Az 1Q84-es év a végéhez ért – az ősszel megjelent első két kötet után április óta végre magyarul is olvashatjuk Murakami Haruki monumentális trilógiája, az 1Q84 harmadik, befejező részét. Az első két rész olvasása után úgy hiszem, joggal állapíthattuk meg,
hogy semmi sem világos. Mintegy ezer oldalnyi felvezetést olvashattunk
az egymás után vágyódó szerelmesekről, Aomaméról és Tengóról, akik ezerkülöncszáznyolcvannégy titokzatos világában rekedtek, ahol két hold van az égen, és földöntúli, gonoszságtól fűtött kisemberek légből szőtt gubóikban furcsa alakmásokat szabadítanak a világra.
A
harmadik kötet hivatott választ adni számtalan kérdésünkre, egybeszőni a
széttartó szálakat és elvarrni azokat – azonban, aki olvasott már
Murakami Harukitól bármit, nem lepődik meg túlságosan azon, ha
mindez elmarad. Egy trilógia harmadik részéről lévén szó, a
cselekményből nem árulhatok el sokat – egyrészt, mert nem szeretnék
semmiféle poént lelőni, másrészt, mert oly szerteágazó, számtalan
jelentésréteggel felruházott és misztikus, hogy ha akarnám, se tudnám
elmesélni. Inkább az olvasásélményről szólnék, ami még az első két
kötetét is meghaladó módon különleges és felemelő volt.
Ha
nagyon kukacoskodó kedvemben lennék (nem vagyok), felróhatnám a
könyvnek, hogy tulajdonképpen nem szól semmiről – abban az értelemben,
hogy vajmi kevés cselekmény van benne. A trilógia egésze egy ezerhatszáz
oldalra rúgó lassú, hömpölygő elbeszélés, hétköznapi történések
borzongatóan aprólékos leírásaival, a téli ég órák hosszat tartó
bambulásával, napi rutinba feledkezett főszereplők mindennapjainak
részletes ábrázolásával. A harmadik kötet jó részét mindkét főhős – sőt,
egy harmadik is – a világtól elvonulva, bezárkózva, egyedül tölti, a
saját maguknak kiszabott napirendet rigorózusan betartva. Ami lehetne
rendkívül unalmas, Murakaminál mégsem az – sőt, miként hőse megjegyzi,
hogy a rutin és a nyugalom, amit a világtól való elvonulás ad,
felszabadító tud lenni; egy idő után az olvasó is azt érzi, a lassú,
ismétlődő leírása a tulajdonképpeni „semminek” egészen újszerű és
felszabadító élményt tud adni.
Ehhez viszont át
kell venni a könyv tempóját. Nem először érzem, de tán ennél a
trilógiánál a leghangsúlyosabban, hogy Murakamit nem lehet kapkodva
olvasni, ez a szöveg belekényszerít a saját tempójába. Az lenne az
igazi, ha úgy olvasnánk, ahogy Aomame olvassa Proust Az eltűnt idő nyomában
című regényciklusát – napi húsz oldalt (ami itt nagyjából egy fejezet),
szép komótosan. És persze egyben a trilógiát – az egyetlen kritikám a
kiadással kapcsolatban ez a széttört megjelenés, hisz még ez a néhány
hónap is elég volt ahhoz, hogy kizökkentsen 1Q84 hangulatából.
Proust
beemelését a történetbe egyébként nyugodtan tekinthetjük önreflexiónak,
az írótól megszokott módon jó pár ilyennel találkozhatunk még – mint
ahogy megtaláljuk a Murakamira jellemző stiláris jegyek legtöbbjét és a
megszokott szereplők és tárgyak is felbukkannak itt-ott. A legfurcsább
írói döntés tán a két elbeszélő mellé bevont harmadik – aki nem más,
mint az előző két kötet ellenszenves mellékszereplője, Usikava úr. Az ő
szerepe sokáig kérdéses, és felmerült bennem, hogy pusztán azért kapott
külön szálat, hogy legyen valaki, aki a zátonyra futott cselekményt
előre lendíti: nem állítanám biztosan, hogy nem volt igazam, de a végére
összeáll egy kép, amiben neki is megvan a maga szerepe. Érdekes
egyébként, ahogy Murakami a karaktereivel bánik: Usikava a mindenki
által megvetett, tipikus antihős, aki semmit nem is tesz azért, hogy más
szerepkört kapjon az élettől, mégis – az ő jelenléte kulcsfontosságú,
nélküle tán semmi sem úgy történne, ahogy.
Azt
írtam a második kötet kapcsán, hogy a misztikus thrillernek induló
regény mintha elmozdult volna a romantikus történet irányába – a
befejezésben ez már nem csupán sejtés, Murakami egyértelműen a romantika
felé hajlik. Ami valahol nagyszerű és megható: hisz azt mondja,
teljesen mindegy, hogy a világ kifordult-e önmagából, hogy
látszatvilágban élünk-e vagy a valóságban, egyáltalán, hogy van-e
valóság; az egyetlen, ami fontos, hogy szeretve legyünk. Másrészt
viszont bosszantó, mert szívesen olvastam volna ugyanennek a történetnek
a másik oldaláról, a Légből szőtt gubó világáról, a
kisemberekről, és arról, hogyan és miért akarják uralmuk alá hajtani az
emberi értelmet. Ki tudja, Murakamit ismerve nem kizárt, hogy ezt a
témát (is) előveszi még, és talán egyszer megírja azt a
történetet is. Addig is itt van nekünk ez a monumentális, rejtélyes,
kifinomult szerelmi történet, ami tán nem lesz az író főműve, de
mindenképpen a legjelentősebb művei között kap helyet. A magam részéről
biztos vagyok benne, hogy egyszer, ha nagyon sok szabadidőm lesz,
újraolvasom, lassan, komótosan, hogy kibontsa minden ízét és színét – és
ki tudja, hátha akkor választ kapok néhány kérdésemre.
Kiadó: Geopen
Fordította: Nagy Anita
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése