Válogatás # 4

Szemérmetlenebb ember vagyok, mint a párom – int is miatta eleget. Úgyhogy külön meccs zajlik bennem ezekben a sajátos kitárulkozásokban - pontosabban a másik „kitakarásában” -, külön mérkőzés, hogy meddig mehetek el, mennyit emelinthetem az életünket fedő jótékony takarót, hogy kukkolhassatok. Mert szerintem ez a blogosdi alapjában meztelenít, Timi szerint viszont épp elég belőlünk annyi személyesség, amennyi az élmények ajánlása-mesélése közben önmagától feltárul. Ehhez képest a válogatás-sorozat ötlete tőle származik…

Úgyhogy mivel az írásaiból ajánlok, megpróbálom megkerülni ezt a dilemmát – most azokat válogattam ide, akiket Timi szerintem a legjobban szeret. Meséljenek róla a választásai, a szenvedélyei. Hiányos a lista - közös nagy kedvencünk, hobbit-mivoltomnak oly kedves „világát” egy életen át szövő nyelvészprofesszor úr például nem szerepel rajta, hogy csak a legnyilvánvalóbb hiányzót említsem. Jó teszt lesz, Timi kit fog hiányolni róla, kit kellett volna nekem – mint kedvencét – a fejemben tartanom. Majd kérdezzetek rá…

 

Virginia Woolf: Messzeség

Viszont nem is lehet kérdés, hogy Woolffal kell kezdeni. És pont ezzel a bejegyzéssel – bár nem ez a legfényesebb az írónő alkotásait méltató írások közül, sőt, személyes kedvencem sem ez – de ez volt az első, amikor Timi erőt vett magán, „billentyűzetet ragadott” és nekikészült a bálványnak. És első abban az értelemben is, hogy a megelőző bejegyzéseink nem nyúltak ilyen mélyre egy szövegbe se. A kihívás nem volt akármekkora, de meghozta a maga gyümölcseit – én úgy gondolom, a kedves majdnem-első árnyékugrásának is emléket állítok azzal, hogy ajánlom e szöveget. Majdnem-első – naná! Az első aznap volt, amikor belekezdett a blogba…

Ljudmila Ulickaja: Imágó könyvbemutató

Ljudmila Ulickajával meg úgy jártunk, hogy Timinek bérlete van rá. Ez azt jelenti, hogy ő mindenképpen elolvassa a következő megjelenő munkát. S mivel az utóbbi időben lehetőségünk nyílt sokat olvasni és (majdnem) kivétel nélkül olyasmit, amit szeretnénk is olvasni – azt is jelenti, hogy én meg nem. Ha érzékeny lennék a molyos kihívásokra, akkor csinálnék magamnak ilyen Ulickaja-olvasó izét. Addig meg olvasom a bejegyzéseket róluk, meg hagyom, hogy Timi meséljen a könyvekről – meg az élményről, amikor (pár méterre) ülhetett az írónő mellett.

Anna Gavalda: Vigaszág

„Bájos, csevegő hangnem”, meg „kiszólások az olvasókhoz” – na, azt se gondoltam volna soha, hogy Timi ezeket valaha dicsérő jelzőként írja majd le. Mondjuk ehhez Anna Gavalda kellett – s ahogy egy másik bejegyzésben megjegyzi: bármit adjanak ki tőle, azt el fogja olvasni. Ez magában egyébként nem annyira súlyos kijelentés a drágámtól (mint mondjuk tőlem lenne), mivel szívvel és szívesen köteleződik el, és marad hűséges egy-egy megbecsült írójához. Azzal együtt, hogy bár könnyedén gondolkodik „életműben”, „szövegkörnyezetben”, nagyon nem szereti, ha fát vágnak a hátán – azaz akadt nem egy (egykori) elköteleződése, amit mit sem nézve, kíméletlenül bontott fel. S aki egyszer elásta magát nála, az el van temetve. Írjon már akármit…

Joanne Harris: Urak és játékosok

Joanne Harris is majdnem így járt – ha még egy gasztrokönnyed habcsodát dug a babám kezébe sztaniolba csomagolva, akkor ez a bejegyzés, meg a másik három szerintem meg sem születik. Pedig nemcsak a meglepetést nem fogom elfelejteni könnyen, hogyan dugta az orrom alá a könyvet azzal, hogy ez húha; hanem azóta is ütemesen felmerül hogy ezt mindenképpen el kell olvasnom, mert nekem garantáltan jobban fog tetszeni, mint amennyire neki. Jelzem ez konkrétan fizikai képtelenség, és nem múlik a könyvön ez esetben, hogy e kijelentést garantáljam. De ezt például biztosan el fogom olvasni. Úgyis addig csapkodja a fejemhez…

J. K. Rowling: Harry Potter

Igaz, hogy Timi nem volt alapból célcsoport, hiszen érettségi után „kapcsolódott be” az olvasásba – de jól őrzi magában a kíváncsi pillantású gyereket, úgyhogy egyáltalán nem csodálom, hogy rajongott ezekért a könyvekért. (Kritikus szellemű, szigorúan válogató urak és hölgyek úgysem fogják érteni, hogy fér valaki rajongásába Virginia Woolf és Rowling – de ez legyen az ő bajuk.) Az már más kérdés, hogy rajongása tárgya Voldemort lett. Már a könyvek „idején” gyöpagyúvá kínzott ezzel (mert a párom egyébként minden verbális szigora ellenére jó lélek) – a helyzet akkor fordult nehezen tolerálhatóból elviselhetetlenbe, amikor kiderült, hogy kedvenc színésze, az isteni Rafe formálja majd meg a mozivásznon egy generáció kígyójellemű mumusát. Erről szót se többet. Most mit mondjak? Remélem, soha nem futnak össze…

Na? Mennyire voltam indiszkrét?