2012. november 14., szerda

Komponált ötletek jegyzéke



(Ezt a verset nem szükséges elemezni. Nem kell. Ha valahol, itt minden szó elhangzik. Bele az arcunkba. Ha csomagolja is a hatásvadászat [valójában: ha csomagolja is a kultúra], a szándékon nem változtat. Figyeljük…)

József Attila: Nagyon fáj

Kivül-belől
leselkedő halál elől
(mint lukba megriadt egérke)

amíg hevülsz,
az asszonyhoz ugy menekülsz,
hogy óvjon karja, öle, térde.

Nemcsak a lágy,
meleg öl csal, nemcsak a vágy,
de odataszit a muszáj is –

ezért ölel
minden, ami asszonyra lel,
mig el nem fehérül a száj is.

Kettős teher
s kettős kincs, hogy szeretni kell.
Ki szeret s párra nem találhat,

oly hontalan,
mint amilyen gyámoltalan
a szükségét végző vadállat.

Nincsen egyéb
menedékünk; a kés hegyét
bár anyádnak szegezd, te bátor!

És lásd, akadt
nő, ki érti e szavakat,
de mégis ellökött magától.

(…azaz lásd, akadt, akinek feltártam a vágyam, s egyben a „kívül-belül leselkedő” halálfélelmem. Igaz: menekülünk is az ölelésbe. Ezért azonos szóalapú az öléssel. Nemcsak a vágy van, de a muszáj is, az oltalomba, a méhbe való visszabújásé - kettős teher és kincs: az is „visszabújás”, hogy reprodukálnám magam - egyetlen orvosságul a halál ellen. Túl azon, hogy tényleg csak a képeket ismételgetem [mondom, nem kell elemezni], két fontos apróságra már most felhívhatom a figyelmet. Eszméletlenül önző és férfisovén beszédi pozícióból szegzi a szavak kése hegyét [az anya helyett] az olvasói mellkasnak a „bátor, szókimondó” költő. Mélységes fensőbbséggel indít – így csak az beszél, aki [hiszen „ellökhették”] nagyon megalázkodott, a könyörgésig alázódott a vágyában – de hiába.)

Nincsen helyem
így, élők közt. Zúg a fejem,
gondom s fájdalmam kicifrázva;

mint a gyerek
kezében a csörgő csereg,
ha magára hagyottan rázza.

Mit kellene
tenni érte és ellene?
Nem szégyenlem, ha kitalálom,

hisz kitaszit
a világ így is olyat, akit
kábít a nap, rettent az álom.

A kultura
ugy hull le rólam, mint ruha
másról a boldog szerelemben –

de az hol áll,
hogy nézze, mint dobál halál
s még egyedül kelljen szenvednem?

A csecsemő
is szenvedi, ha szül a nő.
Páros kínt enyhíthet alázat.

De énnekem
pénzt hoz fájdalmas énekem
s hozzám szegődik a gyalázat.

(Ezt a verset nem szükséges elemezni. Valóban gyalázatos férfipozíció, ha valaki magányosan csörgőjét rázó, elanyátlanodott csecsemőnek érzi magát. Akiről az előző versszakok felsőbbsége tényleg mint ruha foszlik le, hogy ott maradjon a meztelen, kitaszított gyöngeség – a beteg állapot: a vágyelérés az anyai érzések felélesztésén át a szeretett Nőben. Amikor [akár bohózatig] felnagyított önmagam helyett az [akár bohózatig] összement, szánalmas, beteg önmagammal hódítanék. Ritkán jön be, és még ritkábban vezet jóra. A költő minden fronton veszített: sem a szeretőt, sem az anyát nem kapta meg.

Ráadásul ha következetesen végiggondoljuk a képeit, látnunk kell, hogy az egyedül-szenvedés egy a szemünk láttára bomló agy gondolatmenete, összekeverednek benne a nők: valóban feltűnik benne a mama is. Az első nő, aki elhagyott. Aki eladott, nevelőkhöz, cselédnek. Hiszen az anya-képek tobzódása végére odapöki a maga „szülőségének” gyalázatát is az egykori „eladott”: hogy most ő árulja pénzért a „kölkeit”, amikor a pénzt hozó fájdalmas énekeket említi. Valójában itt az egykori kisfiú panaszolja fel: elhagyták megint. Nem véletlen, hogy először a sorsos társait „kéri”…)

Segítsetek!
Ti kisfiuk, a szemetek
pattanjon meg ott, ő ahol jár.

Ártatlanok,
csizmák alatt sikongjatok
és mondjátok neki: Nagyon fáj.

