésében.

Két meglehetősen profi rendező. Egy zsáner. Naná, hogy sokban hasonlítanak a filmek...

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...