2009. szeptember 25., péntek

Audrey Niffenegger: Az időutazó felesége

Henry de Temble ritka genetikai betegséggel született. Időről időre, főleg nagy érzelmi megrázkódtatások, szorongás hatására kiszakad a jelenből és múltja, vagy épp jövője egyik pillanatában találja magát. Egyedül, meztelenül, védtelenül. Kisgyerek még, amikor először időutazik, és sosem tud megszabadulni tőle. Egy idő után megtanul együtt élni vele, felkészül, hogy megvédje magát, megtanul zárakat feltörni, élelmet, ruhákat szerezni, együtt élni megkettőzött önmagával, és közben próbál átlagos életet élni, könyvtárosi állással, lakással, barátnőkkel. Miközben örökké retteg attól, mit tud meg idejekorán a jövőjéből.

Időugrásai újra meg újra visszaviszik Clare-hez. Clare hatéves, amikor találkoznak, Henry harminc. Mikor összeházasodnak, Clare huszonkettő, Henry harminc. Clare felnőtté válását végigkísérik Henry időnkénti fel-felbukkanásai, aki azonban sokáig semmit sem tud a lányról. Így, amikor a jelenben is egymásra találnak, Clare az, aki jóval többet tud kettejükről, Henry jövőjéről, hisz az idősebb kiadásban már jónéhányszor meglátogatta. Henry és Clare felváltva mesélik el történetüket, és folyamatosan ugrálnak az időben, ami csak tovább fokozza az olvasóban azt az élményt, hogy egy gyönyörű, különleges kapcsolatot lát maga előtt kibontakozni. Henry és Clare szerelme számomra a világirodalom nagy romantikus történeteihez hasonlít, ahol eleve elrendeltetett, hogy két embernek egymásra kell találni, még ha az egész világmindenséggel kell is szembeszállni érte. Vagy egy legyőzhetetlen betegséggel. Az, hogy Henry újra és újra Clare gyerekkorába tér vissza, mi más lenne, mint az igaz szerelem bizonyítéka, ugyanakkor későbbi egymásra találásukat ezek a gyermekkori találkozások készítik elő, azt bizonyítva, hogy az élet örök körforgás. Végtelenül romantikus történet ez, de nem a ma használatos nyálas értelemben, hanem igazi szerelmes történet, olyan, ami visszaadja az ember hitét az igaz szerelemben.

És persze végtelenül tragikus. Hisz Henry betegsége gyógyíthatatlan, hiába küzdenek Clare-rel azért, hogy normális életet éljenek, hiába találnak olyan orvost, aki kész segíteni, éveket kutatni, Henry tudja, mert látta, hogy utoléri a halál. És ebben is nagyon szép ez a könyv, mert folyamatosan őrlődik, hogy mennyit mondjon el Clare-nek abból, amit a jövőjében lát, és felteszi az örök kérdést, hogy vajon jó-e ha előre tudjuk, mi fog történni velünk.

Egy dolog volt, ami nagyon nem tetszett a könyvben, ami miatt egy ideig utáltam olvasni, utáltam Clare-t, haragudtam rá az ostobasága miatt, ez pedig az, hogy mindenáron gyereket akart, és nem nyugodott, hiába volt a sok vetélés, hiába tudta, hogy jó eséllyel a gyerek örökölné Henry genetikai rendellenességét, mégis mániákusan ragaszkodott hozzá. Ez nem tetszett, felelőtlenségnek tartottam, és nem hiszem, hogy lenne anya, aki ilyen betegséget kívánna a gyerekének, de lehet, hogy Clare túléléséhez tényleg kellett, hogy legyen egy gyereke, hogy maradjon neki valami Henry-ből, különben belehalt volna a fájdalomba.

Amit Niffenegger ebben a könyvben művelt, az szerintem maga a csoda. Úgy tudott megírni egy hihetetlenül romantikus történetet, hogy egy percre sem vált giccsessé, úgy tudott mesélni a szerelemről, ahogy még tán soha nem olvastuk, pedig azt hittük, már mindent leírtak róla. És megcsinált valami olyat, ami igen ritkán sikerül a regényíróknak, úgy írta le az élet teljességét, a szerelemmel, boldogsággal, és a tragédiával, az elkerülhetetlen halállal, a szenvedéssel együtt, hogy a végén úgy érezzük, mindezzel együtt érdemes csinálni, ha néha fáj, ha legszívesebben feladnánk, ha tudjuk, hogy vége lesz, akkor is. Mert ez az élet, és mindig van remény arra, hogy csoda történik.

Ez az egyik legszebb könyv amit valaha olvastam. Még az én cinikus énemet is meghatotta, a végét sírva olvastam, és igen, elismerem, vannak még jó romantikus történetek. Mindenkinek csak ajánlani tudom, egyszer el kell olvasni! 


Kiadó: Ulpius

Korábbi kommentek:

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...