Ti hű ebek,
kerék alá kerüljetek
s ugassátok neki: Nagyon fáj.

Nők, terhetek
viselők, elvetéljetek
és sirjátok neki: Nagyon fáj.

Ép emberek,
bukjatok, összetörjetek
s motyogjátok neki: Nagyon fáj.

Ti férfiak,
egymást megtépve nő miatt,
ne hallgassátok el: Nagyon fáj.

Lovak, bikák,
kiket, hogy húzzatok igát,
herélnek, rijjátok: Nagyon fáj.

Néma halak,
horgot kapjatok jég alatt
és tátogjatok rá: Nagyon fáj.

Elevenek,
minden, mi kíntól megremeg,
égjen, hol laktok, kert, vadon táj –

s ágya körül,
üszkösen, ha elszenderül,
vakogjatok velem: Nagyon fáj.

(Ez átokmondás, a legkegyetlenebb. Persze hogy csak annyi lenne az értelme: nagyon fáj. „Nekem”, a szerzőnek. De valójában azt mondja a nőre: légy te leprás! Akivel érintkezel, akire nézel, aki csak egy levegőt szív veled, akinek a szél az orrába sodorja az illatod, aki a vízbe merített kezed hullámait megérzi – aki a környezetedben létezik avagy egyáltalán csak tud rólad és eleven, fájjon úgy, ahogy én. Mindenkinek csak azt tudd adni, amit nekem. Csak fájdalmat tudj adni. Ne adhass örömöt. Vegyen körül, mint egy burok a körülötted-létezés szenvedése! Gyenge ember kegyetlen átka – mert nem tud mást, csak szavakkal varázsolni, de azt nagyon, hát olyan világot varázsolna a nőnek, ahol nem veheti körül szemernyi öröm se. Ez hangzik itt el, az átokmondás – aminek persze, hogy csak annyi lenne az értelme: nagyon fáj. „Nekem”, a szerzőnek.)

Hallja, mig él.
Azt tagadta meg, amit ér.
Elvonta puszta kénye végett

kivül-belől
menekülő élő elől
a legutolsó menedéket.

(Sokszor gondolom úgy, hogy ez még tán gyalázatosabb tett, mint Ady Elbocsátó szép üzenete. Hiszen az a kapcsolat „intellektusát” gyilkolta meg, kegyetlen, büszke, szép szavakkal – ez itt magát a nőt szeretné meggyilkoltatni a környezetével, mert [mondjuk ki] ahhoz gyáva, hogy bármit is tegyen a puszta kezével. Fuldokló utolsó gesztusként – bármilyen is a kapcsolat, bármekkora legyen is a valódi mérete és jelentősége a költő életében: kozmikus méretekig túlértékelve, arányérzéket vesztve, gyeplő nélkül. Ady tudatos, kimért, hideg gyalázkodásához ez egy lázas delírium. A két versben csak a megsemmisítés vágya közös, valójában a költészeti „önmegvalósítás” spektrumának két ellentétes végében laknak.

Ez a legdurvább általam ismert tárgyiasítás versben: „azt tagadta meg, amit ér”, a „legutolsó menedéket” – mondjuk ki: a lukat. De basszus! Ennyit ér? Legutolsó menedék? Micsoda elbaltázott egy jelentőségadás ez, mekkora öngól! Képzeljük el azt a nem kicsit aberrált nőt, aki ezt bóknak érzi… és képzeljük el azt a „magunkat”, amint ezt bóknak gondoljuk… E tárgyiasítás által maga az alany semmisül meg. A költő. Minden átka ellenére a saját szemünk, a világ, [de legfőképp] önmaga szemében. Már abban sem vagyok biztos, elárulhatom-e – hogy mennyit árul el rólam, ha elárulom: ez a kedvenc József Attila versem…

S még valami. Még valami annak alátámasztására, hogy ezt a verset nem kell elemezni. Csak kézbe kell venni a Szabad ötletek jegyzékét. Az a szöveg az identitásában bizonytalan, mentálisan beteg szerelmes férfi kötelezően szókimondó, minimálisan szerkesztett, bizonytalan körvonalú szerelmi vallomása a Nőhöz. Ez a szöveg az identitásában bizonytalan, mentálisan beteg szerelmes férfi fájdalmában szókimondó, maximálisan szerkesztett, körvonalazott szerelmi vallomása a Nőhöz – az elutasítás után. Egy csodálatos tehetségű, ütött életű, önpusztító zseni egyik legszebb költeménye. Magamban így hívom: a Komponált ötletek jegyzéke.)

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...