Karin Blom húszéves, enyhén
alkoholista, megrögzött hazudozó és erőszakos férfifaló – szépséges anyja és
kedves nővére árnyékában ő a különc, oda nem illő elem, aki sosem tudott
senkiben kellemes benyomásokat kelteni, aki a családban leginkább kiállhatatlan
nagynénje, Selma társaságában érzi jól magát, és aki nem átall a nővére
esküvőjén majdhogynem nyíltan elcsábítani egy nős férfit. Persze lehet, hogy
mindebből semmi sem igaz, Karin ugyanis az elbeszélés legelején leszögezi, hogy
ő bizony gyakran hazudik. Miként a bűvész, aki fellépés előtt felhívja a
közönség figyelmét arra, hogy „vigyázat, csalok” – ennek ellenére csüngünk
minden mozdulatán, és szeretnénk hinni, hogy valódi csodát látunk.
Valahogy így állunk Karin
hazudozásához is – hiába vagyunk tudatában, olvasás közben éppúgy komolyan
vesszük nyilvánvaló túlzásait, csúsztatásait, fantáziálását, mint a
„valóságos”, tényekkel-dátumokkal-részletekkel alátámasztott családtörténetet.
Pedig tán egyiket sem kéne. Karin családja négy generációjának történetét
meséli el, töredezetten, időben-térben ide-oda ugrálva, gyakran kiszínezve a
valóságot, még gyakrabban saját fantáziáival egészítve ki a hiányokat. Ami
mindebből összeáll, egy diszfunkcionális család zavarba ejtő, idegesítő,
egyszerre hihetetlen és fájdalmasan hihető története.
Amikor befejeztem ezt a könyvet,
az első gondolatom az volt, hogy ennyi depresszió még nekem is sok – pedig
alapvetően nyitott vagyok a sötét, kilátástalan, „érfelvágós” hangulatú
művekre. Karin elbeszélésfolyama azonban olyannyira szürke, kiábrándult, olyan
semmilyen, hogy az szó szerint fáj. Itt nincs semmi szépség, semmi szeretet,
semmi remény – szereplői minden létező aljasságot, csalárdságot, bűnt
elkövetnek egymás ellen, amit el lehet egy családban, és nincs semmi, ami ezt
ellensúlyozza. Egyedül a regénynek keretet adó „esti mese” az, ami sejtet
valamiféle reményt (inkább csak ici-pici reménysugarat), de olvasói ösztöneim
azt súgják, a remény felcsillanását a történetben tragédia kíséri. Ám ez is
csak sejtés, a tragédia nincs nevén nevezve, lehet, hogy meg sem történik –
ahogy lehet, hogy az egész kerettörténet sem „történik”, csupán fantázia –
sosem tudhatjuk.
Ez a folyamatos játék a
valósággal és a fantáziával ad egyfajta sodrást és rejtélyességet a regénynek,
de sajnos nem eleget ahhoz, hogy élvezhető legyen – amihez hozzájárul a
szereplők ellenszenvessége is. Karin Blom a legkevésbé szimpatikus hősnők közé
tartozik, de a mellékszereplők sem járnak jobban. Karin apja a valóságtól
elrugaszkodott, tartós kapcsolatra alkalmatlan, gyermekeivel beszélni, hangot
találni képtelen ember; anyja önző, saját szépségébe és népszerűségébe
belefeledkezett nő, aki önigazolását leginkább abból nyeri, hogy lányát
önmagánál kevesebbnek állítja be. A nővér, Julie több sikertelen öngyilkossági
kísérlet után fiatalon köt boldogtalan házasságot – férje csalja, házasságukat
a közöny és a hazugságok kövei szegélyezik. Mellettük játszik „főszerepet” a
nagyszülők generációja, az Amerikába vándorolt, ott tisztességes üzleti sikert
elérő nagypapa, aki egyszerre volt szerelmes a nagymamába és annak húgába (vagy
nem), aki rejtélyes maffiakapcsolatokkal rendelkezett (vagy nem), akinek
tragikus halála után a nővérek visszatértek Norvégiába, de közben azért
összeverekedtek a hajón a hamvakon (vagy nem).
A jelen szürke, egyszerre
érzelemmentes és valamiféle felszabadult (ál)érzelemáradásban fürdő
jeleneteihez képest a nagyszülők történetét bevonja egy vékony réteg patina –
ami alól azért a családon belüli aljas kis játszmák pont kilátszanak. Mert
Karin ilyen – még azt is mocskosnak, hazugnak, tragikusnak ábrázolja, ami a
legszebb lehetne a családtörténetben. Miközben sosem tudjuk, hogy épp igazat
mond-e, tudatosan hazudik, vagy valamiféle részeg kábulatban beszél
össze-vissza, maga sem tudva, mi az igazság.
Linn Ullmann első könyve nem
egyszerű olvasmány, és cseppet sem szerethető – ellenben érdekes kísérlet a
hagyományos családregény teljes lebontására, és tanulságos pszichológiai
esettanulmány. Olvasás után adja magát, hogy párhuzamokat vonjunk az írónő
életével és híres családjával – akinek apja a világhírű rendező, Ingmar
Bergman, anyja a szintén világhírű színésznő, Liv Ullmann, minimum kihívja maga
ellen a sorsot, ha dekonstruktivista családregényt ír. Az írónő ugyan minden
fórumon hangsúlyozza, hogy írásainak nincs önéletrajzi alapja – ennek némileg
ellentmond az ebben a regényben is fellelhető utalások-egyezések tömkelege. Ám
az elmúlt évek töretlen sikerének fényében ez igazából nem számít – Ullmann a
jelenlegi skandináv próza egyik legnagyobb sztárjaként régen túljutott már
azon, hogy Ingmar Bergman lányaként olvassuk műveit. A Mielőtt elalszol ugyan nem győzött meg arról, hogy valóban olyan
zseniális, mint amilyen nagy sztár, de volt annyira nyugtalanító és felzaklató
regény, hogy kíváncsi legyek a többire.
Kiadó: Scolar
Fordította: Szöllősi Adrienne
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése