2017. április 21., péntek

Hamvas Béla: Szilveszter, Bizonyos tekintetben, Ugyanis

Egykor az elsőnek kézbe kaparintott Karnevál után olvastam – beszippantott az a könyv, bármit lenyomhatott volna a sors a szerzőtől a torkomon. Valahol szerencsének éreztem, hogy úgymond a regényekkel mehettem tovább… emlékszem, mennyire meghökkentett, hogyan forgolódott, kereste a helyét ez a három történet az olvasmányaim közt, hogy igazából máig se találja. Mert ha szigorúan veszem, regénynek sajátosan alkalmatlan, kifejezetten a regény mint műfaj ellen is írt szövegek ezek, szándékosan egyensúlytalan, önnön tengelye körül a támasztó talajról tudomást sem vevő, akárhova elforgó szövegmérleghinták.  Eljátszadoznak a formával, meglehetősen gátlástalanul tárva fel megcsináltságuk minden műhelytitkát. A Karnevál nagyszabású keretében is feltűnt már, mennyire tudatosan kerüli az író a bevett történetmesélés eszközkészletét, elkerülve mások kerülőútjait is, ha lehet – ott a függönybeszélgetések egyik visszatérő rétege volt épp e saját regényelmélet kifejtése (és persze árnyalt kigúnyolása: tökéletlen, kreálmány voltának folyamatos fókuszban tartása). E három kisregényben sokkal nyilvánvalóbb, hogy jobb híján illetjük őket ezzel az elnevezéssel.

Mert a terjedelmük okán jobban látszik, mi hiányzik belőlük, mi van helyette benne, milyen játékokat enged meg magának az író. Miközben valójában nagyon sajátosan különböző határterületeken mozog mind a három. Hogyan játszik itt egymásba teljesen különböző műfajok eszközkészlete – s ha szigorúan veszem: hogyan kell elrontani a közöttük valahol az írás automatizmusa által csak azért is kialakuló kohéziókat. Miközben persze óhatatlanul létrejön a hatás, a valóság helyett, ami elmesélhetetlen. A hamvasi „regény” folyamatosan küzd azzal a valósággal, amit a történetmesélés hagyománya kreált és kreál – a posztmodernben és utána az önfelszámolásban is. Ez a kreatúra egyfajta valóságpótló szurrogátum, amelynek teljes köze leginkább az olvasói várakozások kiszolgálásával kapcsolatos – a végleteiben vagy behódol az olvasónak, vagy látványosan köp rá (de általában e két véglet egyfajta keveréke), de a legbátrabb tabufelrúgásokban is leginkább csak önmagához van köze: nem a valóságot meséli, hanem a regényt…

Szilveszter

…mert valójában nem a fontos szituációkra, valójában rosszfelé figyel. A Szilveszter formailag egy kémregénybe oltott detektívtörténet önmagát saját síkján komolyan venni képtelen paródiája. Egy frontvonalban felállított frontbüfé markotányosa: Coventry Patmore végez benne kiterjedt nyomozást a büféjébe betérők segedelmével. Első rétegében ez a nyomozás egy halom érdekes társadalmi jelenség feltárásának válik az apropójává. A csimpalacsánok, a mamraminniszek, a fondetrensek, a különböző oldalak és berendezkedések hamar lepleződhetnek az olvasó előtt, a Swift ízeit idéző játék egy nagy csokor front-Gulliverrel hallatlanul szórakoztató, hiszen az elemzések java briliáns és az adott szituáción túl (az akkori történelmi szituáción túl, amibe ez a szöveg született) is, máig teljes értékűen jelent. Csakhogy mindez tökéletesen lényegtelen. Patmore-t nem ez érdekli. Egyfelől egykori mestere, Paddon l’Egguéntieu személyazonosságát nyomozza, mindazt, amit a kapcsolat idején nem érzett fontosnak megkérdezni – másfelől arra kíváncsi, egy olyan mélységű nagy találkozás (mítoszba, legendába, sagába illő), mint Dalabor és Naura szerelme miért nem jöhetett létre. Ott vezet egy kantint a frontvonalon, és az érdekli, ami a számára személyes. Ezért egyfelől akár a túlvilágot is hajlandó faggatni, másfelől a határhelyzeten van, a frontvonalon – tehát a megfelelő alapállásban. Így már bízhat benne, hogy akit a kantinjába vet a sors, az ezekre a kérdésekre is képes válaszolni a sok más között. A határon áll, ahol minden, ami bizonyításra szorul, bizonytalan, az egyetlen biztos: a vagyok.

