2012. június 24., vasárnap

Deva Premal & Miten with Manose - Millenáris, 2012. május 26.


Lassan egy hónapja már, hogy életem eddigi legkülönlegesebbb koncertjén vettem részt – az elmúlt egy hónapban sokszor felmerült bennem, hogy írni kéne róla ide a blogra, de kicsit mindig bizonytalankodtam: az élmény ugyanis inkább volt spirituális, mint kulturális jellegű, az érzéseim a koncerttel kapcsolatban pedig tán túl bensőségesek. Viszont nem nagyon hagy nyugodni az élmény, újra meg újra eszembe jut, így hát nincs mese, ki kell írnom magamból.

A koncert előtt még csak nem is hallottam Deva Premalról. Ma már tudom, hogy a német származású hölgy a világ jelenleg tán legtöbbre tartott és legnépszerűbb mantraénekesnője, kinek zenéjét a legkülönbözőbb spirituális guruktól a dalai lámáig mindenki elismeri. A klasszikus zenei tanulmányokat folytató Deva (zongorán és hegedűn is profin játszik) huszonévesen egy indiai asramban ismerkedett meg a negyvenes, kiégett rockzenész Mitennel – zenei és privát egymásra találásuk indította el immáron majd’ húszéves sikertörténetüket. 

Hogy mégis hogyan keveredtem Deva koncertjére, ha még sosem hallottam róla, az inkább komikus, semmint emelkedett történet. Jó néhány hónapja már, hogy magam és a környezetem számára is többé-kevésbé elviselhetetlenül szenvedek attól, hogy nem tudok kikapcsolni. Tipikus túlhajszolt civilizációs betegség: rohanunk egész nap, ezer dolgot csinálunk, pörgetjük magunkat és aztán nap végén szembesülünk azzal, hogy mennyi mindent nem csináltunk meg – aztán nem tudunk aludni, mert jár az agyunk, osztunk-szorzunk, mi fér bele, mi nem fér bele, hogyan oldjam meg ezt, mikor csinálom meg azt, stb. Ahogy a legtöbben, én is kipróbáltam már a barikaszámolástól a természetes nyugtatókig mindent – mesterséges dolgokhoz meg nem akarok folyamodni. 

Természetesen felmerült az örök varázsszer, a meditáció is. Namost, én nagyjából úgy jártam a meditációval mint az Ízek, imák, szerelmek főhőse az első próbálkozásánál (csak én aztán nem is próbálkoztam tovább): jó, akkor én most nekiállok meditálni. Nemgondoloksemmire, nemgondoloksemmire, nemgondoloksemmire… le kéne vinni a szemetet. Nemgondoloksemmire, nemgondoloksemmire, nemgondoloksemmire… mit fogok legközelebb olvasni? Nemgondoloksemmire, nemgondoloksemmire, nemgondoloksemmire… ez uncsi. Nemgondoloksemmire, nemgondoloksemmire, nemgondoloksemmire… na jó, hagyjuk az egészet.  

Hamar elkönyveltem, hogy nem való ez nekem, és szenvedtem tovább. Aztán legjobb barátom, akinek elpanaszoltam meditációs ámokfutásom totális eredménytelenségét, úgy döntött, saját kezébe veszi a dolgot, és elvitt Deva Premal koncertjére. Amiről akkor nagyjából annyit tudtam, hogy meditatív jellegű dolog, és amúgy indiai zene. Azt már csak halkan jegyzem meg, hogy totálisan félreértettem az indiai részét a dolognak – amit én mostanában klasszikus indiai zene címen megismertem, azok rágák, ez meg ugye mantra. Hát volt meglepetés.


És nem is az volt a legnagyobb sokk, hogy ez az indiai zene nem az az indiai zene, hanem az, hogy a koncert az elejétől fogva inkább egyfajta szertartás jelleget hordozott, együtténekléssel, párbeszéddel, elmélyüléssel, nagyjából fényévnyi távolságra egy európai hagyományokon nyugvó zenei koncerttől. Bevallom, először majd frászt kaptam, amikor Deva közös mantrázásra szólította fel a közönséget, aztán szép lassan megbarátkoztam a gondolattal – ráadásul szerintem iskolapéldáját nyújtottam a szkeptikusnak, aki csak véletlenül tévedt oda: amikor 108 alkalommal kellett elénekelni ugyanazt a mantrát, a számolástól kezdve a „mekkora hülyeség már, hogy idegenekkel kántálok, és azt sem tudom, mit” érzésen át vezetett az utam a felszabadult éneklésig.

Mert az igazán meglepő az, hogy elragadott magával az énekesnő (és a közönség). Egyrészt Deva valóban csodálatos hangja, finom, éteri személyisége, az ősi dallamok és a modern előadásmód keveréke, és az a valóban spirituális légkör, ami körülvette őt és zenésztársait; másrészt az érzés, amit majd’ ezer ember együttes éneklése kelt. És amiben még nem volt részem sosem és nem is gondoltam, hogy mennyire felemelő tud lenni: a számok közti csend. Deva zenéjének szerves része a csend, ami a megszokott tapsorkán helyett követi a számokat – és bizony egy ezer emberrel teli teremben olyan csendben ülni, hogy még a légyzümmögést is hallani, elég különleges érzés. (És most nem kezdek el azon morfondírozni, hogy a nyugati világban mennyi zaj vesz körül minket, és mennyire elszoktunk az igazi csendtől – pedig lehetne…) 

A spirituális élményt azért szerencsére nagyon színvonalas és profi muzsika egészítette ki. Deva és társai nem csak mantrákat adtak elő, a közös éneklést meg-megszakították saját dalaikkal, melyek Brazíliától Indiáig számos vidék tradicionális zenei kincséből táplálkoznak – sőt, lazulásként Miten még egy kis bluest is belecsempészett az estébe. Ami már csak azért is vicces volt, mert a koncertek harmadik állandó fellépője, az elképesztően érzékeny és profi nepáli fuvolaművész, Manose fuvoláján kísérte.

Nagyon érdekes, nagyon felszabadító és nagyon megnyugtató élmény volt – három óra, amikor valóban kikapcsolódtam, mintha egy másik világba csöppentem volna, távol a megszokott mindennapjaimtól. Azóta is, ahányszor eszembe jut, vagy meghallgatom a Gayatri Mantrát, újraélem azokat a nyugodt, emelkedett perceket, és máris picit rózsaszínebbnek látom a világot. Jó lenne, ha a mindennapokban is alkalmazni tudnám, de azért illúzióim nincsenek – egy este még nem tanított meg meditálni. Gyanítom, hogy az ilyesmi mindig megmarad számomra érdekes kulturális kalandnak. Ami nem feltétlenül baj – szerencsére hinni benne, követni, magunkévá tenni egyáltalán nem kötelező; viszont Deva zenéje van annyira különleges és jó, hogy mindenkinek szívesen ajánlom.

Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...