2012. június 9., szombat

Ljudmila Ulickaja: Történetek gyerekekről és felnőttekről

Szögezzük le az elején: Ulickaja nekem szent. Elkötelezetten (hovatovább: fanatikusan) rajongok a novelláiért, kicsit kevésbé fanatikusan, de azért rajongok a regényeiért, és a tavalyi év egyik legszebb emlékeként őrzöm, amikor majdnem testközelből hallgathattam őt a Puskin moziban. A meséi eddig mégis kimaradtak. Amikor két évvel ezelőtt megjelent az első mesekönyve magyarul, Történetek állatokról és emberekről címmel, húzódoztam és fanyalogtam, ostoba előítéletből persze: valahogy azt éreztem, nekem ne írjon „gyerekmesét” az, akit én napjaink egyik legnagyobb szépírójának tartok.

Persze mindig is divat volt és valószínűleg lesz is, hogy „komoly” írók meséket írjanak – csak én nem tudok maradéktalanul megbarátkozni ezzel. Viszont épp a tavalyi könyvbemutató (és tárgya, az Imágó) erősítette meg bennem végképp, hogy Ulickaja eztán akármit ír, nekem az kell, így amikor az idei Könyvfesztiválra a Magvető gondos életmű-kiadó lévén, kihozta a második mesekötetet, úgy döntöttem, teszek egy próbát. Nem bántam meg…

Ezek a rövid kis történetek (mert nem igazán mesék, pláne nem gyerekmesék) hordozzák ugyanazt a bölcsességet, emberismeretet, szeretetteliséget, amit a novellák, kisregények, regények. Azzal együtt is, hogy – akárcsak a hosszabb művek – a mesék is komor, kopár, nehézségekkel teli időben és helyen játszódnak: bár nincs megnevezve, a helyszín felismerhetően a második világháború utáni Szovjetúnió; a szereplők nehéz körülmények közt, hovatovább nyomorogva számolják napjaikat, mégis: megtalálják azt a cseppnyi napfényt, ami beragyog még a leglepusztultabb bérházakba és legnyomorúságosabb tanyákra is.

Tán épp ezért főszereplők a gyerekek. A gyerekek, akik képesek a végsőkig elkeseredni, és magukat szegényházba vizionálni, miután elvesztik a nagy ritkán kapható káposztára szánt pénzt – szinte kiprovokálva ezzel a sorstól a „csakazértis” csodát. Vagy akik összetörik a bátyjuk által kincsként őrzött karórát – életre keltve ezzel a már csupán vakon, ágyhoz kötve vegetáló nagyapát, aki hogy mentse a kislányt, kénytelen megjavítani azt az órát. De a gyerekek azok, akik ostobaságukkal, felelőtlenségükkel képesek olykor közelebb hozni egymáshoz ellenségeskedő felnőtteket; mint ahogy ők azok, akik még rá tudnak csodálkozni a zene és a művészet hatalmára – és hagyják magukat megváltoztatni általa.

Nem véletlen a cím: a gyerekek a központi szereplők, de a történetek ugyanúgy szólnak az őket körülvevő felnőttekről. Akiknek néha egy gyerek jelenléte kell, hogy feléledjenek, kibújjanak a csigaházból, más szögből nézzenek a világra – vagy épp hogy méltón tudjanak búcsút venni tőle. S Ulickaja nem hallgatja el azt sem, hogy a gyerekek olykor kegyetlenek, rém találékonyan kínozzák egymást, és csínytevésekért nem mennek a szomszédba (vagy épphogy oda mennek…) – de azt sem, hogy élelmesek, és néha bizony a legbutuskább tetteiknek köszönhetően fordulnak jóra a dolgok.

Egy baj van ezzel a kötettel: nagyon rövid. Maguk a mesék is rövidkék, főleg, mert mindegyikben ott rejtőzik egy hosszabb novella lehetősége; de a kötetbe válogatott hat történet is kevés. Olvastam volna még, pláne ilyen remek fordításban, ezekkel az Ulickaja karaktereihez és világához oly’ jól illő illusztrációkkal tarkítva.

Mindig kérdés, ha egy elsősorban felnőtteknek író szerző meseírásba fog, hogy mennyire képes gyerekekhez (is) szólni – úgy vélem, ezek a történetek épp annyira fogyaszthatóak és emészthetőek egy érettebb gyerek számára, mint mondjuk a magyar népmesék. Nem idealizált Disney-mesék, itt bizony van nyomor, komorság, halál, betegség – ahogy az életben is. Ám van szeretet és emberség is – s én hiszem, hogy egy gyerek képes ezeket felismerni, megkülönböztetni és feldolgozni. Ráadásul, ellentétben a korunkra jellemző gyerekeknek szánt mesék nagy részével, nem kínál előre megrágott és megemésztett élményt – sokat bíz a képzeletre, és a „tanulság” sincs a kelleténél jobban az arcunkba tolva. A magam részéről bátran ajánlom nagyobb gyerekeknek és mesékre nyitott felnőtteknek egyaránt!


Kiadó: Magvető
Fordította: Kisbali Anna


Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...