Patmore a dolgot nem hagyja annyiban. A kérdést azonnal fölteszi, Naura sóhajának mi a sorsa? Istenem, Istenem, de most meg kell vizsgálni, vajon Isten hallja-e, ha pedig hallja, válaszol-e, azt esetleg Naura hallja, esetleg nem, de ha igen, esetleg nem érti, vagy egyáltalában nincs Isten, és akkor az egész elesik… Ha a világot csodának tekinted, nem pedig evidensnek, akkor folyamatosan csodálkozol – de ez kívülről hidegvérnek tűnik majd. Úgy tűnik Patmore-t nem lepi meg semmi, persze, hiszen folyamatosan csodálkozik. Akárcsak szegény olvasó… tény, ez a kolosszális menazséria a szokásos, valóság-ízű, logikus magyarázatok nélkül (amelyek úgy különben tényleg az irodalom legszemérmetlenebb – általában gyönyörű – hazugságai) könnyen megfeküdhetik a gyomrot. De ha ráérzel, akkor az egyik legszórakoztatóbb olvasmány, kérdések és válaszok kincsesbányája, amely szinte oldalanként dobálja eléd a gondolkodni- és vitatkoznivalót. Én nem fogom elfelejteni, milyen íze volt a számnak, amikor ráéreztem, miért volt hiábavaló a végső „nagy találkozás” a kötet egyetlen maradéktalan személye és a legmélyebben személytelen diaboli között – hogy miért hiábavaló olyannal találkozni, aki megszólíthatatlan.

Bizonyos tekintetben

hasonló bukfenc volt, hasonló mélységű ráébredés, amikor felmértem, hogy a második történet formailag kém- vagy besúgói jelentés. Megint nyomozás, ezúttal két meg nem nevezett személy találkozik egy kikötőben, csodálkozik rá egy haldoklóra a mólón, akiben egykori lakótársukra ismernek; két egykori Csincsajantani-beli barakklakó találkozik a kíváncsiságban, vajon ki gyújthatta fel annak idején a huszonegyes barakkot. A legnyilvánvalóbb rétegében ez a könyv egy kegyetlen, szociográfiai mélységű gúnyirat Inota, Tiszapalkonya barakkvilágáról, amit Hamvas a saját bőrén tapasztalt. Kegyetlen, de empatikus, pontos, de távlataiban az. Hiszen mit várhatunk azoktól, akiket lehetetlen körülmények közé passzíroz kény és tehetetlenség – a minimum, hogy teljes valójukban megmutatkoznak. Ez az első réteg, mintha minden más csak apropó volna – ha rokon mintákat keresek, akkor a groteszk jut az eszembe. De ne hagyjuk becsapni magunkat. A dolog újfent messze többről szól, mint hogy egy elhibázott rendszer hogyan fizeti ki kártérítés gyanánt saját magáért minden elpusztult érték többszörösét. Messze többről, mint a hazugságról, amibe a körülmények kényszerítenek.

A tűz fölfelé folyik. Különös, hogy eddig nem vettem észre. Mit akar ez a fordított gravitáció? És mit akarok én, mit akarnak ezek az emberek itt, akik bámulják. Néznek valamit, amit nem értenek. Fölfelé, fölfelé, ahogy Elijahut a tűz elragadta és a lánglovak az égbe nyargaltak. Ez a fölfelé vonzás félelmetes, ez a megfordult valóság, a magasság nehézkedése. Vagy nem? Megint oldalanként kapod az átgondolható tartalmak tucatjait, olvasó – miközben két nem létező aspektus tankölteménybe illő párbeszédét olvasod. Azaz egy író játékát azzal, hogy akkor most ki fog besúgni kit, melyik a hunyó, melyik a provokátor, és ki lesz az áldozat. Holott a valódi, figyelmeztető erejű tanulság így szól: bárki lehet. Te is, ha kihúzzák alólad az életed és egy ilyen tömegszállás kíméletlen közegébe hajítanak – ahol te is levetkőzöl majd minden felesleges kultúrát és cafrangos illemet. Olykor azzal nyugtatom magam, talán egy harmadik személy hallgatózott…

Ugyanis

…az irodalom legnagyobb csalása ez a harmadik személy. Ez a mindent (jobban) tudó narrátor, ez az idegesítően okos, olvasásirányokért felelős, szavakból magnetizált iránytű. Az Ugyanis a szamojédok története. Így hívja a könyv azokat a gátlásaikat vesztett, nevelőotthonból szökött, immár minden paradicsomitól mentes fiatalokat, akik megérkeznek szolidan kormányzott otthonunkba, felrúgják a szabályokat és megteremtik a poklot. Legalábbis M. Saravarage könyvében, amiből itt mintha részleteket olvastatnának velünk. De nem ő a narrátor. A narrátor ezek szerint egy kritikus, aki meséli és minősíti M. Saravarage történetét. Amely él a hatáskeltés eszközeivel – olyan, mint egy Shakespeare-i királydráma: egy részben propaganda, más részben egyszerűsítés, némi frissen ontott vérrel összefröcskölve.

Az árnyékot tanulmányozom. Mit gondolsz, melyik a legsűrűbb? A hársfáé. Nem vagyok benne biztos, hogy miért. Összefüggő, sötét, és hűs árnyékot vet… Ezúttal nem fényekről van szó, hanem a nap hősége elől való elrejtőzésről. Ugyanakkor távlatról a fényben úszó világra. Az ember elrejtőzik a hűsben és onnan les ki a fényre… van benne valami elemi költészet, de annak minden öntetszelgése nélkül – ha valamiben, akkor a kíméletlenségében tetszeleg, hogy nem ismer tabukat. Valójában újra és újra visszatérek ezekhez a könyvekhez, mert érzet szintjén mesélik mindazt, amit (a születésükkel egy időben formálódó) esszék magyaráznak, amit a Patmosz három kötete magyaráz. Ilyen értelemben ezek a történetek valójában példabeszédek, a máshol is szavakba kényszerülő tanítás példabeszédei.

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...