Henry
de Temble ritka genetikai betegséggel született. Időről időre, főleg
nagy érzelmi megrázkódtatások, szorongás hatására kiszakad a jelenből és
múltja, vagy épp jövője egyik pillanatában találja magát. Egyedül,
meztelenül, védtelenül. Kisgyerek még, amikor először időutazik, és
sosem tud megszabadulni tőle. Egy idő után megtanul együtt élni vele,
felkészül, hogy megvédje magát, megtanul zárakat feltörni, élelmet,
ruhákat szerezni, együtt élni megkettőzött önmagával, és közben próbál
átlagos életet élni, könyvtárosi állással, lakással, barátnőkkel.
Miközben örökké retteg attól, mit tud meg idejekorán a jövőjéből.
Időugrásai
újra meg újra visszaviszik Clare-hez. Clare hatéves, amikor
találkoznak, Henry harminc. Mikor összeházasodnak, Clare huszonkettő,
Henry harminc. Clare felnőtté válását végigkísérik Henry időnkénti
fel-felbukkanásai, aki azonban sokáig semmit sem tud a lányról. Így,
amikor a jelenben is egymásra találnak, Clare az, aki jóval többet tud
kettejükről, Henry jövőjéről, hisz az idősebb kiadásban már jónéhányszor
meglátogatta. Henry és Clare felváltva mesélik el történetüket, és
folyamatosan ugrálnak az időben, ami csak tovább fokozza az olvasóban
azt az élményt, hogy egy gyönyörű, különleges kapcsolatot lát maga előtt
kibontakozni. Henry és Clare szerelme számomra a világirodalom nagy
romantikus történeteihez hasonlít, ahol eleve elrendeltetett, hogy két
embernek egymásra kell találni, még ha az egész világmindenséggel kell
is szembeszállni érte. Vagy egy legyőzhetetlen betegséggel. Az, hogy
Henry újra és újra Clare gyerekkorába tér vissza, mi más lenne, mint az
igaz szerelem bizonyítéka, ugyanakkor későbbi egymásra találásukat ezek a
gyermekkori találkozások készítik elő, azt bizonyítva, hogy az élet
örök körforgás. Végtelenül romantikus történet ez, de nem a ma
használatos nyálas értelemben, hanem igazi szerelmes történet, olyan,
ami visszaadja az ember hitét az igaz szerelemben.
És
persze végtelenül tragikus. Hisz Henry betegsége gyógyíthatatlan, hiába
küzdenek Clare-rel azért, hogy normális életet éljenek, hiába találnak
olyan orvost, aki kész segíteni, éveket kutatni, Henry tudja, mert
látta, hogy utoléri a halál. És ebben is nagyon szép ez a könyv, mert
folyamatosan őrlődik, hogy mennyit mondjon el Clare-nek abból, amit a
jövőjében lát, és felteszi az örök kérdést, hogy vajon jó-e ha előre
tudjuk, mi fog történni velünk.
Egy
dolog volt, ami nagyon nem tetszett a könyvben, ami miatt egy ideig
utáltam olvasni, utáltam Clare-t, haragudtam rá az ostobasága miatt, ez
pedig az, hogy mindenáron gyereket akart, és nem nyugodott, hiába volt a
sok vetélés, hiába tudta, hogy jó eséllyel a gyerek örökölné Henry
genetikai rendellenességét, mégis mániákusan ragaszkodott hozzá. Ez nem
tetszett, felelőtlenségnek tartottam, és nem hiszem, hogy lenne anya,
aki ilyen betegséget kívánna a gyerekének, de lehet, hogy Clare
túléléséhez tényleg kellett, hogy legyen egy gyereke, hogy maradjon neki
valami Henry-ből, különben belehalt volna a fájdalomba.
Amit
Niffenegger ebben a könyvben művelt, az szerintem maga a csoda. Úgy
tudott megírni egy hihetetlenül romantikus történetet, hogy egy percre
sem vált giccsessé, úgy tudott mesélni a szerelemről, ahogy még tán soha
nem olvastuk, pedig azt hittük, már mindent leírtak róla. És megcsinált
valami olyat, ami igen ritkán sikerül a regényíróknak, úgy írta le az
élet teljességét, a szerelemmel, boldogsággal, és a tragédiával, az
elkerülhetetlen halállal, a szenvedéssel együtt, hogy a végén úgy
érezzük, mindezzel együtt érdemes csinálni, ha néha fáj, ha
legszívesebben feladnánk, ha tudjuk, hogy vége lesz, akkor is. Mert ez
az élet, és mindig van remény arra, hogy csoda történik.
Ez
az egyik legszebb könyv amit valaha olvastam. Még az én cinikus énemet
is meghatotta, a végét sírva olvastam, és igen, elismerem, vannak még jó
romantikus történetek. Mindenkinek csak ajánlani tudom, egyszer el kell
olvasni!
Kiadó: Ulpius
Korábbi kommentek:
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése